Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

Kinyúló nyelvvel lóg az értelem

George Clooney: Műkincsvadászok

Szöveg: Révész Béla |  2021. március 13. 14:29

Hét évvel ezelőtt George Clooney maga köré gyűjtött egy dream teamet, hogy alkothasson valami olyat, ami egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Aztán sikerült leforgatnia az évtized egyik legbugyutább filmjét.

mk_01

Közismert tény, hogy a második világháború során a nácik elképesztő mennyiségű műkincset raboltak össze a meghódított területeken, hogy aztán a birodalom belsejébe szállítsák azokat. Külön kommandók tevékenykedtek annak érdekében, hogy elválasszák a búzát az ocsútól, hogy valóban csak a legeslegértékesebb művészeti alkotások kerüljenek német kézbe. „Munkájukat” annyira jól végezték, hogy komplett múzeumok, galériák és persze millió otthon maradt utánuk kifosztva. Az üres falak különösen szomorú mementójává váltak a zsidó családok elhurcolásának, esetükben a háború után szinte esély sem volt az elrabolt műkincsek visszaszerzésének – tragikus okból alapvetően azért, mert a családokat kivégezték.

Kevésbé közismert tény, hogy az amerikaiak valóban létrehoztak egy műkincsvadász csoportot, amelynek elsődleges célja az volt, hogy nyomára bukkanjon az elrabolt műtárgyaknak, s azokat ilyen-olyan módon visszaszolgáltassa az adott országnak. (Ez inkább kevesebb, mint több akarattal és sikerrel valósult meg.)

mk_02

Ezeket a szálakat látta George Clooney érdemesnek arra, hogy kötéllé sodorja őket, és a lelkesedésével nem is volt hiba. Mármint a kezdetivel, amikor például még nem létezett forgatókönyv. Mert a végeredményen igen jól látszik a sufnituning. Értelmezhetetlen dialógusok, rémes poénok („ha még egyszer közlegénynek nevezel, biztosan megöllek”) és megmagyarázhatatlan szituációk követik egymást végtelen sorban, ráfűzve egy nagyon sovány akcióláncra. A mai napig nem értem, mit keresett például az a jelenet a filmben, amikor békésen dagonyázó hőseinket meglepi egy ifjú német katona, aki először le akarja lőni őket, de aztán egy cigaretta hatására lemond eme tervéről, s inkább bárgyún mosolyogva távozik. Vagy hogy mi a valódi baja a francia ellenálló nőnek, aki egyébként a németek mellett dolgozik, s hogy a néző is pontosan értse, mennyire gyűlöli őket, egy jelenetben beleköp a főnöke poharába, mielőtt kitölti neki a pezsgőt. (Egy ilyenért a forgatókönyvíró tanfolyamról nemes egyszerűséggel kirúgják a delikvenst.) Vagy hogy miért hangzanak el az öregfiúk szájából olyan mondatok, amelyekkel mintha az Armageddon Tesco-gazdaságos változatát idéznék meg az alkotók. Vagy hogy miért gondolja Clooney, hogy az Ocean’s 11 sármos, kissé cinikus szépfiú-badass karaktere éppen jó lesz egy második világháborús komédiaszerűségbe. Vagy drámaszerűségbe. Vagy kalandszerűségbe. Mert sajnos a film egyik legnagyobb tévedése, hogy még műfaját tekintve sem tudja magát definiálni. Amikor a szakállas favicceket halljuk, azt gondolhatnánk, egy nagyon elbaltázott komédiában járunk. Amikor halált látunk, drámára gyanakszunk, de a jelenetek annyira erőltetettek és semmitmondóak, hogy gyanakodni kezdünk.

mk_03

A legjobban a színészeket sajnáltam. Pedig nem mindennapi aktorcsoport állt össze. A főszerep természetesen a Herr Direktort illette, a jól bevált Matt Damon mellett azonban olyan nagyágyúk tűnnek fel a filmben, mint Bill Murray, John Goodman és Cate Blanchett. Ezek közül bárki egymaga elvisz a hátán egy egész estés, remekbe szabott mozit, itt azonban együttvéve is kevesek voltak a csodához. A legjobban talán a két nagy öreg, Murray és Goodman szenvedett a szerepével, nem az ő hibájuk, egyszerűen nem voltak megírva (sőt, ilyen neveknél kockáztassuk meg: rájuk szabva) a karakterek. Ebből aztán suta, esetlen és néha kínos jelenetek sokasága keletkezett, amelyet gyaníthatóan a számukra tartott vetítésen maguk a színészek is félrészegen néztek végig, hogy ne fájjon nekik annyira.

mk_04

A filmből két alapvető dolog hiányzik: az egyik az izgalom. Pedig az nem árt az ilyen akció-dráma-vígjáték-kaland izéknél. Laza jelenetek füzére ez, amely egy elméletileg feszült sztorira épül, ám ebből a feszültségből semmit nem látunk. Bocsásson meg George Clooney, de még azt is sikerült elbaltáznia, amikor a katonái halálát ábrázolta. Annyira unalomba fullad a narratívája, hogy a néző egyszerűen semmit nem érez a csapat egyik vagy másik tagjának eleste láttán. Kötelező fordulatokkal operál egy unalmas panelekből álló filmben, és ezt (tekintve a nevet és a tehetséget) talán joggal kérhetem ki magamnak.

mk_05

A másik az a morális történelmi konzekvencia, amit azért magára valamit adó háborús filmek végén igenis le szokás vonni. A Műkincsvadászok esetében ez a zsidó otthonok kifosztása lett volna, egy esetlegesen arra adandó válasz, vagy legalább egy aprócska megtisztulás, fehéredő folt a mocsokban, de Clooney érezhetően nem tudott vagy nem mert mit kezdeni ezzel a bivalyerős vonallal. Egyetlen bágyadt próbálkozás történik a filmben, amikor Matt Damon visszavisz egy üresen tátongó lakásba egy onnan rabolt festményt, de aztán ez a szál valahol eltűnik a süllyesztőben, hiszen sem a forgatókönyv, sem a rendező, sem a színész nem tudja továbbgondolni a semmit.

mk_06

A Műkincsvadászok sem a háborús filmekhez, sem a szórakoztató hollywoodi történetmeséléshez, sem a rendező karrierjéhez nem adott hozzá túl sokat. Clooney alkotása lényegtelen, érdektelen, sőt: dühítően ostoba. Méltatlan teremtőjéhez, annak tehetségéhez és hírnevéhez. Szerencsére ez is elmúlik.

Ahogyan Banksy tökéletesen megfogalmazta: Andy Warhol tévedett: a jövőben olyan sokan lesznek híresek, hogy egy napon 15 percre mindenki ismeretlenné válik.

mukincs_plakat

Műkincsvadászok
(The Monuments Men) 2014

Rendező: George Clooney

Forgatókönyvíró: George Clooney,
                               Grant Heslov

Zeneszerző: Alexandre Desplat

Operatőr: Phedon Papamichael

Vágó: Stephen Mirrione

Szereplők: George Clooney,
                    Matt Damon,
                    Bill Murray,
                    John Goodman,
                    Cate Blanchett

Bemutató: 2014. február 20.

Címkék