Korszakos ütközet volt a népek csatája
Szöveg: Kecskeméti József | 2010. október 24. 8:39A napóleoni háborúk utolsó, legvéresebb felvonása az 1813. október 16-19. között lezajlott lipcsei csata volt. Az ütközetet méltán hívják a népek csatájának is. A franciák közel 200 ezres erejével szemben ugyanis a svédek, a magyarok, az oroszok, az osztrákok és a poroszok által kiállított 340 ezer katona vette fel a küzdelmet. A harcokban közel 100 ezer ember veszett oda. Az I. világháborúig a népek csatája volt a legnagyobb ütközet.
Az ötödik koalíció felett 1809-ben aratott diadal után megkötött schönbrunni békével I. Napóleon némiképp stabilizálni tudta az európai hatalmát. Ugyanakkor 1810-ben újabb kihívással, egy meglehetősen mély és kiterjedt gazdasági válsággal kellett a császárnak szembenéznie. I. Napóleon a megoldást a kontinentális zárlat szigorításában látta. Az intézkedés egyébként már 1806. óta érvényben volt. A blokád válasz volt egy angol intézkedésre, mely Franciaország északi partjait vonta zár alá. A kontinentális zárlat kezdetben Hollandiára, Spanyolországra, Nápolyra terjedt ki. Később Poroszország, Svédország és Dánia is kénytelen-kelletlen csatlakozott hozzá. Oroszország ugyan szintén blokádot hirdetett az angol árukra, ám ezt nem vette túl komolyan, sőt 1810-ben – éppen a schönbrunni béke Oroszországra kedvezőtlen passzusai miatt – ki is lépett a kontinentális zárlatból. Lényegében ez volt az oka az 1812-es orosz hadjáratnak, ami az egyik leglényegesebb fordulópontja volt a napóleoni háborúknak, s ami lényegében elvezetett az 1813-as lipcsei csatáig, vagyis I. Napóleon bukásáig.
Gyors siker, végzetes várakozás
Az 1810-es évekre a francia hadsereg talán a kor legjobban felszerelt és kiképzett katonasága volt. Létszáma becslések szerint megközelítette az 1,3-1,4 millió főt. A hatalmas létszám mellett másik fő erénye a jól megszervezett utánpótlási vonal volt. Az oroszországi hadjárat előtt például Lengyelországban és Poroszország keleti részén állítottak fel raktárakat és – mondjuk így – szállító alakulatokat. Összesen 17 ilyen alakulat volt, mely mintegy 6000 szekérrel igyekezett megoldani az utánpótlást. Ugyanakkor, ahogy a francia erők egyre mélyebben vonultak előre Oroszország belsejébe, még ez a jól szervezett hadtáp is egyre nehezebben tudta biztosítani az utánpótlást. Az 1812. június 24-én megindult offenzíva kezdetén az orosz hadsereg 200 ezer főt számlált.
A francia erők gyorsan nyomultak előre. A Barclay de Tolly vezette orosz hadsereg nem volt képes jelentős ellenállást kifejteni. A hadügyminiszter képtelen volt állásait megszilárdítani, ezért folyamatosan vonult vissza az ellenség elől. Az egyetlen dolog, amivel igazán meg tudta nehezíteni a Napóleon erőinek előrenyomulását, hogy gyakorlatilag mindent felégetett maga mögött, ami a franciák hasznára lett volna. Ugyanakkor a közvélemény a folyamatos visszavonulás miatt már-már hazaárulással vádolta meg Barclay de Tollyt. A cár végül is kénytelen volt a hadügyminisztert leváltani a sereg éléről. Azonban a helyére kinevezett Mihail Kutuzov sem tudott eleinte jelentős ellenállást kifejteni, így folytatta elődje visszavonulásos taktikáját. Mihail Kutuzov először Borogyinónál volt kész érdemi harcba bocsátkozni a francia főerőkkel, azonban súlyos vereséget szenvedett: a 100 ezer főt számláló hadseregének mintegy fele veszett oda. Nem sokkal később I. Napóleon elfoglalta Moszkvát, ami gyakorlatilag porig égett. A császár azonban hiába várta a cár békeajánlatát, az csak nem érkezett meg.
Előjáték az orosz télben
Bonaparte Napóleon egészen október közepéig várta a cár békejobbját Moszkvában. Ez azonban végzetes hibának bizonyult. A közelgő orosz télben egyre nehezebben lehetett ugyanis megoldani a francia hadsereg utánpótlását, ráadásul az orosz toborzások eredménye is kezdett beérni.
