„Minden űrhajós a Föld jövőjéért dolgozik”

1978-ban rengeteg igazolt vadászpilóta teljesített szolgálatot Magyarországon, közülük 37-en kaptak lehetőséget arra, hogy részt vegyenek a szovjet-magyar űrrepülést megelőző reporvosi vizsgálatokon, végül téged és Magyari Bélát választottak ki. Miért?

Ez elég egyszerű kérdés: abban a szituációban, amikor keresztülmentünk a rengeteg teszten Magyarországon, Moszkvában és Csillagvárosban, a paraméterek alapján mi bizonyultunk a legjobbaknak. Objektív válogatásról volt szó, nem számított, ki kicsoda-micsoda, párttitkár vagy miniszterhelyettes-e az apja-anyja, csakis a szellemi-fizikai felkészültség, illetve a szakmai tudás és tapasztalat. Az orvosok roppant felelősségteljes munkát végeztek.

Mennyiben tértek el a rajtatok elvégzett tesztek a vadászpilóták számára megszokott repülőorvosi vizsgálatoktól és tesztektől?

Össze sem lehetett hasonlítani őket azokkal a vizsgálatokkal, amelyeken korábban átmentünk, hiszen ezek mindenre kiterjedtek. A vadászpilóta-jelöltek alkalmassági vizsgái 17-18 éves kor körül kezdődnek el. Az orvosoknak itt előre kell tudni jelezni, hogy a bentmaradt jelölt vadászpilóta tud-e majd maradni éveken keresztül, alkalmas-e erre a szervezete. Az űrrepüléshez olyan teszteket és laborvizsgálatokat kellett végigcsinálnunk, amelyeket előre el sem tudtunk képzelni, a katonai pilóták vizsgáin pedig nem voltak kötelezőek.

Oszlassuk el a máig keringő tévhiteket: az elejétől fogva tudtad, hogy te mész, vagy ez menet közben derült ki?

Viszonylag korán kiderült, de nem az elején. 1978 márciusában érkeztünk Csillagvárosba, és mivel a mi repülésünket eredetileg 1979-re tervezték a bolgárokéval egyetemben, az év decemberének közepén közölték azok nevét, akiket a világűrbe akartak küldeni, tehát Valerij Kubaszovét és az enyémet. A szovjet-bolgár űrrepülés végül hajtóműprobléma miatt sajnos nem sikerült, egy nap után visszajöttek, bennünket pedig nem engedtek repülni, amíg a műszaki gondokat fel nem derítették. Így aztán további fantasztikus egy évet tölthettünk a Csillagvárosban, és még alaposabban felkészülhettünk az utazásra úgy technikailag, mint mentálisan. Nyilván vadászpilótaként nem állt távol tőlünk a bonyolult repülőberendezések kezelése, de az űrhajózás, az űrállomáson végzett munka azért egy egészen más műfaj. Ilyen szempontból is szerencsénk volt. Az úgynevezett dublőr-páros, tehát Magyari Béla és Vlagyimir Dzsanibekov velünk párhuzamosan készült az utazásra, hiszen az űrrepülés hihetetlenül költséges dolog, és egy előre betervezett út nem maradhat el azért, mert akár nekem, akár Kubaszovnak bármi baja támad. Ebben az esetben ők repültek volna. A döntést a repülés előtti estén az állami bizottság véglegesen megerősítette.

Ez mindig fontos, sőt, manapság talán még érdekesebb, hiszen a Nemzetközi Ûrállomás fedélzetén a lehető legváltozatosabb létszámú és összetételű legénység teljesít szolgálatot: mindenki viszi magával a saját kultúráját, hagyományait. A másik agyával kell gondolkodnunk, a másik elképzeléseit is meg kell tudnunk valósítani. Nekem óriási szerencsém volt, hiszen Kubaszov hihetetlenül tapasztalt, nagy felkészültségű űrhajós, aki először 1968-ban járt a világűrben, sőt, ő volt az első, aki komoly technikai előrelépésként hegesztett is odafent. Emellett az első nemzetközi űrrepülés fedélzeti mérnökeként startolt Bajkonurban Alekszej Leonovval 1975-ben, a Szojuz-Apollo program keretében, így aztán Egyesült Államokban is nagyon jól ismerték, hiszen ez a példamutató repülés a politikai enyhülés egyik fontos eseményének számított. Bárhol jelentünk meg együtt, nekem is könnyebb dolgom volt emiatt.

Tartjátok manapság a kapcsolatot Kubaszovval?

Igen, már idén is többször találkoztunk, nagyon-nagyon jó barátok vagyunk. Vele is és a többi űrhajós kollégával is. Tavaly novemberben Skóciában tartottuk a Nemzetközi Ûrhajós Szövetség kongresszusát, az idén októberben ennek helyszíne az Egyesült Államok lesz.

