Katonaszökevényből sztárpszichiáter

A most megjelent könyvében (amelynek címe „A férfi") arról ír, hogy a bátorság bizonyítására a régmúlt időkben a háborúk is alkalmat adtak. Ezek szerint a mai világunkban a háború, azon belül a katonaság alkalmas lehet a bátorság bizonyítására?

Ez nehéz kérdés. Így, ebben a formában nincs rá egyértelmű válasz. Hiszen a katonák parancsot hajtanak végre, és azt kell eldönteni, vajon mekkora bátorság szükséges egy parancs végrehajtására? Ráadásul különbséget kell tenni agresszori és védekező háború között is. Hiszen bátorság kell a támadáshoz, de a határozott védekezéshez is. Én inkább úgy fogalmaznám meg a bátorság fogalmát: az ember mindig szembekerül a félelmeivel, mint ahogy adott esetben egy katona is. Ha ez az ember – katona – legyőzi a félelmeit, akkor azt bátorságnak nevezhetjük.

Van különbség abban, hogy katona férfiról, vagy katonanőről beszélünk-e? A nőket mi motíválhatja abban, hogy pl. harckocsivezetőnek vagy vadászpilótának jelentkezzenek?

A csajok esete némileg különbözik a pasiktól. Az örök férfi-nő közti konfliktusra vezethető vissza, amikor egy csaj úgy dönt, férfias területen akar bizonyítani. Bizonyítani magának és a környezetének egyaránt. Egyébként a katonacsajok egy plusz motivációt jelentenek, még csapaton belül is. Bár fizikai teljesítőképesség terén lehetnek hátrányaik, viszont a mentális erejük a legtöbb esetben nagyobb, és ez ösztönző lehet a pasik számára is. Jóval erősebb monotonitástűrő képességük ami mind a kiképzés, mind a feladatvégzés során előnyt jelent nekik, és növelheti a teljesítőképességüket.

Katona nem, de katonaszökevény az majdnem tíz évig voltam. Ez hosszú történet…

Ráérünk.

Jugoszláv állampolgárságú vajdasági magyarként jártam Budapesten az orvosi egyetemre. 1985-ben kezdtem el, és 1992-ben végeztem. Időközben kirobbant a Dél-szláv háború, és mivel engem már a középiskola után besoroztak, ezért tudvalévő volt, hogy engem is elvinnének harcolni, amint befejezem az egyetemet. A törvény szerint ugyanis az iskola haladékot jelentett. Ma már azt is bevallom, az utolsó évemben három vizsgára szándékosan azért nem mentem el, hogy évet ismételjek. Abban bíztam addig véget ér a háború. Nem így lett… Sőt, mivel a titkosszolgálatok napra készek volt a külföldön tanuló állampolgáraikat illetően, az államvizsgám másnapján már hozta a postás a szüleimhez a behívóparancsot. Sosem felejtem el: 1992 nyarán egy szerdai napon volt az államvizsgám. Másnap utaztam volna haza a szüleimhez, de anyám hívott, hogy ne menjek, mert már ott a behívó. Nem vettem át. Sem azt, sem az azután érkezőket. Így lettem nyilvántartásba vett katonaszökevény Jugoszláviában…

Megtudhatnánk az okokat? A katonasággal szemben voltak morális aggályai, netán egy megrögzött pacifista? Vagy ez nem az ön háborúja volt…

Inkább ez utóbbi. Nem éreztem úgy, hogy nekem ebben részt kell vennem, nem az én háborúm volt, nem a saját nemzetemet kellett volna védenem… A katonasággal nem volt problémám, úgy terveztem, hogy az egyetem befejezése után majd katonaorvosként letudom a kötelező sorkatonaságot. Persze békeidőben. Sőt, amikor később megkaptam a magyar állampolgárságot, akkor a Magyar Honvédségnél is jelentkeztem, nyilvántartásba is vettek.

Azért lelkileg nem lehetett könnyű ez az időszak. A szülei a határ túloldalán, nem utazhat el hozzájuk… meddig is tartott ez az állapot?

