Magyarország „atomfegyvere”
Szöveg: Feith László | 2008. június 22. 15:08Kevésbé ismert tény, de hazánknak is van „atomfegyvere”, pontosabban egy szovjet gyártmányú, atomtöltet hordozására is alkalmas interkontinentális, ballisztikus rakétája, amely három esztendővel ezelőtt hatástalanított állapotban, minden fontosabb alkatrészétől megfosztva érkezett a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum keceli haditechnikai parkjába, ahol ma is megtekinthető.
A közel 24 méter hosszú, 2,4 méter átmérőjű, 104,5 tonna tömegű, tizenkétezer kilométer hatótávolságú SS–24 (más néven RT–23) interkontinentális ballisztikus rakéta az atomfegyverek legveszélyesebb csoportjába, a hadászati támadófegyverek közé tartozik; méretét és koncepcióját tekintve az amerikai LGM–118 Peacekeeperhez hasonlítható.
Tíz, egyenként akár 550 kilotonnás robbanófej hordozására alkalmas, melyek mindegyike más-más célpontra irányítható. Az eszköznek silókba, vagy speciálisan átalakított vasúti kocsikra telepíthető változata is létezik, találati pontossága – nem hivatalos orosz becslések szerint – 500 méter.
Háromfázisú, szilárd hajtóanyagú, startolása hidegindítással történik. Utóbbi azt jelenti, hogy a rakéta a kilövőállást sűrített gáz segítségével hagyja el, a hajtóműveket csak ezt követően kapcsolják be. A fegyver első változatának (15Zh44) fejlesztése 1969 januárjában kezdődött, melyet a koncepció többszöri átalakítása után 1982-ben kezdtek tesztelni. A sorozatos kudarcok nyomán azonban a szovjet védelmi minisztérium nem engedélyezte a gyártást.
Fegyverplatformja – a Katonai Vasúti Rakétakomplexum (BZHRK) – szakértők szerint felülmúlta a későbbi Topol- és Bulava-rendszereket. A dízelmozdonyokkal vontatott szerelvény három nyitható tetejű indítóvagonból, az irányító-központként is működő parancsnoki kocsiból, valamint a személyzetet szállító két egységből állt. Az Egyesült Államokat több okból is nyugtalanította a BZHRK-rendszer, hiszen az akkori Szovjetunió szinte teljes vasúti hálózatán, összesen 145 000 kilométeren üzemelhetett, ráadásul a műholdas felderítések során nehéz volt megkülönböztetni a hagyományos szerelvényektől. További aggodalomra adhatott okot az is, hogy a módszernek köszönhetően a rakéta kilövése nemcsak előre kialakított indítóhelyről, hanem a pálya bármely pontjáról lehetségessé vált.
A 15Zh61-gyel egyidejűleg jelent meg a silóbázisú 15Zh60, amely az SS–17-et váltotta fel. Összesen ötvenhatot telepítettek ebből a típusból; tizet Oroszországban, negyvenhatot pedig Ukrajna területén. A Szovjetunió felbomlása után nemcsak ezek a tömegpusztító fegyverek hullottak Kijev ölébe, hanem a komplett gyártókapacitás is. A rakétákat azonban 1996 közepén kivonták a hadrendből, majd visszaszállították Oroszországba, az üzemek kapuira pedig lakat került.
Az SS–24, és vele együtt a többi hadászati támadófegyver alkonyát a hidegháború vége hozta el. Számuk drasztikus csökkenése a START–1 (1991) és START–2 (1993) szerződés aláírásával kezdődött. Ezek kizárólag a szovjet és amerikai tulajdonban lévő hadászati támadófegyverekre, illetve azok hordozóeszközeire, valamint indító-berendezéseire vonatkoztak, a kisebb hatótávolságú atomfegyver-rendszerekre már nem.
A megállapodások értelmében a felek előbb hatezerre, majd háromezer-ötszázra (esetleg háromezerre) csökkentik az említett kategóriába tartozó nukleáris tölteteik számát. Szakértői becslésekre alapozva ugyanakkor kijelenthető, hogy a két nagyhatalom birtokában még így maradt Földünk totális megsemmisítéséhez elegendő hadászati atomfegyver. Oldalanként 1500–2000 rakéta bevetése nyomán ugyanis bolygónk légkörének átlaghőmérséklete hozzávetőleg 30 fokkal csökkenne azokon a kontinenseken is, amelyeket egyetlen töltet sem ért volna el. Kialakulna tehát a „nukleáris tél", ami a földi civilizáció végét jelentené egyben.