Mi maradt meg benned leginkább a csillagvárosi felkészítés élményei közül?

Csillagvárosban egy olyan közegbe kerültünk, ahol az ott dolgozó emberek mind tudták, hogy hamarosan a világűrbe kerülünk, és ezért mindenben a maximális mértékig segítettek minket, hogy a legjobb formánkat tudjuk nyújtani. Csodálatos élmény volt átérezni ezt az összetartást. A konkrét gyakorlatok közül kettő maradt meg bennem leginkább. Ezeken utólag persze már mosolygok, de rendkívül kemények voltak: a túlélési tesztek, a mocsaras és a tengeri változat. Utóbbi volt a bonyolultabb, ott előtte meg is kérdezték tőlünk, hogy vállaljuk-e, mert annyira erős volt a tenger hullámzása, ha azonban elhalasztjuk, utána borul az egész csillagvárosi program. Soha nem voltam még olyan helyzetben, mint akkor a leszállóegységben: pont olyan feltételeket teremtettek, mint amikor az űrhajó vízre száll, és azt kell mondjam, ehhez a landolási teszthez képest az egész program egyszerűnek tűnt. A tengerészek külön gratuláltak utána nekünk.

Szépen összepakoltam a dolgaimat, írtam egy levelet, utána sétáltunk egyet Valerijjel, majd Bélával nézegettük a csillagképeket. Utána visszamentem a szobámba, ahová odakészítettek két altatót. Ványa bácsi, az orvosom megkérdezte, hogy érzem magam, és azt mondta, vegyem be őket, ha úgy gondolom, de ezt aztán el is felejtettem, nem volt szükségem rájuk. Amikor reggel felébredtem, orvosok vettek körül, és hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Utána minden a szokásos rendben zajlott: étkezés, reggeli torna, satöbbi, csak éppen orvosok sokasága állt körbe minket. Nagyon izgalmas nap volt, de sem az orvosok, sem a mérnökök nem engedtek nekünk egyetlen szabad percet sem, minden pillanatban lekötöttek, és ennek nagyon örültünk, teljesen jól éreztük magunkat. A start előtti időnek pedig megvan a maga sajátos koreográfiája: először eltöltünk pár másodpercet teljes csendben, aztán át kell menni egy ajtón, amit belülről mindenki aláír, aki felszáll.

Mikor érezted át, hogy tényleg fent vagy a világűrben?

Abban a pillanatban, amikor az űrhajó levált a rakéta harmadik fokozatáról. Ekkor már a Csendes-óceán fölött voltunk, 240 kilométer magasan, elérve az első kozmikus sebességet, ami 28.000 km/h. Azt hiszem, belegondolni már csak fent az űrállomáson tudtam, hiszen a felszállás és az összekapcsolódás alatt nem lehetett pihenni, ellazulni, ezek a műveletek folyamatos, feszített figyelmet igényelnek. Fent, az űrállomáson már több időnk volt, bár ott is csak 4-5 órákat aludtunk, de akkor tudtunk először belefeledkezni a világűrbe: az egyik oldalon ott volt a Föld, ami egészen hihetetlenül gyönyörű látványt nyújt, a másik oldalon pedig az a végtelen mindenség, ami szintén teljesen más fentről nézve. A csillagképeket például én sem ismertem fel először: a Nagymedvét egy ötéves gyerek is ismeri, nekem azonban oda kellett hívnom űrhajós társaimat, hogy megmutassák. Amikor úgymond önálló estet és éjszakát biztosítottunk magunknak, beültem az űrhajóba és csak gyönyörködtem. Érdekes volt a kettősség: néztem a Földet, és arra gondoltam, mennyire csodálatos, hogy már ilyen sokra képes az emberiség. Aztán átnéztem a másik oldalra, a végtelen világűrbe, és egyből az jutott eszembe, hogy mennyi kérdésre nem tudtunk még választ adni.

Viszonylag kevés szó esik arról a munkáról, amit odafent végeztetek, pedig akadtak benne kimondottan úttörő kísérletek is.

Sokan azt hitték, hogy katonai programról van szó, pedig teljesen békés célú űrkutatást végeztünk az Interkozmosz keretein belül. A Pille kozmikus sugárzás mérésére alkalmas műszerrel például én dolgoztam először a világűrben. Ez a berendezés azóta minden űrállomás fedélzetén jelen van, sőt, még űrsétára is vitték. Volt egy olyan szovjet kísérlet is, amire űrhajósként vagyok nagyon büszke: az űrállomás és a hozzá kapcsolódott két űrhajó olyan repülési pályán keringett, amin két napon keresztül állandóan kozmikus nappal volt. Vagyis a Nap „látott minket", az űrállomás és az űrhajók egyik fele mindig napfényben fürdött, így ott plusz 120-140 Celsius fok volt, a másik oldalon pedig ugyanez mínuszban. A hőmérsékletkülönbség pedig deformációt okoz. Az űrállomás négy, egy-egy űrhajó három blokkból állt, és a deformáció méréséhez külön berendezést vittünk magunkkal. Ezeknek a kísérleteknek eredményeként ma már a világűrben sok-sok modulból összeállított űrlaboratórium dolgozik. Büszke vagyok arra, hogy ehhez magyar űrhajósként én is hozzájárulhattam.

