Katonanapló

Álltunk ott többedmagammal, meghívott vendégek, a győri rakétadandár laktanyájának alakulóterén, gyönyörű hóesésben. December harmadika és ünnepi állománygyűlés volt. Ekkor, tavaly év végén adták át először a honvédelmi miniszter új kitüntetését – a Katasztrófa-elhárításért Szolgálati Jelet – a vörösiszap-áradat okozta károk enyhítésében példaadó tisztességgel helytállt katonáknak. Köztük a mieinknek, a szolnoki helikopterbázison szolgálóknak.

Ünnep volt már csak azért is, mert közeledett Szent Borbála – a tüzérek védőszentje – napja. Átengedtem magam a hangulatnak. Még csak nem is sejtettem, hogy a hivatalos ceremónia után néhány perccel megváltozik az életem.
Ugyanis az ünnepség utáni sürgés-forgásban hozták tudomásomra, hogy kvalitásaim, eddigi tevékenységem alapján, ha vállalom, az újonnan felállítandó Honvéd Koronaőrség parancsnoka lehetnék.

Mi tagadás, meglepődtem. Kavarogtak bennem az érzések, a kérdések. Miért pont én? A katonakarrierem? A szolnoki miniszteri, majd államfői látogatás sikere? A szolnoki Tiszti Kaszinó Honvéd Hagyományőrző Egyesület egyik alapítójaként mondott rövid bemutatkozó előadás? Nem tudom… Mindenesetre nyomban arra gondoltam: vállalnom kell. De kértem egy kis időt, hogy családommal együtt dönthessek.

Erős kötelék fűz össze bennünket, feleségem és lányom véleménye nagyon fontos számomra. Döntenünk azért sem volt könnyű, mert sok szál fűz bennünket Szolnokhoz. A helyőrséghez, katonai pályám kezdeteihez. A városhoz, ahol feleségem dolgozik, ahol lányom tanul.

(A cikket teljes terjedelmében a Magyar Honvéd magazin június 10-én megjelenő számában olvashatják el!)