Leszerelési egyezmények: mennyiségi és minőségi korlátok

A hetvenes évektől kezdve számos egyezményben vállaltak kötelezettséget az atomhatalmak és a világ majd’ minden országa, hogy fellépnek a nukleáris technológia katonai alkalmazása ellen. Az atomsorompó és az atomcsend egyezmények jelentősen leszűkítették az ilyen technológiával kapcsolatos kutatásokat, kísérleteket, alkalmazást, illetve kereskedelmet. Ahhoz azonban, hogy a világ nagyobb biztonságban érezze magát szükségessé vált az atomtöltetek hordozására szolgáló fegyverek korlátozása, leszerelése is. A hidegháború két szuperhatalma, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között folyó tárgyalások épp ezt a célt szolgálták. A hetvenes évek közepétől datálódó egyezmények SALT és START néven vonultak be a történelembe.

Csak részben korlátozott támadófegyverek

Az első SALT szerződés fő célja a II. világháború végén kialakult globális erőegyensúly megtartása volt. Az erről szóló tárgyalások 1969-ben kezdődtek a két nagyhatalom között, s magát a szerződést 1972-ben Moszkvában írta alá Leonyid Brezsnev és Richard Nixon, s néhány hónappal később, még abban az évben hatályba is lépett. A hadászati támadófegyverek tekintetében azonban nem tartalmazott sem mennyiségi, sem pedig minőségi korlátozást. Ugyan azt vállalta Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok, hogy nem építenek újabb szárazföldi rakétasilókat. Új, középtávolságú atomrakéták célba juttatására alkalmas tengeralattjárókat sem állítanak nagyobb számban hadrendben. Csak akkor állítható új tengeralattjáró rendszerbe, ha a régit kivonják, „leselejtezik".

A SALT I. számszerűleg is rögzítette a két fél ilyen jellegű eszközeinek számát. E szerint interkontinentális ballisztikus rakétából a Szovjetunió 1054-gyel rendelkezhetett, míg az USA 1618-cal. Ugyancsak több rakétahordozó tengeralattjárót engedélyezett az egyezmény az újvilágnak, hiszen a 62 amerikai tengeralattjáróval szemben csupán 44 szovjetet engedélyezett. A fedélzeti ballisztikus rakéták terén is jelentős volt az USA fölénye, hiszen 950 amerikai rakétára jutott 710 orosz. Ugyan az egyezményben nem szerepeltek a hadászati bombázók, ugyanakkor a számok kialakításánál ezt figyelembe vették. E téren is meghatárzó volt egyébként az USA fölénye. Miközben a támadófegyvereket nem, vagy csak részben korlátozta a SALT I., a hadászati védőfegyvereket, az ellenrakéta rendszereket azonban jelentősen korlátozták.

Rakétavédelmi rendszerek: csak egy maradhat

Ennek két oka is volt. Egyrészt azt gondolták, hogy a rakétavédelmi rendszer hiánya gátat szab a támadófegyverek mértéktelen fejlesztésének. Persze a másik oldala is igaz. Az ellen-rakétarendszerek ugyan a kor egyik legfejlettebb technológiáján alapultak, ám kifejlesztésük drága volt, s alkalmazásuk pedig nem volt túl biztonságos. Mindezek függvényében a tárgyalódelegációk úgy vélték: a védelmi eszközök korlátozás nélküli fejlesztése más dimenzióba emeli a fegyverkezési versenyt. A SALT I. eredetileg két-két rakétavédelmi-rendszert engedélyezett, ám végül ezt is egyre csökkentették. Aklig két év múltán, 1974-ben új tárgyalások kezdődtek Leonyid Brezsnyev és az akkori amerikai elnök, Ford között. Ennek eredményeként mind a két ország számára 2400 darabban maximálták a hadászati fegyverhordozók számát, ám országonként eltérő megoszlásban. A többtöltetű robbanófejeket is célba juttatni hordozók számát pedig 1320-ban határozták meg. Ez a megállapodás tekinthető a SALT II. előzményének.