Akadt-e odafent kellemetlen, netán félelmetes élményed, vagy ezek elhalványultak a szép pillanatok mellett?

Minden repülésen belül akad olyan esemény, amelyik váratlan, előre nem programozott. Nálunk a földetérés lényegesen rosszabb volt, mint azt előzetesen terveztük, ugyanis nem működött a leszállóegység alján lévő négy kis mikrohajtómű. Nagyon kemény volt a sivatag, mi pedig nagyon nagyot estünk. A leszállóegység belsejében van egy berendezés, aminek pont az a funkciója, hogy felfogja a keletkezett kinetikai energiát. Ez a teleszkópos rúd három gyűrűből áll, és mi mindhármon keresztülmentünk: ez 45-50-szeres túlterhelést jelentett a szervezetünk számára, ami nagyon sok. Az első két éjszaka ott voltak mellettem az orvosok, de hamar kiderült, hogy nem érte sérülés a gerincemet, a belső szerveim pedig „a helyükön maradtak".

Az űrrepülésedet követően itthon nem repülhettél. Igaz-e a szóbeszéd, hogy személyesen Kádár János tiltott le a szuperszonikus gépekről?

Sokkal elegánsabban oldotta meg a történetet. Amikor hazaérkeztünk, rendeztek a tiszteletünkre egy díszvacsorát, amin Kádár János mellett Czinege Lajos akkori honvédelmi miniszter is jelen volt. Kádár mondott egy tósztot, amiben gratulált a nagyszerű teljesítményhez, minden jót kívánt, majd azt mondta: „Ön, Farkas elvtárs, nemzeti érték". Ezt Czinege úgy fordította le: ha nemzeti érték, hát ne repüljön. Az űrutazásom előtt soha, egyetlen egyszer nem került szóba olyasmi, hogy engem le fognak korlátozni. Az első 3-4 évben persze érthető volt, hogy nem repültem: rengeteg meghívást kaptunk, nagyon sokan találkozni akartak velünk. Egy katonai program keretében végigjártuk az ország laktanyáit, katonai kollégiumait, és ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Aztán ezek mellett ott voltak a civil kezdeményezések: az iskolák, a művelődési házak, és persze a rengeteg Farkas Bertalan Szocialista Brigád… Utána úgy adódott, hogy ha kimentem külföldre, becéloztunk valamilyen repülőteret a kollégákkal, és hajrá: vagy egy repülővel, vagy helikopterrel repültünk egy kicsit. Ha már itthon nem repülhettem, legalább külföldön igyekeztem bepótolni, ami kimaradt. Persze mindvégig szerettem volna újra szuperszonikus repülőgépre ülni, de a rendszerváltás után beláttam: azoknak a fiúknak kell repülni, akik valóban ott ültek a beton szélén, hogy védjék Magyarország államhatárát és légterét. Szerencsére ekkoriban én is megkaptam a lehetőséget, hogy felszállhassak AN-24-esekkel és AN-26-osokkal. Most már tizenegyedik éve nyugdíjas vagyok, de ha repülőtéren járok, ma is megtalálom a módját, hogy repülhessek egy kicsit. Sosem estem ki igazából ebből a dologból. Ha egyszer szerelembe esel a repüléssel, az egy életre szól.

Miután repültem, hihetetlen késztetés élt bennem, hogy vagy repüljek még egyszer, vagy elősegítsem valaki más, például Magyari Béla repülését. Az Interkozmosz program azonban időközben átalakult, nemzetközivé vált, a ’80-as évek végén pedig már érezni lehetett, hogy világpolitikai változás történik. Onnantól fogva az én álmaim is elkezdtek meginogni. Ha ma megyek Moszkvába, mindig megkérdezik, hogy na, mikor repülök legközelebb, de ez nem rajtam múlik. Ûrturistaként és az állam által finanszírozott profi űrhajósként egyaránt sok milliárd forintba kerülne repülni. Magyarországon nincs az a kormány, amelyik ezt most finanszírozná. Szerettem volna a megszerzett tudásomat tovább kamatoztatni, de végül így alakult. De ma már szerencsére nem én vagyok az egyetlen magyar, aki járt a világűrben, hiszen űrturistaként Charles Simonyi is feljutott.