Berlin helyett Lipcse
A kudarc azonban nem szegte kedvét a hadvezérnek: a következő évben, 1813-ban csapataival Németország ellen fordult. Ekkora azonban a francia hadsereg már közel sem volt az a félelmetes hadigépezet, mint ami korábban szinte egész Európát leigázta. A sikertelen orosz hadjárat ugyanis nemcsak megtizedelte a francia hadsereget, de számos korábbi szövetségese is szakított a császárral. Talán ennek is volt köszönhető, hogy Napóleon csapatai nem tudták Berlint elfoglalni, s a hadvezér a visszavonulás mellett döntött. Amikor látta, hogy a szövetséges erők már az Elba nyugati partja mentén fenyegetik a visszavonulás útját,
Bár a népek csatájaként elhíresült lipcsei ütközet október 16-án vette kezdetét, annak előzményeként, két nappal korábban október 14-én minden idők legnagyobb lovassági csatája zajlott le Liebertwolkwitznél. A falu térségében a Murat marsall vezette 32 ezer gyalogos és 7000 lovas ütközött meg a szövetségesek 60 ezer gyalogosával és 6000 lovasával. A csata érdekessége, hogy a két hadviselő erői gyakorlatilag véletlenül botlottal egymásba, de ha már így alakult mind a franciák, mind pedig a szövetséges csapatok derekasan küzdöttek. Azonban a nagy számú áldozat (francia részről 1500-an haltak meg, ezren hadifogságba estek, míg a szövetségesek 2500 áldozatot és 500 hadifoglyot számlálta) ellenére az ütközet döntetlennel zárult. Napóleon mindeközben október 16-ra Lipcse előtt számos falut (Connewitz Liebertwolkwitz, Markleeberg és Wachau) érintve alakította ki arcvonalát.
Hősies ellenállás, fatális véletlen
Maga a lipcsei csata október 16-án vette kezdetét. Első felvonásában a szövetségesek északról 54, míg délről 78 ezer fővel támadtak Napóleon erőire. A támadást heves ágyúzás vezette fel: a csatatéren 2500 lövedéket ontott szerte a tüzérség.
A közeli Gallows magaslaton alakította ki a „nagy telepet", mely mintegy 100 ágyúból állt. A tüzérségi támadás következtében megroppant a II. orosz hadtest. A keletkezett résen indult rohamra a francia elit alakulat, s visszafoglalták a falut. Azonban a siker nem volt olyan mértékű, hogy az megtörje a szövetségesek elszántságát. Északon mindeközben Möckern térségében voltak heves ütközetek. Az erdős, mocsaras területen zajló csata sokáig döntetlenre állt. Azt végül az döntötte el, hogy Auguste Marmont marsall hiába rendelt el lovasrohamot, a parancsnok megtagadta annak végrehajtását. A francia védők sorsát végül egy porosz huszárroham pecsételte meg, ami komoly veszteséget okozott a csapatoknak. A harctéren 7000 francia és 9000 szövetséges maradt. A hétezer francia halott, vagy sebesült mellett a szövetségesek további kétezer hadifoglyot is ejtettek.
Másnap két komolyabb akcióra került sor, aminek következtében Napóleon csapatai ismét súlyos veszteségeket könyveltek el. Az okok között az is szerepet játszott, hogy míg a francia csapatok megsegítésére alig 15 ezer főnyi utánpótlás érkezett, a szövetségesek létszáma közel 150 ezer fővel gyarapodott.
Vértestvérek
A csatában a két fél veszteségei nagyon magasak voltak. Becslések 80-110 ezer közé teszik az áldozatok számát. Napóleon hadseregéből mintegy 38 ezren haltak meg, vagy szenvedtek valamilyen sebesülést. A szövetségesek a még hadra fogható francia katonák közül 15 ezer hadifoglyot ejtettek, a betegen az ellenség kezére jutottak száma 21 ezer fő körül volt. 15 francia tábornok halt meg, míg a sebesült főparancsnokok száma 51 volt. A mintegy 360 ezer fős szövetséges haderőből 54 ezren haltak meg. A csehek vesztesége volt a legnagyobb: 34 ezren maradtak a csatatéren. A sziléziai hadsereg mintegy 12 ezer katonája veszett oda, ám volt két olyan hadtest (a Bernadotte, illetve a lengyel Beningsen), melynek minden egyes tagja meghalt. A véres csata végleg megtörte I. Napóleon hatalmát, miközben a német államok koalícióra léptek egymással. Ez a szövetség kényszerítette végül 1814-ben Napóleont száműzetésbe.
