Meccsfotel: magyar-lengyel 0-1

Legfeljebb az hoz némi nyugalmat, amikor kimegy egy újabb üveg frissítőért. Ezúttal a lengyel-magyar találkozót izgultuk végig a meccsfotelben.

Lengyel-magyar két jóbarát, ki ne dúdolta volna még a dalocskát. A mostani harmincasok, meg az idősebbek még ennél is többet tudnának mesélni. Hajdan elég volt egy piros-fehér-zöld szalagos sörbontó, hogy imádjanak bennünket Varsótól Krakkóig. A barátság jelei ezúttal is azonnal előbukkannak. Alig hangzik fel a magyar himnusz első taktusa, a lengyel szurkolók ezrei vastapsba kezdenek. Hiába no, lengyel-magyar két jóbarát…
Persze a legnagyobb druzsbának is vége szakad, ha felharsan a bírói síp, és elkezdődik a meccs.

A mieink remek szériában vannak. A „gyerekválogatott" sorra nyeri a meccseit, az elmúlt négyből hármat hozott, és ki tudja, mit mutatna a statisztika, ha a török-magyar találkozón az a bizonyos (hagyjuk a jelzőket) skót játékvezető Gera buktatásánál 11-est ítél, nem pedig kiállítja a magyar csapatkapitányt. Szóval fut a szekér, de a lengyel csapat azért egyelőre nem a mi kategóriánk, gondoljuk az összecsapás előtt. A házigazdák a 16. helyen tanyáznak a világranglistán, ráadásul már szinte biztosan EB résztvevők, míg a mieink azért még messze vannak attól, hogy a legjobbak között emlegessék őket.

A néző szíve azért kalapál, amikor elkezdődik a meccs, szorosan fogja a fotel karfáját, és bízik a csodában. Mert csoda kellene az idegenbeli döntetlenhez, győzelemre nem is mer gondolni. Az első félidőben jobbak is a lengyelek. Többet támadnak, időnként veszélyesek is, de a mieink állják a sarat. A kapuban Fülöp Marci röpköd, előtte Juhász Roland szűri a támadásokat, a játékmester pedig ezúttal nem Gera, hanem az a Hajnal Tamás, aki német klubcsapatában már a legértékesebb játékosnak számít.

A szünetben gyors számvetés a barátokkal telefonon. Egyező a vélemény: a magyar gárda (ez nem az a magyar gárda) jó lehet az x-re.

Újabb félidő, újabb sör, és újabb ámulatok. A Várhidi-csapat ugyanis lerohanja a lengyeleket. A házigazdák először nem is értik, mi történik. Csak csodálkoznak, hogy azok a magyarok, akik az első félidőben inkább csak védekeztek, most már a 16-osnál letámadják őket, és kemények, mint Furkó ezredes kommandósai. Hajnal és Halmosi nem csupán alliterál, hanem focizik is. A két fiú percenként csinál bohócot a lengyel hátvédekből. A Feczesin helyére behozott Priskin pedig mindenkinél gyorsabb. Hajnal egy cselsorozat után kapufát lő.

A meccsfotel pedig hihetetlenül szűkké válik. A néző folyamatosan mocorog benne, és kedve lenne a helyszínen ordítani, hogy hajrá magyarok. Ehelyett csak a barátait hívja, akik egyetértenek vele abban, hogy ezt a lengyel csapatot meg lehet verni. Végszóra az egyik házigazda nemes egyszerűséggel fejbe rúgja Priskint, aki úgy esik össze, mint a, mint a, nem tudok hasonlatot. Nagyon. Halmosi azonnal a bíró felé rohan, de két lépés után tapsol. Ebből a néző már tudja, hogy a játékvezető büntetőt ítélt. Hajnal pedig azt tudja, hogy nem hagyhatja ki. Ahogy hajdan a grundon mondták, elküldi a kapust gyufáért, majd elegánsan a hálóba helyez.
A hátralévő negyedóra pokol. A lengyelek fejvesztve mennek előre, a meccsfotel pedig elkezdi döfködni a néző hátát. Vagy valami más miatt izeg-mozog a néző?

A bíró három percet hosszabbít. Miért, ordít magáról megfeledkezve a fotel lakója, nem is volt sérülés. Nem, mint ahogy lengyel gól sem. A magyar válogatott idegenben győz. Csörög a telefon, az egyik barát: hja kérlek, ez egy tartalékos lengyel csapat volt. A válasz kisípolandó, vagy kipontozandó. Ez a magyar válogatott igenis remek, és sokra hivatott. Az ellendrukkerek meg nézzenek más csatornát.

A folytatásban egyetlen csók a meccsfotelnek, és indulás a számítógép elé. Le kellene írni, hogy mi történt az elmúlt két órában.