Kétmillióan vesztek oda Irak és Irán háborújában
Szöveg: D.Á. | 2010. szeptember 23. 13:5830 évvel ezelőtt, 1980. szeptember 22-én tört ki a 20. század egyik legvéresebb háborúja, melyet Irak és Irán háborújaként vagy az első Öböl-háborúként egyaránt szokás emlegetni. Szaddám Huszein és Khomeini ajatollah rendszereinek öldöklő küzdelme mintegy kétmillió ember életét követelte, és a mai napig ható folyamatokat indított el a térségben.
Az iraki-iráni háborúnak – mint minden hosszan tartó, véres konfliktusnak – természetesen megvoltak a maga közvetett és közvetlen előzményei. Irak az ’50-es évek vége óta fente a fogát az olajban gazdag iráni Khuzesztán tartományra, hogy így váljon az arab világ vezető hatalmává, azonban a ’70-es évek elejéig a vetélkedés megmaradt a szólamok szintjén. Teherán és Bagdad között 1971-ben kezdett igazán elmérgesedni a helyzet, amikor is a Hormuzi-szorosnál fekvő néhány sziget brit fennhatóság alól iráni kézbe került. Ezt követően nem sokkal Irak megszakította diplomáciai kapcsolatait Iránnal. A legvitatottabb hovatartozású terület azonban a Tigris és az Eufrátesz kettős torkolatvidéke volt, mely mindkét állam szempontjából alapvető gazdasági fontossággal bírt. A vidéken egyre gyakoribbá váltak a határincidensek, melyek közül egy 1974-es iraki akcióból majdnem háború is lett. Ezt követően a felek – az OPEC biztatása és égisze alatt – 1975-ben megpróbálták rendezni a helyzetet a vízi útvonalak használatáról szóló megállapodással, azt azonban egyik fél sem tartotta be. Emellett tovább folytatódott a titkosszolgálati aknamunka is a szomszédos területen: Irán a kurdokat, Irak a vitatott területeken élő arabokat igyekezett lázadásra bírni a központi hatalom ellen.
Erős emberek egymás ellen
A háború konkrét kezdőlépését végül Huszein tette meg: az iraki hadsereg 1980. szeptember 22-én mindenféle közvetlen előzmény nélkül támadást indított Irán ellen. Először a légierő mért csapást különféle iráni célpontokra: mintegy 25 város, illetve katonai támaszpont ellen hajtottak végre bombatámadást, majd folyamatos légi offenzíva mellett megindult a szárazföldi csapatok előrenyomulása is. Az iraki hadsereg mintegy 12 ezer négyzetkilométernyi területen rendezkedett be, és felkészültek az esetleges ellentámadás visszaverésére. Mintegy 200 ezer iraki katona állt bevetésre készen.
Huszein jól időzített, Teherán ugyanis eleinte nagyon rossz esélyekkel nézett a konfliktus elébe: a sah hadseregének jelentős része szétesett, melynek helyébe az iszlám vezetés ekkorra még nem volt képes megfelelő erőket állítani. Így aztán a jól felszerelt iraki hadsereggel elavult fegyverekkel rendelkező, kevésbé kiképzett milíciák néztek szembe a frontvonalakon, és a diplomáciai háttértámogatás is hiányzott Irán háta mögül. Pahlavi bukását követően az Egyesült Államok elfordult korábbi szövetségesétől, és inkább Huszeint támogatta – bár a későbbi évek során az egyensúly megtartása érdekében néha Iránt is fegyverezték –, akárcsak a Szovjetunió, amely szintén rossz szemmel nézett Khomeini rendszerére.
A gyenge iráni kezdést hamarosan dühödt ellentámadás váltotta fel. Az iráni lakosság gyűlölettel fordult a támadók felé, így Khomeini mindössze néhány hónap alatt több mint 100 ezer önkéntest fegyverezett fel Irakkal szemben a 150 ezres hadsereg mellett. Irán az 1981-es év folyamán egyre nagyobb elánnal verte vissza az iraki erőket, 1982-re pedig visszafoglalták az összes megszállt területet, miközben hadifoglyok tízezreit ejtették. A hiányzó haditechnikai eszközöket fanatizmussal pótolták: Teheránt rengeteg bírálat érte, mivel gyerekeket is bevetett a frontvonalakon, többeket egyszerűen élő aknakeresőnek használva.
