„Belülről hullnak könnycseppjeink”

Szöveg: Szűcs László | 2008. július 2. 17:42

Rozsályon, e kis Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban szerda délelőtt csak fekete ruhás embereket lehetett látni. Autókkal, kerékpárokkal, gyalogosan mentek a helyiek a falu határában található temető felé. Itt mindenki ismerte a település szülöttjét, Ignácz Zoltán főhadnagyot, akitől ezen a napon vettek végső búcsút.

A fiatalon elhunyt Ignácz főhadnagy pilótatársával együtt június 20-án vesztette életét,
amikor Fehérgyarmat közelében lezuhant az általuk vezetett Albatrosz
vadászrepülőgép.

Az alig nyolcszáz lelket számláló kis faluban szinte mindenki ismerte Zoltánt, aki itt született, itt nőtt fel, innen indult el a nagybetűs életbe és vadászpilótaként lett a település „híres embere". Nem véletlen tehát, hogy temetésére szinte minden rozsályi lakos eljött.

Katonai tiszteletadással búcsúztatták és görögkeleti szertartás szerint
temették el szerdán délelőtt a kecskeméti MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis
vadászpilótáját.

A gyászszertartáson természetesen ott volt Szekeres Imre honvédelmi miniszter, Havril András vezérezredes, a HM Honvéd Vezérkar főnöke, Tömböl László mérnök altábornagy, az MH Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka, valamint a tábornoki kar több tagja is. Sólyom László köztársasági elnököt pedig „szárnysegédje", Palásti Ferenc dandártábornok, a Köztársasági Elnöki Hivatal katonai főosztályának vezetője képviselte.

A falu szélén található temetőben felravatalozott koporsót díszőrök, a volt kollégák és a pilótatársak állták körül. Az elhunyt katonatársra, volt beosztottjára Pető István dandártábornok, a kecskeméti repülőbázis parancsnoka emlékezett.

– E ravatalnál mindannyiunk szívét a bánat szorítja össze. A halállal elszakadnak azok a szálak, amelyek az embereket egymáshoz kötik. Az elszakadt szálak mentén megfoghatatlan üresség támad, amelyet a gyászoló család érezhet a legjobban. Akiknek szívében és a lelkében pótolhatatlan veszteséget hagyott katonatársunk halála – mondta Pető tábornok, majd arról beszélt, hogy nagyon nehéz most a volt katonatárs koporsója előtt állni, mert mindenki jól tudja, hogy ez a búcsú immáron örök és visszafordíthatatlan.

A parancsnok ezt követően felidézte a fiatal pilóta pályafutását, aki bár tanárként végzett a nyíregyházi főiskolán, a katedrát rövid időn belül egyenruhára cserélte; 2002-ben határőr hadnaggyá avatták.

– Sokszor mesélte, hogy innen jelentkezett az NFTC-programra, miután egyszer határőrként helikopterrel repült. Ekkor határozta el, hogy vadászpilóta lesz. Aztán jött a lehetőség és belevágott; 2004-ben kezdte meg a kiképzést Szolnokon. A sikeres hazai szakasz után 2005 júliusában utazott ki Kanadába, ahol két évig tanult. 2007-ben tért vissza Magyarországra úgy, hogy sikerült álmait megvalósítania: vadászpilóta lett – emlékezett a parancsnok, aki kiemelte: Zoltán ígéretes hallgatónak, később ígéretes pilótának bizonyult, és mindent megtett a repülésért. Gripen pilótának készült. Ezen kiképzés egyik fázisa az Albatrosszal való repülés, amit tavaly októberben kezdett el. Jövő tavasszal lépett volna tovább, utazott volna a svédországi kiképzésre. Erre azonban már nem kerül sor…

– A katonai pályafutás rövid summázása messze nem képes arra, hogy Zoltán emberi vonásait, értékeit és katonai erényeit összegezze, visszaadja. A váratlanul ránk zuhant csapás szinte időt sem hagyott arra, hogy életének és katonai pályafutásának teljes és hiteles képét meg tudjuk rajzolni. Még mélyen él mindannyiunk emlékezetében hangja, mozdulatai, nevetése. Nekünk, fegyelmezett, sokat megélt katonáknak is belülről hullnak könnycseppjeink. Nehezen találjuk a szavakat. Szeretnénk mindent megtenni azért, hogy együttérzésünkkel enyhítsük azok fájdalmát, akikhez a legközelebb állt barátunk, Ignácz Zoltán – köszönt el a volt kollégától a ravatalnál Pető István dandártábornok.

– Drága bátyuskám! Én nem szeretnék búcsúzni tőled, hiszen örökké itt maradsz a szívemben. Köszönetet szeretnék mondani, mert annyi boldogságot és örömet okoztál. Köszönetet, mert büszkék lehettünk és lehetünk rád. Köszönetet a sok segítségért és törődésért. Azért, mert ha féltünk, te mindig bátorítottál. Mert, ha bajban voltunk, te mindig mellénk álltál. Azért, mert ha szükségem volt rád, te mindig átöleltél, megszorítottad a kezem és azt mondtad: mi együtt, négyen majd mindent megoldunk. És akkor nem féltem többé, megnyugtattál. Szeretném, ha tudnád, hogy ez ezután is így lesz. Tudom, hogy továbbra is segítesz nekem. Vigyázunk együtt édesanyánkra és édesapánkra. Ígérem neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy nekik könnyebb legyen. Mert neked is mindig ez járt a fejedben. Mindig értünk dobogott a szíved. És mindig értünk dolgozott a kezed. Nagyon sokat beszélünk rólad és lassan megtanulunk mosolyogni is közben, mert tudjuk, hogy ezt szeretnéd. Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség volt és pusztulás. Fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni. Csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, s egyre erősödő szeretet marad utánad. Isten vigyázzon rád! – búcsúzott el-elcsukló szavakkal a fiatal vadászpilótától a húga.

– Itt vagyunk Zoli, látod, itt van mindenki! Itt vannak a rokonok, a barátaid, a bajtársaid, és itt vagyunk mi is, Rozsályiak. Emlékszel, hányszor mondtad nekünk, nekem, hogy haza fogok jönni, itt fogok letelepedni. Gyerekeket, családot akarok. Hát, hazajöttél, és többé már nem mész el. Itt maradsz velünk, örökre! – nyelte le könnyeit Rozsály polgármestere, Sztolyka Zoltán.

A fiatal főhadnagy földi maradványait tartalmazó koporsót a díszszakasz sortüzére engedték le a sírba. A temető közepén, fiatal diófák tövében, árnyékában helyezték örök nyugalomra.

Majd felhangzott az Il Silentio, és a résztvevők elhelyezték az emlékezés virágait a síron.

Nyugodj békében, főhadnagy úr!

További képek: