Afganisztánba vágyakozva
Szöveg: Révész Renáta | 2008. április 7. 11:09Három kissé megilletődött fiatal figyeli a gyülekező újságírókat az Állami Egészségügyi Központban. Miattuk, értük érkeztek a médiamunkások, és nem sokkal később már záporoznak is feléjük a – nagyjából egyforma – kérdések. A legtöbb azt firtatja: miért vállalkozik valaki önként arra, hogy egy katonai delegáció részeként a világ egyik legveszélyesebb országába utazzon?
József, Zoltán és Erika azért érkeztek, hogy megkapják a szükséges védőoltásokat, hogy Afganisztánba utazhassanak. Ráadásul néhány hét múlva ismét megszúrják őket, így nyernek teljes védettséget – legalábbis a fertőzések ellen. Az utuk azonban ettől még korántsem mentes a kockázattól.
Õk hárman negyedik társukkal, Mariannal együtt a Sláger Rádión keresztül jelentkeztek arra, hogy elkísérik a minisztert legközelebbi afganisztáni csapatlátogatására. Így személyesen tapasztalhatják meg a magyar katonák mindennapi életkörülményeit.
Több száz e-mail érkezett a Bumeráng adásában elhangzott felhívásra, ebből választottak ki a minisztérium munkatársai azokat, akikkel személyesen is elbeszélgettek.
Végül négyen – két harmincas évei elején járó fiú és két huszonéves lány – maradtak fenn a rostán, ám csak ketten utazhatnak. Az állapot és egészségügyi alkalmassági vizsgálaton már találkoztak egymással, most az oltások miatt érkeztek.
Mariann azonban a BKV sztrájk miatt még a dugóban ült, mikor három versenytársa már a honvédelmi miniszter tanácsait hallgatta.
Mindannyian figyelmesen hallgatták a ruházatra, illetve az étkezésre vonatkozó intelmeket, holott azt még ők maguk sem tudják, valóban utazhatnak-e.
– Azért döntöttünk úgy, hogy kiviszunk két teljesen civil önként jelentkezőt, mert nagyon fontos, hogy ők teljesen más szemszögből is láthatják, megtapasztalhatják a magyar katonák által folytatott tevékenységet, és a saját tapasztalataikat tudják itthon elmesélni. Egy szakember, vagy szakújságíró talán átsiklik olyan információkon, amin ők nem. Nem tudok róla, hogy külföldön lett volna hasonló kezdeményezés, de szerintem mindenképpen jó ötlet – jelentette ki Szekeres Imre honvédelmi miniszter, aki első alkalommal találkozott a fiatalemberekkel.
– Nem leszek csalódott akkor sem, ha nem mehetek, hiszen ez egy nagyon veszélyes út. Bár természetesen azért jelentkeztem, hogy mehessen, hiszen mindenre kíváncsi vagyok. Éppen a számítógép előtt ültem, mikor meghallottam a rádióban, hogy lehet jelentkezni, és máris írtam az e-mailt – mondja József, mialatt az oltásra vár.
– Én is ugyanígy tettem. Amint elhangzott a felhívás, máris írtam a jelentkező levelemet. Nem is beszéltem senkivel. Két bátyám van, mindannyian voltunk sorkatonák ők és apukám is megértették miért szeretnék kimenni, és nagyon drukkolnak. A legjobban a kint szolgáló katonák életkörülményeire vagyok kiváncsi. Érdekel, hogy mennyiben más az ő feladatuk ahhoz képest, amit nekünk kellett végezni a sorkatonaság alatt, vajon én képes lennék-e elvégezni azt a munkát amit ők. A barátom, családtagjaim persze féltenek, de olyan nem volt, aki kifejezetten le akart beszélni az útról.
– Azért az én barátnőm legalább 10 percig ütötte a fejem, mikor megtudta, mire vállalkoztam. De azért már ő sincs az ellendrukkereim közt, ő is szurkol, hogy sikerüljön bekerülnöm az utazók közé. Nagyon nagy élmény lenne… – lelkendezik József.
Az izgatottan toporgó trió egyetlen lánytagja Erika. A 28 éves lány titkárnőként dolgozik, a legveszélyesebb hely, ahova eddig eljutott, Szlovákiában egy sziklatúra volt. Ehhez képest nagy ugrás Afganisztán, mégis – a fiúkhoz hasonlóan – ő sem kérte ki senkinek a véleményét, mielőtt jelentkezett.
A triót végül elnyeli az orvosi szoba, ahonnan már félénk mosollyal kerülnek elő:
– Nem is volt olyan rossz… – mondja Erika.
Ám a kaland még ezzel nem ért véget, sőt, csak most kezdődik igazán…
Fotók: Tóth László
