Különleges történetek háborús időkből

„Szellemhadsereg”

A hadicselek és az elterelő hadműveletek mindig szerves részét képezték a hadviselésnek, azonban a második világháborúban az Amerikai Egyesült Államok hadserege igen messzire ment az úgynevezett „szellemhadsereg” felállításával. A nagy mobilitású, 23. Főhadiszállás Különleges Csapatai nevű alakulatnak egyetlen feladata volt: multimédiás diverziók keltése rövid időn belül. Küldetésük szigorúan titkos volt, ezért történetüket több évtizeddel a háborút követően tették közzé először. Az ezeregyszáz főből álló alakulatot 1944. január 20-án hozták létre, Harry L. Reeder ezredes vezetésével. A katonák képesek voltak akár harmincezer harcos jelenlétét is szimulálni, ráadásul egyszerre vizuális, hangos és rádiós félrevezetéseket is tudtak teljesíteni.

A vizuális félrevezetésekért az egységen belül a 603. műszaki álcázó zászlóalj felelt. A zászlóalj tagjai között több művész volt, akik a háborút követően sikereket értek el karrierjükben. A katonák eszközök széles körét használhatták a felderítők megtévesztéséhez. Ilyenek voltak a felfújható tankok, tüzérségi eszközök, dzsipek, teherautók és repülők, melyek segítségével - egyebek mellett - komplett csali páncélosalakzatokat, gépkocsiparkokat, tüzérségi ütegeket hoztak létre, amelyek a levegőből szemlélve valódinak tűntek. Az álcázók számára fontos volt a legapróbb részletekre történő odafigyelés, ezért volt, hogy a felfújható Sherman harckocsik mögé buldózerekkel imitáltak lánctalpnyomokat. A 3132. jelzőszázad látta el a hangokkal történő félrevezetés feladatait, akik páncélos, gépesített és gyalogos csapatok mozgásainak hangját vették fel mágnesszalagra és játszották le nagy erejű hangszórók segítségével. A felvételt még huszonöt kilométerrel arrébb is hallani lehetett. A csupán Különleges Jelzőszázadnak nevezett egység katonái hajtották végre a rádiós félrevezetéseket. Az állomány kiváló rádiósokból állt, akik hamis hálózatokat hoztak létre, ezalatt más, valódi egységek rádiósait utánozva beszélgettek. Sőt, képesek voltak egyes távírógép-kezelők stílusát is imitálni, ezzel elhitetve az ellenséggel, hogy egy tovább állt egység még mindig addigi helyén tartózkodik. A fegyveres biztosításért a 406. harci műszaki zászlóalj felelt.

A 23. különleges egység tagjai által „atmoszférikának” elnevezett színjáték során volt, hogy nagyobb egységek jelzéseit hordták egyenruháikon, illetve magas rendfokozatú tiszteknek adták ki magukat, sőt, a hamis parancsnoki központjaik mellett lévő városi kávézókban hangosan valótlan hadműveleti tervekről beszélgettek. A háborúban az egység több mint húsz nagyobb akcióban vezette félre az ellenséget, illetve terelte el a figyelmüket.

Ejtőernyős nővérek

A hazai Vöröskereszt az első és második világháborúban is készen állt, hogy segítsen a rászorulókon. A nővérek magas szinten látták el a sérülteket, de szükség esetén más feladatokban is részt vettek, legyen szó mankók készítéséről, ruhák foltozásáról vagy éppen arról, hogy ejtőernyővel a hátukon leugorjanak a magasból.

A két világháború között egyre inkább szükségessé vált, hogy a háborúk, valamint a természeti katasztrófák áldozatait légi úton támogassák. Voltak olyan helyzetek, amikor kizárólag repülőgép segítségével juthattak el a gyógyszerek, valamint az élelmiszer és az ivóvíz az emberekhez, például árvíz sújtotta területeken vagy süllyedő hajókon. Volt, amikor az egészségügyi személyzet közvetlen jelenlétére volt szükség az életmentéshez. Apor Gizella kezdeményezte az ejtőernyős nővérek kiképzését. 1937-ben megrendezték Magyarországon az Első Nemzetközi Légi Mentésügyi Konferenciát és légi bemutatót, ahol különböző nemzetek légimentői mérhették össze képességeiket. A Vöröskereszt húsz nővére kapott kiképzést a légi úton szállított sebesültek ápolására. Közülük azonban csak ketten, Medveczky Gabriella és Tatár Margit feleltek meg az ugrás követelményeinek. 1937. július 12-én a két nővér 500 méteres magasságból ugrott ki egy Fokker-gépből, egy orvos és egy egészségügyi katona társaságában. A sikeres landolást követően a gépből kidobott felszerelés segítségével egészségügyi segélyhelyet építettek. Mindennek azonban nem lett folytatása, a nővérek nem ugrottak többször.

A férfi, aki 40 évig nem aludt

Az 1884-ben született Kern Pál egy bizonyos szemszögből nézve szerencsésnek mondhatta magát, másik oldalt tekintve azonban szörnyűségként élhette meg a vele történteket. A magyar férfi önként vonult be szolgálatot teljesíteni az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe. 1915 júniusában századparancsnokként érte az a golyó, amely a halántékán keresztül behatolt a fejébe, majd a másik oldalon távozott. A fegyver másik végén lévő orosz katona támadását a férfi túlélte, azonban ezt követően három hétig eszméletlenül feküdt. Miután magához tért kórházról-kórházba vándorolt. Idővel az őt kínzó fejgörcsök elmúltak, azonban soha többé nem volt képes elaludni.

A férfit rengeteg orvos kezelte, számtalan módszert kipróbáltak rajta, azonban nem sikerült meggyógyítaniuk. 1930-ban ekképp nyilatkozott egy újságnak: „Hogyan érezheti magát egy ember, aki nem alszik? Fáradtságot ugyan nem érzek, (...) dehát nem szabad elfelejtenünk, hogy én azelőtt aludtam”. Az újságíró felvetésére, miszerint az idő pénz, a következőképp felelt: „Na, igazán nem tapasztalom, hogy az idő pénz volna, mert akkor nekem milliomosnak kellene lennem, márpedig szegény ember vagyok”. A férfira sokan felfigyeltek: angol, német, francia és ausztrál lapok is írtak a történetéről. Mind az Amerikai Egyesült Államokból, mind Berlinből megkeresték, hogy tanulmányozhassák. Hírnévre tett szert és a környezetében élők tisztelték, azonban nem volt elégedett, szerette volna, hogy „ha már valami reális haszon lenne ebből a hírességből...”. A férfi házassági ajánlatokat is kapott, azonban nem élt ezekkel a lehetőségekkel.

Az évek alatt több tevékenységgel is lekötötte magát az álom nélküli éjszakákon: hol sétált, hol olvasott, hol mulatókba tért be. Elmondása szerint egy jó zene hallatán olyan érzése volt, mintha aludna. Volt olyan időszak, amikor éjszakánként gondolatban az egész Földet bejárta. Foglalkozott földrajzzal és térképek másolásával is. Az egyik kedvenc időtöltésének az emberek megfigyelését tartotta, miközben egy étteremben reggelizett.

„Sokan kérdezik tőlem, hogy ez is élet? Hát én azt mondom ezeknek, az embereknek, hogy élni mindenképpen kell. Az életnek sok szépsége van, nem szabad eldobni. … Én huszonkét év óta nem hunytam le a szememet, ne higgye, hogy paradicsomi ez az állapot. De mégis, ha kimegyek a természetbe, minden virágnak külön-külön örülni tudok. A füveknek, a fáknak, még a moháknak is... Volt elég időm arra, hogy a növényvilágot megismerjem. Éveken keresztül bújtam botanikai könyveket. A német, francia és angol nyelvet is a háború után tanultam meg” – fogalmazta meg életfilozófiáját.

Nyugalmazott hivatalnokként így telt egy napja: „Reggel bemegyeik a Társadalombiztosító Intézetbe (...) Ott tartózkodom az esti órákig. Fizetést ezért nem kapok, de valamit csak kell csinálnom (...) A késő délutáni órákban hazajövök, beülök (...) az íróasztalom mellé és olvasom a lapokat. Minden magyar lapot megveszek és elolvasok... De járnak nekem angol, francia és német lapok is, mindhárom nyelven beszélek, azokat is elolvasom. Utána vacsorázom, ledőlök az egyik karosszékbe és regényt olvasok, mindenféle regényt”.

Annak ellenére, hogy nem aludt, szüksége volt a pihenésre. 1932-ben, egy interjúban arról számolt be, hogy heti két-három alkalommal lefekszik az ágyába, 1938-ban pedig arról mesélt, hogy orvosa tanácsára napi két órán át csukva kellett tartania a szemét. Ekkor próbált valóban ellazulni és kizárni a gondolatait. A férfi 1955-ben halt meg, miután 40 éve nem aludt.