Milyen viszonyban vagytok?

Többször találkoztunk az űrrepülése előtt is, és fantasztikus élmény volt, amikor a világűrből magyarul köszönte meg nekem a segítséget. Nagyszerű embernek ismertem meg őt, örülök, hogy sikerrel végrehajtotta a repülést, és jól is érezte magát odafent.

Idén májusban van 28 éve annak, hogy fent jártál. Itthon várható ennek kapcsán valami esemény?

Nem, Magyarországon vagyunk. Nem is várok semmit. Külföldön ugyanakkor ezek a dolgok is teljesen másképp működnek.

Felismernek még az utcán, ugye?

Igen. És ez nagyon jóleső érzés.

Elég sok mindennel. Az elmúlt negyedévben jóformán többet voltam külföldön, mint itthon: többször jártam Moszkvában, de voltam az Egyesült Államokban is, emellett előadásokat tartottam Brüsszelben, és kínai meghívásra Hongkongba is elutaztam. Februárban például Moszkvában egy biztonságpolitikai akadémia rendes tagjává választottak, és ehhez kapcsolódóan egy kitüntetést is kaptam. Ezt a világon eddig 230 embernek adták át, én voltam a 231., aki megkapta. Velük az űrkutatás ökológiai-klímaváltozási vonatkozásai révén kerültem kapcsolatba. A legfontosabb munkám jelenleg egy alapítvány létrehozásához kapcsolódik. Ennek csak repült űrhajósok lehetnek a tagjai, jelenleg 10 országból 15-en vagyunk, és sokkal többet már nem is akarok. Az a megtiszteltetés ért, hogy az alapítványhoz többek között olyanok csatlakoztak, mint Csillagváros jelenlegi parancsnoka és parancsnokhelyettese, vagy Vlagyimir Remek cseh űrhajós, aki jelenleg Brüsszelben az Európai Parlament tagja. Célunk, hogy magyar fiataloknak, illetve egyetemet végzett fiatal kutatóknak nyújtson támogatást, de emellett a kutatás-fejlesztést és a nemzetközi kapcsolattartást is fejleszteni szeretnénk. Lehetőséget akarunk adni tehetséges magyar fiataloknak arra, hogy képezzék magukat és tanuljanak. Ebben egy intézet is segíti majd az alapítvány munkáját. Számomra ez majdnem olyan, mint egy második űrrepülés, mert ugyanannyira szép, összetett, bonyolult és a jövőbe mutató feladat. A másik fontos dolog jelenleg a kínai kapcsolat. Valahogy a látókörükbe kerültem, megkerestek, és rendkívül fontosnak érzem, hogy ápoljam velük a jó viszonyt.

Itt még nem tartunk. Nem titok ugyanakkor, hogy nagyon szeretném felvenni a kapcsolatot a kínai űrkutatási intézettel, de elég zárt rendszerben gondolkodnak, nem nagyon engednek senkit az űrprogramjuk közelébe. Viszont Kína terjeszkedik, és ezáltal óriási lehetőségek nyílnak meg előttünk a különböző technológiák behozatala és kivitele terén. Nem egy néhány száz, hanem egy többezer éves országról van szó, amivel mindenkinek számolnia kell.

Hogy látod, merre halad jelenleg globálisan az űrkutatás?

A kínaiak egy sajátos nemzeti programot végeznek: titkosan dolgoznak, és egyelőre a nemzetközi űrprogramhoz sem csatlakoznak. Ami a nemzetközi csapatot illeti, a Columbia katasztrófája sajnos hátráltatta a Nemzetközi Ûrállomás teljes felépítését, de a most összeépített modulok már roppant komoly feladatokat tudnak ellátni, legyenek ezek orvosbiológiai vagy anyagtechnológiai természetűek. Az űrhajósok mindent megtesznek azért, hogy gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a fenti építkezéssel kapcsolatban, ami nagyon fontos, hiszen az első komolyabb lélegzetvételű vállalkozásnak a Hold újbóli meghódítása és egy esetleges ottani platform létrehozása ígérkezik. Ez esetleg kiindulásként szolgálhatna a további űrutazásokhoz. Roppant bonyolult és költséges elképzelésekről beszélünk, amiknek sokan a létjogosultságát is megkérdőjelezik, pedig a világűr jószerivel felfoghatatlan lehetőségeket kínál: onnan készített képek, térképek segítségével igazodunk el a világban, az űrtechnika révén tudunk könnyedén és gyorsan beszélni olyan barátainkkal, akik más kontinensen tartózkodnak, és így tovább. Nem véletlenül kapta az alapítvány A Világűr, A Föld Jövőjéért nevet, hiszen minden űrhajós a Föld jövőjéért tevékenykedik a világűrben.