Kilenc és fél évig nem mehettem haza. Akkor kaptam amnesztiát. Valóban nem volt egyszerű, főleg azért mert a fizikailag a távolság nem nagy. Talán könnyebb lett volna, ha a több ezer kilométerre, a világ másik végén élek. De így bennem volt a tudat, hogy az otthonom közelebb van mint mondjuk Debrecen, mégsem mehetek haza. Persze a szüleim időközben látogattak, többé-kevésbé rendszeresen tudtunk találkozni.
A háború után egyébként több olyan esetem is volt, amikor megkerestek egykori katonák, zsoldosok; akik részt vettek ebben a háborúban. A segítségemet kérték, hogy segítsek feldolgozni az átélt dolgokat… Nehéz munka, sokszor több évtizedig, vagy akár örök életen át tartó sérülésekről beszélünk. Nehéz feldolgozni, hogy valaki látja meghalni a társát, vagy éppen azt az embert látja meghalni, akit ő maga lőtt le.

Sokan nem is tudják feldolgozni. Külföldi felmérések szerint például jelentősen megemelkedik a háborús övezetből visszatért katonák közt az öngyilkossági arány. Főleg azoknál, akik komoly harcokban vettek részt.

Ezeknél a poszttraumás eseteknél nagyon mélyen eltemetett, sötét titkok is lappanghatnak. Már az is komoly trauma, hogy emberek halnak meg körülöttem, de a katona-ellenfél felállásnál a dolog egyértelmű: vagy te lősz, vagy téged lőnek le. Ám amikor már a civil lakosság is belekeveredik a történetbe… Én is belefutottam egy-két esetben olyan esetbe, amikor a Dél-szláv háború kapcsán olyan dolgokat kezdett megemlíteni a másik fél, amelyek arra utaltak, ami már nem csak a harci cselekményre vonatkozik. Amikor viszont konkrétan rákérdeztem, határozottan és kőkeményen tagadtak. Itt azért háborús bűncselekményekről beszélünk, amelyek még ma is nagyon komolyan büntetendők, tehát hiába orvos-páciens viszony, soha nem mernék elismerni.
De természetesen ez nem csupán háborús bűnökről szól.

A fiatalok egyébként is hajlamosak úgy gondolni, hogy ők istenek, mindenhatók, nem történhet velük semmi baj. Ha harcolni mennek, persze tudják, hogy meghalhatnak, de ezt azért komolyan nem hiszik el. Aztán szembesülnek a valósággal. Még az sem mindegy, ki milyen alakulatnál szolgál. Mert ha például pilóta, akkor ő nem méri fel annyira, hogy mikor kioldja a bombát, odalenn emberek halnak. Amikor az amerikaiak ledobták az atombombát, odafenn még mosolyogva fényképészkedtek a pilóták. Aztán mikor szembesültek a következményekkel, akkor volt köztük olyan, aki összeroppant és le is szerelt.
Ám egy gyalogosnak sokkal egyértelműbb a kép:rögtön szembesül a támadásokkal, harcokkal, halállal, sérüléssel. Még ha ő maga fizikailag sértetlenül ki is kerül, látja a társát, amikor meghal, olykor azt is látja, akit ő ölt meg.

Korábban viszont említette azt is, hogy a katonaságnak jellemformáló ereje is lehet. Pontosan mire gondolt?

Igen, úgy gondolom, hogy a mai fiataloknak hasznára válhat a katonai nevelés. Bár a szülők többségében – tisztelet a kivételnek – negatív kép él a katonaságról; nem szívesen engednék oda a „pici" gyermeküket. Egyébként éppen ez az egyik fő gond a mai neveléssel: a szülők többsége agyon kényezteti a csemetéjét, mindent a gyerek feneke alá tol. Ráadásul a – már bocsánat a kifejezésért – segg kinyalása ötvözve a szülői következetlenséggel, egyenes út afelé, hogy a gyerekükből sose váljon egy mentálisan egészséges, kiegyensúlyozott, boldog felnőtt. A katonaságnál azonban egy jó vezető keze alatt lehetőség kaphatnak arra, hogy megtanuljanak saját maguk megdolgozni a sikerért. Lépcsőfokról, lépcsőfokra, alulról kezdve… De mindent, amit így elérnek azt maguknak köszönhetik, a sikerélmény pedig az egyik legfontosabb ösztönző erő a mai világban.

fotók: Sztankó Bálint