Magát a szerződést egyébként 1979-ben Bécsben írta alá az orosz elnök, illetve Jimmy Carter. Ugyanakkor azt nem ratifikálták, s így az nem lépett érvénybe. Az egyezmény minőségi korlátját nem csupán az jelentette, hogy 1320-ban maximálták a többtöltetű robbanófejek számát, de ezen belül csupán 820 lehetett az interkontinentális ballisztikus rakéta. Az is minőségi korlátot jelentett, hogy a szreződés időtartama alatt mind Szovjetunió, mind pedig az USA csak egy interkontinentális ballisztikus rakétát kísérletezhet ki, s állíthat rendszerbe. Maximálták a robbanófejek számát is: az interkontinentális ballisztikus rakéták fejrészében legfeljebb 10, a közepes hatótávolságú tengeralattjáró fedélzetén lévő rakétákban pedig 14 töltet helyezhető el. Az egy bombázó által hordozható robotrepülőgépek számát pedig 28-ban maximálták.

Az 1981. december 31-ig hatályos szerződés azt is rögzítette, hogy tilos változtatható indítóállású interkontinentális ballisztikus rakétákat telepíteni, s az ilyen rendszerekkel kísérleteket folytatni. Ugyancsak megtiltotta a 2500 km-nél nagyobb hatótávolságú repülőgép fedélzetéről indított robotrepülőgépekkel való kísérletezést, valamint ilyen eszközök telepítését. Szintén nem engedélyezte, hogy szárazföldi indítású robotrepülőgépet telepítsenek, valamint, hogy ilyen eszközt alkalmazzanak 600 kilométernél nagyobb hatótávolságú tengeralattjárón, vagy felszíni hadihajón. A szerződő felek egyébként azt is vállalták, hogy 1981. végére a 2400 hordozó számát 2250-re csökkentik. Azonban Szentesi György egy tanulmányában rámutatott, hogy ugyan a hordozók száma valamelyest csökkent, az amerikai hadászati atomtöltetek száma háromszorosára, míg a Szovjetunióé négyszeresére nőtt másfél évtized alatt.

A harmadik generáció

Az atomtöltetek számának növekedése (is) szükségessé tette egy úgynevezett harmadik generációs leszerelési egyezmény kidolgozását, aláírását és ratifikálását. Ezek a szerződések voltak a START (STrategic Arms Reduction Treaty – Stratégiai Fegyvereket Korlátozó Egyezmény) egyezmények, melyek fő célja az orosz, illetve amerikai hadászati célú fegyverrendszerek korlátozás volt. A START I-et 1991-ben, alig néhány hónappal a Szovjetunió felbomlása előtt írta alá Mihail Gorbacsov, illetve idősebb George Bush, akkori elnökök. A szerződő felek annak hét éves időtartama alatt azt vállalták, hogy 40 százalékkal 6000 darabra csökkentik a hadászati atomtöltetek mennyiségét. Azonban némiképp váratlanul, három héttel az aláírás után puccsot hajtottak végre Mihail Gorbacsov ellen, s öt hónap múltán a Szovjetunió is felbomlott. E miatt a szerződés végrehajtása igen csak nehézkes volt.

Az utódállamok közül ugyanis Belorusszia, Kazahsztán és Ukrajna atomhatalommá vált. Mindhárom függetlenné vált ország területén számottevő mennyiségű hadászati hordozó, s a velük célba juttatható atomtöltet volt ugyanis. Ezek sorsát csak 1992-re sikerült rendezni. Nagyjából ezzel egy időben újabb tárgyalások kezdődtek Oroszország és az USA között. Ezek eredményeként 1993-ban Borisz Jelcin és George Bush aláírta a START II. egyezményt, mely szintén a két fél hadászati támadófegyvereinek további csökkentését és korlátozását szolgálta. Ennek értelmében 2003. végéig a szerződő felek birtokában „csak" 3000-3500 hadászati atomtöltet lehet. A START II. egyértelműen a robbanótöltetek számának csökkentését tűzte ki tehát célul, s kevésbé korlátozta a célba juttatásukra alkalmas eszközöket. Azok esetében csupán minőségi korlátokat szabott, így például megtiltotta, hogy a szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákat több, külön-külön célra irányítható töltetet tartalmazó fejrésszel szereljék fel.