Egy kis párbajtörténelem

A lőbajnokság egyik legizgalmasabb része a párbajlövészet, ami nagyon jó lövészeti tudást, idegi koncentrációt, helyzetfelismerő képességet, fizikai állapotot és gyorsaságot igényel.

De mi is valójában a párbaj? Honnan ered ez a szokás és milyen nyomai vannak történelmünkben ennek a fogalomnak?

A párbajt, a párviadalt a történelmi kutatók az ember eredetétől származtatják, ami egyes megfogalmazások szerint összefüggött az ember megjelenésével és az emberrel együtt fejlődött. Ezt a viselkedésforma a fennmaradásért folytatott küzdelemben érhető elsősorban tetten, majd később kiterjedt a vezérszerep megszerzésére és megtartásáért folytatott fizikális harcra is.

Az ókorban a párviadal már elsődlegesen úgy jelenik meg, mint csaták, háborúk része. A történelem során népek egymás elleni küzdelmében bajvívások sorsdöntő helyzeteket hoznak, nemzetek sorsát döntik el. A római birodalomban funkciója kiszélesedik azzal, hogy a kiváltságosok szórakoztatásának is a részévé válik. A cirkuszok porondján sok ezer ember hal meg a többnapos küzdelmekben a római urak örömére. A barbár ősi népeknél, germánoknál, galloknál a bajvívás, mint a vallási szertartás része jelenik meg, a főpapi méltóság megszerzésében, valamint az igazságosztás legfőbb eszközeként.

Az ősgermán kultúrában bajvívással intézték el a házasfelek vitáit is.

A középkor az, amikor a párbaj a hadi jellegéből kifejlődik egy másik irány is és a napi életben egyre többet alkalmazzák a párbajt, mint az igazság megkeresését. Ekkor épül be az a köztudatba, hogy aki nyer annak van igaza. Párbajban dőlnek el a tulajdon jogok a kétes hovatartozású földbirtokoknál és osztanak igazságot lopások kérdésében. Persze ehhez az illetőnek párbajképesnek kellett lennie és ez az úri osztály kiváltsága volt.

A párbaj történetével foglalkozók, akiket több visszaemlékezésben csak „férfi történelem" kutatóinak neveznek, azt tarják, hogy a mindenkori formális törvényes renddel párhuzamosan mindig volt egy ennek ősibb vonulata, az informális férfi társadalmi rend, amely alapvetően az erő, a férfibüszkeség és a férfibecsület hagyományos elvein alapult. Ennek a rendnek az volt a legfontosabb jellemzője, hogy az erőszakot beépítette a mindennapi életbe, funkcióval látta el és ezzel törvényesítette. Megvalósították a megmérettetésre való késztetést, komoly rangot adtak a győzelemnek, a viadalban a fő cél az ellenfél – vagy ellenség – fizikai, később mentális megsemmisítése volt.

Schopenhauer filozófus könyve adja ennek a kódexnek az alapját, ami „ A becsületről és a párbajról" címmel íródott. Könyvében kifejti, hogy a férfiember természetének három (vad)hajtása van: a becsvágy, a hiúság és a büszkeség. Ezek jelennek meg a párbajra való késztetésnél.

A „fair play" szabályait több elemre építi. Első az egyenlő játékszabályok tisztelete, amelynek az a lényege, hogy ami az egyik felet megilleti, ugyanaz kijár a másik félnek is. Ez a szabály nagyon régi időkre visszanyúlik, de különösen a 18-19. századi viadalokban érzékelhető ennek szigorú felügyelete.

A szabályok közzé tartozik a közös és azonos kockázatviselés elve. Első kockázati tényező a fegyver kiválasztása. Nem illett olyan fegyvert választani, amiben az ellenfél esetlegesen gyenge. De azt is szigorúan ellenőrizték, hogy milyen fegyvert használ az illető és ha valakit azon kaptak, hogy jobb minőségű fegyverrel akar előnyhöz jutni, megbüntették.

Második kockázati tényező a tudatos szabálysértés, valamint az indulatokból eredő durva cselekedetek kiszűrése és ennek érdekében voltak olyan pártatlannak nevezhető személyek, akik az eseményt felügyelték. Ezért nagyon fontos volt a párbaj szempontjából a párbajsegédek kiválasztása.

A párbajkódex nagyon körültekintően szabályozott mindent, a párbajokra történő kihívástól, a véső aktusig, a párbaj lezárását jelentő jegyzőkönyvek megírásáig.

A kihívás módja is történelmileg változott, eltért egymástól attól függően, hogy a bajvívás, illetve a párbaj milyen célokért jött létre. Másként történt ez a görögök esetében, vagy Magyarországon a törökök elleni vívott küzdelmekben. A kihívó, mintegy a szándékai komolyságának alátámasztása érdekében zálogot helyezett el a bíró előtt, rendszerint ez a kesztyűje volt. Ez a bajvívási jelkép német eredetre vezethető vissza, innen terjedt el Európában. Magyarországon bizonyíthatóan az Anjou kortól azonban nem a kesztyű, hanem a francia eredetű kihívójegy a „cövek" átadása volt a szokás, ez a „chewek" szóból származott. Ha a „vádolt fél" ezt a jegyet – a kesztyűt, vagy a facöveket – elvette, elfogadta a bajvívásra való kihívást, ezek után a bírónak már csak a viadal helyszínét és idejét kellett kijelölnie.

Magyarországon a bajvívásnak állandó helyszínei voltak, s nemcsak a királyi székhelyen, hanem az ország más vidékein voltak ilyen helyek. A vívótér sorompókkal, növényekkel, palánkkal körülvett térség volt, általában elipszis alakú.

Mellette, vagy ellene? Ennek a problémának az előzményeit először az egyház történetében találjuk meg, mert az egyház már1473-ban a valenciai zsinatban, tiltó határozattal lépett fel a bajvívások ellen.

A 19. század vége az egyes közéleti megfogalmazások szerint, a „párbajmániások" kora. Clair Vilmos író és nemes származású párbaj szakértő véleménye nagyon jól tükrözi a kialakult helyzetet: "nincsen még egy nemzet a világon, ahol annyi becsületbeli ügyet intéznének el lovagias úton, mint éppen nálunk Magyarországon!" Érdekes megállapítása volt még az is, hogy a párbajozás visszaszorítja az öngyilkosság divatját. Szerinte, ahol a párbajozás kényszere fennállt, alig lehetett hallani mérgezésekről, öngyilkosságokról. Bár kritikusai szerint a párbaj volt egyenlő az öngyilkossággal.

A magyar törvényhozás 1878-ban foglalkozik először a párbajjal és csapnak össze az érvek arról, hogy milyen kategóriába sorolják, kerüljön-e be a büntető törvénykönyvbe.

1908-ban Európa szerte párbajellenes ligák alakulnak, az első nemzetközi kongresszusukat június 4-én Budapesten tartják. Itt nyitják meg a párbajellenes ligák nemzetközi irodáját is.

Hazánkban jelentős lépésnek számított az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetésének 1917-ben hozott parancsa, amelyben eltiltotta a tisztjeit a párbajozástól.

Véglegesen 1923-ban tiltják be törvényileg a párbajozást Magyarországon.