II. Miklós gyilkosai is erőszakos halált haltak

II. Mikós cár 1868-ban született. A hírt apja, III. Sándor akként kommentálta, hogy „Isten fiúval ajándékozott meg minket, akinek a Nyikolaj nevet adtuk a keresztségben. Az örömünk leírhatatlan". Az ifjút azonban nem igazán vonzotta a hatalom: bár trónörökösként, cárevicsként részt vett ugyan a minisztertanács ülésein, ám félénk visszahúzódó lévén sokkal szívesebben barkácsolt a szabadban. Már kora ifjú éveiben ellenszenvvel viseltetett a japánok ellen, hiszen egy 1890. és 1891. között zajló európai, illetve kelet-ázsiai körútján egy japán rendőr merényletet kísérelt meg ellene. Nem csak ez vetítette előre, hogy nehéz sorsa lesz a későbbi II. Mikósnak. 1896-os trónra lépését is tragédia árnyékolta be, hiszen az ünnepségen több ezren taposták egymást halálra.

A cárevics, illetve később a cár azzal szembesült, hogy az országot komoly éhínség sújtja. A későbbi II. Miklós ennek megfelelően trónörökösként maga elnökölte azt a bizottságot, melynek célja a éhezés felszámolása volt. A nyomor azonban politikai változásokat is hozott az ország életében. 1898-ban alakult meg az Oroszországi Szociáldemokrata Párt (OSZDP), 1901-ben pedig az úgynevezett parasztforradalom követői léptek szövetségre. 1903-ban az OSZDP kettészakadt: létrejött a bolsevikok, valamint a mensevikek mozgalma. Nem csak a határokon belül kellett II. Miklósnak kihívásokkal szembe néznie. 1904-ben kitört a japán-orosz háború, mely főként azt hivatott eldönteni, hogy ki legyen a jövőben Korea, illetve Kína gyarmatosítója. A hadműveletekben mintegy 400 ezer japán, és félmillió orosz katona vett részt. Az előbbi veszteségei mintegy 48 ezer főre rúgtak, míg a cári hadsereg 25 ezer katonát vesztett. A kaland egyébként az oroszok vereségével ért véget: a döntő csapást a mukdeni, illetve a csuzimai tengeri csatában mérték az orosz haderőre.

Már ez a vereség is elegendő lett volna II. Mikós hatalmának megroggyanásához, ám ehhez hozzájárult egy 1905-ben lezajlott békés tüntetés is. Január 9-én egy bizonyos Georgij Apollonovics Gapon atya (aki 1903-ban gyakorlatilag az első orosz szakszervezetet hozta létre) vezetésével ugyanis a Téli palota elé vonultak a munkások, hogy a nyomoruk enyhítését kérjék a cártól. A demonstráció vérengzésbe torkollott: a katonaság és a rendőrség a tömegbe lőtt, több száz fegyvertelen ember halálát okozva. Ugyan II. Mikós nem tartózkodott Szentpéterváron, később mégis őt tették felelőssé a véres vasárnapért. Minekutána szinte mindennaposakká váltak a tiltakozó akciók, s megalakult a Szövetségek Szövetsége, mely a szakmai szervezeteket volt hivatott koordinálni, II. Miklós felajánlotta, hogy hozzanak létre egy tanácskozási jogú dumát, holott nem is sokkal korábban még azt tartotta, hogy a cár hatalma oszthatatlan és mereven elzárkózott egy ilyen „parlament" felállításától.

Kudarcba fúlt reformok

Végül is 1905-ben felállt az első duma, amit azonban 1906-ban már fel is oszlattak. 1907. júniusában már a II. dumát oszlatták fel. A III., a IV. dumát már a megváltoztatott választójogi törvények jegyében állították fel: e szerint a parasztok és a munkások szavazati aránya csökkent, míg a földbirtokosé jelentősen megnőtt. Ennek megfelelően a két újabb

Az 1906-ban hatalomba emelt korábbi belügyminiszter ténykedésének végül is egy, az Ohranának (cári titkosrendőrség) tulajdonított gyilkosság vetett véget. Az 1911-ben egy színházi előadás során elkövetett merényletkor a cár szintén a színházban tartózkodott. Miközben a modernizációs erők ily módon átmeneti vereséget szenvedtek, II. Miklós nagyszabású ünnepségre készült. 1913-ban ünnepelte ugyanis a Romanov-ház a hatalomra jutásának 300. évfordulóját. Mivel a tricentenáriumot hatalmas tömegek ünnepelték, a cár azt hitte, hogy még mindig jelentős a monarchia támogatottsága. Miközben a határokon belül a modernizációs törekvések visszaszorításával volt II. Miklós elfoglalva, 1914-ben kitört az I. világháború. Ez kezdetben a cári hatalom kezére játszott, hiszen a bolsevikoktól egészen a liberálisokig létrejött egy alkalmi szövetség, mely a németek elleni keresztes háborúként tekintett a világégésre. Azonban a harcok elhúzódtak, és egyre jobban kidomborodtak a szovjet ipar hiányosságai, valamint a hadvezetésben meglévő felkészületlenségek. 1915-re már általános volt az elégedetlenség II. Mikós cárral és kormányával szemben.

