Retro-mozi: 9. század

Szöveg: Révész Béla | 2015. február 4. 16:45

Fjodor Bondarcsuk a 9. századdal egyszerre két dolgot bizonyított be. Egyfelől, hogy az alma nem esik messze a fájától. Másfelől, hogy az oroszok lazán lépést tudnak tartani Hollywooddal.

Az a kollektív trauma, amit az Amerikai Egyesült Államoknak a vietnami háború jelentett, a volt Szovjetuniónak Afganisztán volt. Tíz éven át küldték oda csapataikat, majdnem 16 ezer katonájuk halt meg a kiismerhetetlen országban, s végkövetkeztetésként csak a film egyik alapmondatát tudták levonni: „Az afgánokat még soha senki nem győzte le."

A 9. században néhány katona útját kísérhetjük végig a sorozástól a kiképzésen át egészen a horrorisztikus végkifejletig Afganisztánban. Az alapsztori tizenkettő egy tucat lenne (Hollywoodban százával készültek filmek erre a sémára), a részletek és a kivitelezés azonban az új évezred legjobb háborús filmjei közé repítette az alkotást.

Mi kellett ehhez? Mindenekelőtt pénz. A forgatás és az utómunkálatok 9,5 millió dollárba kerültek (ebből csak a repülőgép lezuhanásának jelenetét majdnem félmillióból készítették el), s amikor kreativitás áll a tőke mögött, a siker anyagi értelemben is garantált: a film mintegy 21 milliót kaszált a mozikban és a hordozós eladásokból. Ezek az összegek talán nevetségesen hatnak egy amerikai produkció költségvetéséhez képest, orosz viszonylatban azonban igen egészséges summát tesznek ki.

Kellett továbbá egy olyan rendező, mint Fjodor Bondarcsuk. Nem hozott szégyent a papára, Szergejre, aki szintén elég derekasan odatette a magáét a filmtörténelemhez. A rendező legnagyobb húzása az volt, hogy forgatókönyvi időrendben készítette a filmet, azaz az első jelenetet vették fel először, az utolsót pedig utoljára. Szokatlan és meglehetősen ritka húzás, főleg a költségek növekedése miatt, de a színészvezetésnek egészen biztosan jót tett. Bondarcsuk egyébként maga is lenyomta a kötelező két esztendőt a szovjet hadseregben, így nem volt nehéz ihletet merítenie rendezéséhez.

Külön elismerés illeti azokért az elidegenítő (ám gyönyörű) felvételekért, amelyeket precíz pontossággal helyezett el a film különböző pontjain. A szakadó esőben táncoló bolond öregasszony, vagy a síró kiképzőtiszt a pipacsmező közepén akár hatásvadász és giccses is lehetne, de Bondarcsuknál többletfunkcióval bíró költői képként bomlik ki.

De ezzel ki is fújt a líra.
A rendező és a színészek a legnaturalistább ábrázolásra törekedtek. Itt nyomaiban sem lelhető fel pátosz, az égvilágon senki nem moralizál a háborúról, annak miértjéről és értelmezéséről. Az újoncok egyből bekerülnek a legkegyetlenebb kiképzési rendszerbe, egy olyan kiképző alá, aki a végkimerülésig hajszolja őket. Számukra ez volt a természetes, egy ilyen rendszerben nőttek fel, eszükbe sem jutott pacifista gondolatokkal szórakoztatni egymást vagy a nézőket. Az alkotók számára nem létezett kényes téma, még azt is szemrebbenés nélkül beleírták a történetbe, amint a kiképzésen az egyik fiatal katona összecsinálja magát.

A dialógusok hasonlóan egyszerűek. Nincsenek magasröptű gondolatok, zavaros eszmefuttatások és frappánsnak szánt szállóigék. Csak a szimpla párbeszédek pillanatnyi örömről vagy dühről, amelyek nélkülözhetetlenek a kiképzőtábor át- és Afganisztán túléléséhez. Hogy a színészek érezzék is, mennyire nincs kedve költői metaforákban csevegni egy katonának, a jól bevált felkészítési trükkhöz folyamodtak: átestek egy katonai alapozáson, ahol stílusosan egy Afganisztánt megjárt kiképzőt kaptak mentoruknak, aki aztán minden eszközt bevetett, hogy az aktorok kellőképpen érezzék a feladat és a hátizsákjukba pakolt kövek súlyát. Külön azért nem emelünk ki alakítást, mert mindenki a maximumot nyújtja: hiteles, hihető s még otrombaságukban is szerethető figurákat látunk. Valamennyi szerepet úgy írta meg Jurij Korotkov, hogy kiteljesedni csak a többi segítségével tudjon, ezzel teremtve meg azt az izgalmas atmoszférát, ami a szakaszt összetartja.

Bondarcsuk telibe trafálta a kitűzött célt akkor is, amikor (bár elsők között nyúlt a témához) félrelökte az afganisztáni háborút függönyként körüllengő tabut. A mészárlások, a kilátástalan öldöklés, a parancs végrehajtása (miközben senki nem tudja a parancs kiadóján kívül, hogy azt már visszavonták), a káosz, a bezártság, az éhezés és az őrjöngésig fajuló ingerültség olyan nyíltsággal kerül bemutatásra, amely a 9. századot a legőszintébb háborús filmek kategóriájába helyezi.

Ami a látványt illeti, az alkotóknak szintén nincs okuk szégyenkezni. A számítógépes trükkökkel (Computer-Generated Imagery − CGI) előállított jelenetek teljesen rendben vannak, az ütközetek ábrázolásában pedig ismét csak látszik a belefektetett pénz. Az utolsó 15 perc mészárszékének apokaliptikus zűrzavara a Ryan közlegény partraszállását idézheti fel, azzal a különbséggel, hogy ott nagyon is határozott céllal öltek és haltak, míg itt (mint az kiderül a film hátborzongató zárójelenetéből) az égvilágon semmi értelme nincsen a háborúsdinak.

Az orosz film óriásit lépett előre ezzel az alkotással. Szakított minden sztereotípiával, bátran nyúlt ahhoz a témához, amit addig többnyire vagy heroikus burokban, vagy bús művészkedéssel láthattunk. Egy nagyon mai, nagyon friss ábrázolásmódot használva mutatta meg, hogy könnyedén felveszi a versenyt amerikai riválisával, s bár anyagi forrása töredékeiben sincs annyi, kreativitással bőven kárpótolja azt.
Kuriózum, hogy végre orosz szemszögből is láthatunk egy olyan konfliktust, amelyről (ellentétben a vietnamival) mára valóban lefoszlott minden mítosz.

Kiváló film, egyetlen hibával: Magyarországon sajnos nem mutatták be, de azért az interneten sok helyen elérhető a magyar feliratos változat.