Kivonási tünetek (2.)

Az MSZMP főtitkára az ajánlatot visszautasította, mondván, Magyarországon még nem érett meg a helyzet erre. Egy anekdota szerint hozzátette: azzal többet segítenének rajtunk, ha Rákosit nem küldenék vissza Magyarországra… Hogy mit kellett érteni a helyzet „éretlenségén", arról hiteles feljegyzések nem szólnak. Azt persze tudjuk, hogy nem sokkal ezután kezdték meg Nagy Imre és társai koncepciós perét…

A ’80-as évek utolsó harmadáig, a gorbacsovi idők világpolitikai változásainak kezdetéig „megállni látszék az idő". Sok víz lefolyt a Potomac és a Moszkva folyókon, mígnem Mihail Gorbacsov pártfőtitkár 1985 márciusában hatalomra került. Elemzők elismerik: kezdettől a hidegháborús feszültség enyhítésére, a fegyverkezési verseny mérséklésére törekedett, javítani akarta a két szövetségi rendszer közötti kapcsolatokat. 1987 májusában Berlinben, a VSZ Politikai Tanácskozó Testülete egyébként épp Gorbacsov javaslatára fogadta el a szövetség új, védelmi jellegű katonai doktrínáját.

A korábbi elveket némiképp feladó szövetségben és tagállamaiban át kellett alakítani egyebek mellett a fegyverzetet, a felkészítés rendszerét. És milyen az élet, a berlini események után nem sokkal Svájcban ült tárgyalóasztalhoz Jazov szovjet és Carlucci amerikai védelmi miniszter.

A szívélyes megbeszélés a „hiszem, ha látom" jegyében zajlott le. Carlucci így szólt Jazovhoz: „Ha önök a támadó nehézfegyverek, rakéták számát ténylegesen csökkentik, a katonai csoportosításokat megváltoztatják, akkor komolyan vesszük az új doktrínát."

1988 decemberében Gorbacsov ismét meglepte a világot: az ENSZ Közgyűlésén bejelentette, hogy az európai területeken állomásozó szovjet katonák számát félmillióval csökkenti. Korántsem a teljes létszámról volt szó, ugyanis csupán az NDK területén 550 ezer, Csehszlovákiában 150 ezer, Lengyelországban 70 ezer, Magyarországon pedig 60-65 ezer katona tartózkodott. A csökkentés elsőlépcsős, legkorszerűbb támadó eszközökkel felszerelt csapatokat érintett. Magyarországon mindez az itt állomásozó szovjet csapatok egynegyedének kivonását eredményezte volna.

A nagyhatalmi alkuk mindig is befolyásolták a szovjet csapatok részleges, majd teljes kivonását „ideiglenes" állomáshelyeikről. 1988-89-től azonban a magyar belpolitikában bekövetkezett változásokat már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A kétoldalú találkozókon felvetett részleges, illetve végleges csapatkivonási kérdésekre Gorbacsov rendre megértőnek mutatkozott, de rendre türelmet is kért.

A közvélemény egy 1989. január végi sajtótájékoztatón már arról értesülhetett, hogy elkészült a szovjet csapatok (igaz, még csupán részleges) kivonásának ütemterve, majd néhány nap múltán, január 31-én már hazai és külföldi tudósítók előtt tartott tájékoztatót a Budapesten akkreditált szovjet nagykövet és a budapesti, mátyásföldi főhadiszállású szovjet Déli Hadseregcsoport főparancsnoka.

1989 júliusában MSZMP-küldöttség utazott Moszkvába, Gorbacsovval folytatandó tárgyalásra. Napirendi kérdés lett a tárgyalások nyilvánosságra hozatala. Gorbacsov ragaszkodott a szovjet szövegváltozathoz. Úgy is mondhatnánk, tollba mondta a közleményt.

„A tárgyalások során a felek érintették a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok tartózkodásának kérdését és megállapodtak abban, hogy új lépéseket tesznek a szovjet csapatok további csökkentésére, összhangban az európai leszerelési folyamatokkal, és a bécsi tárgyalások előrehaladásával."

(Folytatjuk)