Istenek a csatatéren

Az aranyalma előtt

Történészek szerint a háború a kereskedelmi utak birtoklásának jogáért törhetett ki. A mítosz közismert történetének lényegét mindenki ismeri: Párisz, ifjú trójai hercegnek három istennő közül kellett eldöntenie ki a legszebb, ki kapja az aranyalmát – ami aztán végülis kirobbantotta a hosszú háborút. De egyáltalán hogyan került a csizma az asztalra, vagyis az aranyalma a történetbe és miért kellett választani? A probléma az esküvő előtt álló pároknak is tanulságos lehet, vagyis: nagyon nem mindegy, hogy kit nem szeretnénk szándékosan meghívni a nagy eseményre… Történt ugyanis, hogy Thetiszről, az egyik kisebb tengeri istenség leányáról született egy jóslat, miszerint a fia felül fogja múlni az apját. Érthető tehát, hogy a férfi istenek nem nagyon keresték ezek után becses társaságát és maga Zeusz, a főisten is úgy döntött: halandó férfihoz kell feleségül mennie. A szerencsés (?) végül Péleusz lett, a mürmidón nép királya, aki a lakodalomra – menyasszonyára tekintettel – körülbelül az összes istenséget is meghívta. Kivéve a viszály istennőjét, Eriszt, nyilván érthető okokból, hiszen kinek hiányzik a meghitt alkalommal a felfordulás. Mégis talán ez lett volna a kisebbik rossz, ugyanis a magára maradt istennő megsértődött. Mivel drasztikusabb módszerekhez nem folyamodhatott, maradt a csel: a Heszperiszek kertjéből megszerzett egy aranyalmát, rákarcolta, hogy „A legszebbnek” és begurította a lakodalom kellős közepébe. A folytatás innentől kezdve jól ismert, nem untatjuk vele az olvasót, mindössze egy apró megjegyzés: Thetisz és Péleusz fiát Akhilleusznak (latinul: Achilles) nevezték el…

A ravasz király

Később, amikor Akhilleusz megnőtt és puszta kézzel terített le oroszlánokat, már nyilvánvalóvá vált: a görögök Trója ellen vonulnak, hogy megbosszulják Helené elrablását. Thetisz nem szerette volna háborúba küldeni fiát, mert tudta: nem fog visszatérni a falak alól. A görögöknek viszont megjósolták, hogy a legnagyobb hős nélkül sosem fognak győzni. Az istennő tehát leányruhába öltöztette fiát, így próbálva elrejteni egy távoli szigeten az akkori toborzók elől. Balszerencséjére azonban a hadsereg a leleményes Odüsszeuszt küldte „Pürrha” után - ezen az álnéven élt Akhilleusz, aki bujkálása alatt még szőni is megtanult. A lánysereg dallal és körtánccal szórakoztatta a háborúba induló hősöket és noha Akhilleusz gyakran elvétette a lépést, addig nem is történt semmi baj, amíg Odüsszeusz sugallatára a vendégek ékszerekkel, kelmékkel és egyéb ajándékokkal (köztük szándékosan fegyverekkel és pajzsokkal) kívánták meghálálni a kedves fogadtatást. Amikor Akhilleusz – aki eleve szégyellte magát a kialakult helyzetben – az egyik fényes aranypajzson meglátta magát tükröződni, nem bírta tovább türtőztetni magát. Ráadásként Odüsszeusz odasomfordált hozzá és a fülébe súgta: „mit késlekedsz tovább, tudom, hogy ki vagy! Vár a hajóhad és az örök dicsőség!” És a biztos halál, tegyük hozzá…

Követségben

Szintén nem közismert, hogy a görögök nem feltétlen szerették volna porig rombolni Tróját, annál is inkább, mert az utazás előtt pontosan megjósolták: a háború tíz esztendeig tart majd. Ezért aztán civilizált módon először követeket küldtek Priamosz királyhoz, aki illően vendégül látta Menelaoszt (Helené exférjét) és a minden lében kanál Odüsszeuszt. Legfőképp persze az elrabolt Helenét szerették volna visszakapni. Meglepő, hogy a harciasabb, a történtekben személyesen is érintett Menelaosz még viszonylag diplomatikusan adta elő mondandóját, ám aztán a ravaszságáról és csavaros eszéről híres Odüsszeusz – kissé érthetetlen módon – saját városában kezdte fenyegetni a királyt és udvartartását, és ha nincs a vendégjog szentsége, bizony nem távoztak volna élve a felháborodott ellenség karmai közül. A diplomácia csődöt mondott és a fegyvereké lett a főszerep.