A háború menete viszonylag rövid idő leforgása alatt Szaddám eredeti szándékaival szöges ellentétbe fordult: 1982 második felében már iraki területeken folytak a harcok. Huszein ekkor fegyverszünetet ajánlott, Khomeini azonban elutasította ezt: Irán innentől fogva már a Baath-párt rezsimjének megdöntését akarta elérni. Ennek első jele az év júliusában megindított Ramadán-offenzíva volt, mely Irak második legnagyobb városa, a stratégiai kikötő Bászra meghódítását célozta. A stratégia egyszerű volt: az iráni hadsereg ekkorra hatalmas létszámúra duzzadt, ezt a fölényt igyekeztek érvényre juttatni és a maximális mértékig kihasználni gyors, megsemmisítő erejű rohamokkal. A megfelelő légi támogatás hiánya ugyanakkor megnehezítette a dolgukat, és noha mindössze 9 kilométernyire sikerült megközelíteniük Bászrát, az iraki erők végül csapdába ejtették és megsemmisítették a főerőt. A frontok ezután megmerevedtek, és újabb lendületet csak az 1983-as Fadzs-offenzíva során vettek, melynek során Irán a Bászra és Bagdad között futó útvonalakat kívánta ellenőrzése alá vonni. Az iraki légierő célirányos csapásainak következtében azonban a támadás totális kudarccal végződött, akárcsak a további négy hasonló célú offenzíva.
Eredménytelen, véres kötélhúzás
Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a két fél nem bír egymással: az iraki hadsereg szervezettebb és jobban felszerelt volta ellensúlyozta Irán létszámfölényét, ráadásul az Egyesült Államok és a Szovjetunió – Bagdad névleges támogatása mellett – egyre nagyobb összegekkel támogatta Iránt is a háttérből, hogy a térségben fennmaradjon a kényes egyensúly. A harc egyre elkeseredettebbé vált: a felek szárazföldön, vízen és levegőben is egyaránt kíméletlenül támadták egymást, válogatás nélkül lőve a Perzsa-öbölben felbukkanó kereskedelmi hajókat is (a háború nyolc éve alatt 546 ártatlan hajó szenvedett károsodásokat és mintegy 430 tengerész vesztette életét). 1984-től kezdve Irán és Irak kisebb-nagyobb rendszerességgel rakétatámadásokat intézett egymás városai ellen, melyekben civilek tízezrei vesztek oda mindkét oldalon. A két ország kölcsönösen a földig rombolta egymás olajlétesítményeit is. Irak kihasználta, hogy a világközvélemény többsége mögötte áll: mustárgázt, szarint, cikloszarint és tabunt vetett be a harctéren elképesztő mennyiségben. Csak az iráni katonák közül több mint 100 ezren vesztek oda vegyi támadás következtében. Bagdad ugyanakkor nem kizárólag Irán, hanem saját belső ellenzéke ellen is vegyi fegyvereket vetett be: több mint 27 ezer kurd halt meg a mustárgáz-támadások következtében, akiket szintén Teherán támogatása ürügyén irtottak ki Huszein halálbrigádjai. Az áldozatok közül ugyanakkor mindössze 5 ezren vettek részt ténylegesen harci cselekményekben Irán oldalán, túlnyomó többségük ártatlan civil volt.
1986-ra a háború áldozatainak száma összességében már meghaladta az egymillió főt: ekkorra tehetők az első békekezdeményezések is. Irak és Irán között végül 1988. augusztus 20-án jött létre a tűzszünet, ekkorra azonban egyes becslések szerint az áldozatok száma akár a kétmilliót is meghaladhatta. Emellett a konfliktus romokba döntötte a két ország gazdaságát is. A békemegállapodás nem hozott egyetértést a felek között a vitatott területek hovatartozását illetően sem.
Khomeini 1989 júliusában meghalt, Teherán ezt követően némiképp konszolidálódó politikát folytatott. Szaddám Huszein ugyanakkor ismét egy kockázatos lépéssel kívánta talpra állítani megroggyant országát: 1990-ben megszállta a szomszédos Kuvaitot. A folytatás ismert: a szövetséges erők 1991 elején megsemmisítő vereséget mértek a diktátor rezsimjére és az Iránnal folytatott háborúban meggyengült hadseregére.
