Kiss Károly ezredes és a katonavezetői önállóság

Kiss ezredesre most hadtudományi munkássága egy részletének, a katonavezetői önállóság gondolatának felidézésével emlékezünk. A katonavezetői önállóság fogalma, ami manapság a küldetésorientált vezetés néven használatos, a 19. században a német katonai gondolkodásban került előtérbe, a parancsokat szigorúan követő (és azokra váró), illetve a tanult hadtudományi elveket alkalmazó gondolkodással szemben. A gyakorlatba az első világháború végén és a második világháborúban ment át.

Kiss ezredes az európai katonai gondolkodók közül az elsők között, a 19. század 30-40-es évek fordulóján foglalkozott a katonai vezetés önállóságának a kérdésével. Szerinte a katonai vezető feladata az „egynehány kevés változatlan elveken” nyugvó stratégiai és taktikai szabályok ismerete, mert csak ezeknek az alkalmazásával győzheti le az „ellenséges fegyver szerencséjét”. Emellett azonban az is, hogy „semmi kedvező pillanatot hasznavétetlen nem hágy, az esetek minden változását nyugodtan, és saját tehetségébeni meggyőződésébül eredő, a „legczélirányosabbat mindig megválasztani tudó, és azt végrehajtani is értő bátorsággal, lelki nyugalommal bevárja”. Ez a kettős feladat Kiss elképzelésében a stratégia és a taktika közötti különbségen, illetve a kettő közötti összefüggésen alapul. Kiss szerint ugyanis minden hadi tevékenység két részre oszlik, a hadi tevékenység céljára, és a cél gyakorlati megvalósítására, azaz a stratégiára és a taktikára.

A kettős feladat ellátáshoz fontos, hogy a katonai vezető „személyében minél inkább egyesüljenek az akarati, és végrehajtási elvek. Minél többet lát ő a saját szemeivel, tesz a saját erejével; minél inkább ura ő hadseregének, függetlenül jutalmaz, és büntet, annál magasabb fokon áll serege fölötti hatalma, annál nagyobb sikerű következményekre tarthat ő számot”. Ennek természetesen az az egyik feltétele, hogy a katonai vezetőnek szabadnak és függetlennek kell lennie. A szabadságot és önállóságot Kiss kétféleképpen is értelmezte, az ellenségtől, és az ellenség parancsnokának a szándékaitól való szabadságként, illetve a hadszíntéren jelen nem lévő saját politikai és katonai vezetők parancsaitól való szabadságként.

Az ellenséggel szembeni szabadság a „stratégiai szabadság”, ami abban áll, hogy „hevességtől elne hagyjuk magunkat ragadtatni, és tegyük mindig az ellenkezőjét annak, mire bennünket az ellenség kényszeríteni látszik”. A saját politikai vezetőkkel és katonai felettesekkel szembeni szabadság a katonai vezető függetlensége, aminek a keretében a katonai vezető a háború természetét és a körülményeket ismerve, a helyszínen szabadon eldöntheti, hogy milyen cselekvést tart hasznosnak az „egész javára”.

Alárendeltjei tekintetében a katonai vezetőnek főszabály szerint a számukra jelentőséggel rendelkező részleteket kell csak elárulnia a háború folytatásáról, azonban kivételesen előfordulhat, hogy „az alsóbb hadvezér is magára hagyatva ideiglen függetlenné lesz”. Ezekben az esetekben a beosztott katonai vezetőket nem szabad „mint gépelyekkel bánni”, hanem célokat kell meghatározni számukra, és parancs helyett a katonai fővezéri szándékot kell tudomásukra hozni.

Kép forrása: wikipédia