Az első áldozat

A tisztelt olvasó lassan kezdi megszokni, hogy a mitológia szerint mind az istenek, mind a jóslatok nagy szerepet játszottak a háború alakulásában. Mikor a legnagyobb görög hős, Akhilleusz hírét vette, hogy a követek nem jártak sikerrel, dühében már-már partra akart ugrani hajójáról – ha nem tartotta vissza az a jóslat, amit egyenesen a láthatatlanul mellette termő (istenek, ugye…) anyja súgott a fülébe, miszerint az első görög, aki ilyen szándékkal lép a földre, elsőként szenderül jobb létre. Végül egy Próteszilaosz nevű görög királyfi áldozta fel magát a siker érdekében – Hektór, a trójaiak legvitézebb hőse végzett vele.

Különös motiváció

Szintén kevesek előtt ismeretes, hogy amikor aztán Akhilleusz dárdát rázva partra szállt és nagy lelkesedéssel a harcokba vetette magát, bizony kemény ellenállással találkozott. A trójaiak – taktikai szempontból helyesen – nem húzódtak vissza a falak mögé, hanem megpróbálták megakadályozni a partraszállást. Néhány gyengébb lelki alkatú görög hős csakis miatta folytatta a harcot, Akhilleusz ugyanis nem csupán fegyverforgatóként, de az ókor harctéri pszichológusaként is megállta a helyét: folyamatosan szavakkal is tüzelte csüggedni látszó társait. Édesanyja, Thetisz, illetve Aphrodité, a szerelem istennője pedig motivációként úgy intézték, hogy Akhilleusz egyszer egészen közelről láthatta Helenét, a leggyönyörűbb halandó nőt. Állítólag ez a látvány kétszerezte-háromszorozta meg amúgy sem csekély erejét és a görögök végül megszerezték a partvidék feletti uralmat.

A párbaj

A két hadviselő fél időnként azért kereste annak a módját, hogy miként vethetnének véget emberségesebb módon a harcnak. Ezek közül is kiemelkedett Menelaosz és Párisz párviadala. Pikáns párosítás, hiszen ugye előbbi görög király palotájából szöktette meg utóbbi annak feleségét, Helenét… ráadásul Menelaosz harcedzett férfiú hírében állt, míg a trójai herceg gyakran saját árnyékától is megijedt. Éppen gyávasága miatt korholta Hektor, amikor – miért, miért nem – Párisz egyszer csak a sarkára állt és kijelentette: szemtől-szemben vív meg Menelaosszal, a győztes felet pedig Niké, a győzelem istennője az egész háború nyertesévé koronázza. Párisz győzelmében apja, Priamosz király olyannyira nem bízott, hogy a viadal kezdetén visszavonult a falakról – nem akarta látni fia halálát. A szerencse eleinte a trójai ifjúnak kedvezett: ő hajíthatta el először dárdáját, ami igencsak jelentékeny előnynek számított, hiszen egy erős és pontos dobást nehéz volt kivédeni, ráadásul a dárdahegy jó eséllyel átszakította a páncélt vagy a pajzsot. Csakhogy Párisz képzetlen harcos lévén hibázott és Menelaosz következett. A dráma csúcspontján azonban Aphrodité ködbe burkolta védencét és elragadta a tett helyszínéről, megelőzve ezzel, hogy az ifjú időnek előtte Hádész alvilági birodalmába kerüljön.

Keresd a nőt!

Ha a halandók nagy háborút vívtak egymással, az rendszerint kihatott az istenek világára is. Nem szólunk most többet szegény Íriszről, a szivárvány istennőjéről, aki küldöncként nap, mint nap időben ébresztette a maga láthatatlan módján a trójai védőket, sokkal inkább a háborút eldöntő olümposzi haditanácsról. A harcok kilencedik évében Zeusz megkérdezte a többi főbb istent, hogy mit szeretnének: békét, vagy további vérontást. Ő maga már inkább a béke pártján lett volna, ám felesége, Héra, nem tudta megbocsátani, hogy nem őt ítélték a legszebbnek és nem ő kapta az aranyalmát. Addig kardoskodott tehát a háború folytatása – és a trójaiak veresége – mellett, amíg Zeusz a családi béke kedvéért visszavonulót fújt.