Szentté avatott áldozatok

A cár helyzetét nehezítette, hogy 1917-ben kitört a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, aminek során a hatalom a Vlagyimir Iljics Lenin vezette bolsevikok kezébe került. Az októberi események előszele azonban már februárban (a régi naptár szerint márciusban) megérintette az uralkodóházat. A téli zavargások következtében a cár és családja a Caroszkoje Szállóba menekült, s március 6-án lemondott a hatalmáról. Ezzel a lépéssel szűnt meg a cárizmus Oroszországban. A felálló ideiglenes kormány öt hónapig tartotta fogságban a szállóban a cári családot. Mivel azonban a foglyok zokszó nélkül tűrték az eseményeket, az ideiglenes kormány először úgy döntött: Angliával egyezkedik, hogy V. György fogadja be a foglyokat. A brit uralkodó azonban visszautasította a kérést, így a rabokat a szibériai Tobolszkba száműzték, ahol is a bolsevikok legjobban gyűlölték a cárizmust. 1918. tavaszán szállították át a cári családot Jekatyerinburgba.

Az Ipatyev-ház pincéjében 1918. július 16-ról 17-re virradó éjszaka végezték ki a cárt, a cárnőt, öt gyermeküket illetve az orvosukat, az inasukat és a szakácsukat. A kivégzőosztagot Jakov Jurovszkij vezette. Későbbi kutatások bebizonyították, hogy nem kivégezték, hanem gyakorlatilag lemészárolták az áldozatokat, hiszen gépfegyverekből nyitottak tüzet rájuk. A hivatalos sajtó eleinte tagadta, hogy a cárnét és a gyermekeket is kivégezték volna. A cári család üldöztetésének a Romanov-ház további 17 tagja esett áldozatul. Az Ipatyev-házban kivégzett cári család tagjait elégették, s a maradványokat egy közeli mocsárba dobták. Innen csak 1990-ben kerültek elő a holttestek. Az azonosítás után azonban még számos kérdőjel maradt: Alekszej herceg és Anasztázia hercegnő maradványai például nem kerültek elő. Ennek ellenére 1998-ban ünnepélyes körülmények között a Péter-Pál erődben végső nyugalomra helyezték a cári család maradványait, sőt 2000-ben szentté is avatták a tagjait.

Ki kardot fog…

Kun Mikós sokat foglalkozott a cári család kivégzésének körülményeivel. Egy tanulmányában például azt írta, hogy az orosz nacionalisták körében előszeretettel járta az a pletyka, hogy a Romanov-ház cárkisasszonyait előszeretettel kínoztatták kínai, illetve magyar hadifoglyokkal. Egy másik „pletyka" szerint magát a kivégzést pedig lett zsidókra, esetleg magyarokra bízták volna. A történész kutatásai szerint azonban ebből csak annyi az igazság, hogy néha valóban kivezényeltek kínaiakat és magyarokat helyszínre, akik közül néhányan a falba vésték a nevüket. A gyors kivégzést egyébként azzal indokolták a bolsevik hatóságok, hogy a fehérek rohamléptekben haladnak Jekatyerinburg felé. Ebből azonban egy szó sem volt igaz. Az azonban biztos, hogy miután a mensevikek elfoglalták a várost, körözést adtak ki Jakov Jurovszkij ellen, akinek egyébként magánemberként semmi baja nem volt a cári családdal. Ugyan Jurovszkijt nem tudták elfogni, ám családja több tagját fogságba vetették.

Jakov Jurovszkijt eleinte nagy tisztelet övezte a kivégzés miatt. Így például rábízták a Vlagyimir Iljics Lenin elleni merénylet kivizsgálását is, sőt később pedig a Kremlben őrizte a legnagyobb gyémántgyűjteményt. Azonban egyre inkább kiszorult a hatalomból. A cári család kivégzésének tizedik évfordulóján már ne engedték meg neki, hogy megjelentesse az eseményekről írt memorandumát. A kivégzőosztag vezetője 1938-ben halt meg. Kun Miklós munkássága szerint a parancsot kiadót majd’ mindegyike erőszakos halált halt. A cár kivégzését elrendelő legtöbb szovjet politikus szintén erőszakos halállal halt meg. Vojkovnak, akit lengyel nagyköveti poszttal kívántak megjutalmazni szerepe miatt, egy Koverda nevű monarchista tiszt végzett. Ugyancsak lelőtték az uráli bolsevikok vezetőjét, Beloborodovot, aki rövid ideig belügyminiszter volt. Õt 1930-ban végezték ki mint trockitát. Szintén kivégzőosztag előtt végezte a cárgyilkosságban fontos szerepet betöltő Szafarovnak, aki Nagyezsda Krupszkaja, Lenin élettársának unokaöccse volt.