Istenek a csatatéren

Innentől kezdve a halhatatlanok egyre inkább belekeveredtek a halandók harcába. A legendák szerint Pallasz Athéné teljes nyílzáporokat térített el a célpontokról (ő a görögök mellett harcolt) és hihetetlen erővel ruházta fel Diomédészt, aki egy ellenségét üldözve még az őt védő Aphroditén is sebet ejtett. A szerelem istennője duzzogva szállt vissza az Olümposzra, de Zeusz csak nevetett rajta: nem az ő dolga a háború, minek ártja bele magát a közelharcba? Az elvakult Diomédészt csak maga Apollón tudta átmenetileg megállítani, figyelmeztetve: azért ne gondolja, hogy az istenekkel is sikerrel veheti fel a küzdelmet. Arész, a háború istene természetesen folyamatosan a csatatéren vétette magát észre és mivel Diomédész továbbra sem hallgatott józan eszére, Pallasz Athénétől segítve, emberi korlátain túlnőve, Arésszal is harcba szállt, sőt, őt is megsebesítette. Ki hinné, hogy Arész is rögtön Zeuszhoz repült panaszkodni… A főisten először magából kikelve megfeddte fiát, mondván: gyűlöletes, hogy folyton az öldöklésen jár az esze, aztán azonban hívtatta Paiéónt, az istenek orvosát, aki gyorsan meggyógyította a félig-meddig pórul járt halhatatlant.

Zeusz villáma

A fenti történésekből okulva az isteni főparancsnok súlyos döntést hozott: megtiltotta az isteneknek, hogy beleavatkozzanak a harcokba. Ő maga kezébe vette arany serpenyőjét, a mérleg egyik nyelvébe a görögök; a másikba a trójaikat végzetét tette – és lám, ezúttal a görögöké süllyedt mélyre. A főisten ekkor hatalmas villámot indított útnak a görög tábor felé, akik ebből azonnal tudták, honnan fúj a szél… Zeusz pedig kinyilatkoztatta, hogy a trójaiak addig fognak győzni a küzdelmekben, amíg Akhilleusz újra vissza nem tér a csatamezőre. A legnagyobb görög hős ugyanis korábban egy rabnő miatt összeveszett Agamemnónnal, a görögök fővezérével (akit kapzsinak bélyegzett meg) és kijelentette: amíg az nem kér bocsánatot, addig ő és népe, a mürmidónok nem harcolnak. A háború menetének kedvezőtlen fordulatát látva Agamemnón azonban hiába hozta volna le a csillagokat is Akhilleusz kedvéért, az végképp megmakacsolta magát. Elhatározta, hogy vitorlát bont és hazahajózik, a fővezért meg egye meg, amit főzött. A mozzanat folytatása körülbelül közismert: Akhilleusz legjobb barátja, Patroklosz magára öltötte a hős fegyverzetét, harcba szállt, de Hektór megölte. Akhilleusz a halála felett érzett fájdalom miatt másította meg elhatározását és tért vissza a csatamezőre, miután a Héphaisztosz, a kovácsok istene sebtében új fegyverzetet készített számára.

Az amazon

Miután Akhilleusz rettenetes párbajban megölte Hektórt, visszavonult, hogy tovább gyászolja Patrokloszt. Ekkor történt a háború talán legkülönösebb eseménye, egy bizonyos Pentheszileia, az amazon váratlan felbukkanása. Az illető hölgy Arész leányaként épp jókor (mondjuk ez nézőpont kérdése) tért vissza Trójába és ilyen felmenői minőségében rögtön az ostromlott város seregeinek élére állt amazonjaival. A görögök kellően meg is lepődtek ezen a váratlan fordulaton és csak azután vették komolyan a fenyegetést, amikor az ellentámadás már a hajókat fenyegette. Aiasz (ismertebb, latin nevén Ajax) viszont felfigyelt a veszedelemre és figyelmeztette harcostársát, aki nagy nehezen ismét dárdát ragadott. Pentheszileia nem akarta aprópénzre váltani hősiességét, úgy gondolta, hogy a két legkiválóbb görög hőssel egyszerre kél birokra. Első dárdája csak súrolta Aiasz lábvértjét, míg a második messze elkerülte Akhilleuszt. Ő maga egyetlen mozdulattal halálos sebet ejtett a lányon – amit pedig abban a pillanatban meg is bánt. Aphrodité ugyanis Zeusz parancsát némileg kijátszva halálában még szebbé tette az amazont, így a görög hős – akit később „Achilles-sarkán” talál el Párisz nyila és így leli halálát Trója egyik kapujánál – végül ölébe vette a haldokló ellenfél fejét, így gyönyörködött benne és Patroklosz felett érzett gyásza csak erősebbé vált…

A fenti események mellett természetesen számos más olyan epizódról is megemlékeznek a görög mítoszok, amelyek színessé teszik a történteket, egészen addig a pillanatig, amikor a híres trójai faló hasából elő nem másztak az ott rejtőző görög harcosok és a kapukat kinyitva be nem teljesítették Trója – istenek által elrendelt – végzetét.

(Forrás: Trencsényi-Wadlapfel Imre: Görög regék)