Megszökött a munkaszolgálatból, partizánnak állt, majd megtalálta Sámuelt

De kezdjük az elején. Egy újságíró számára a nyári hónapok egyik legismertebb és legrettegettebb kifejezése az uborkaszezon. Amikor gyakorlatilag nem történik semmi, ám az olvasót mégsem lehet cserben hagyni, meg kell tölteni tartalommal az újságot – jelen esetben hírportálunkat. Egy hétvégi, könnyedebb hangvételű cikkhez próbáltam témát keresni, így beütöttem a legismertebb világhálós keresőbe az „augusztus 21.” kifejezést. Az internet szabad enciklopédiája a találatok között felsorolta: „1965 – Samu, az előember csontjait megtalálják vértesszőlősi ásatáson.” Ekkor még nem sejtettem, hogy a tervezett „hétvégi színes” helyett egy fordulatokban gazdag történetet ismerhetek és írhatok meg…

Samu, azaz Sámuel világ életemben nagy kedvencem volt. Tősgyökeres tatabányai lakosként számtalan alkalommal jártam a szomszéd településen, Vértesszőlősön, és néztem meg az egykori ásatási helyszínt. A ma már nem létező Szabó József Geológiai Szakközépiskola diákjaként pedig rengeteget tanultunk a csontmaradványok megtalálójáról, Vértes Lászlóról, és a hivatalosan Homo erectus seu sapiens paleohungaricus néven ismert leletről. Rákeresve a régészprofesszor nevére, szinte kiszúrta a szemem a Nemzeti Örökség Intézetének bejegyzése, miszerint Vértes Lászlót, zsidó származása miatt a második világháború idején, egészen pontosan 1942-ben először internálták, majd 1944-ben a munkaszolgálatot is megjárta, amit többek között együtt vészelt át a későbbi neves színésszel és humoristával, Markos Józseffel, azaz Alfonzóval. Ugyanezen bejegyzés szerint 1944 végén Erdélyből Jugoszláviába szökött, ahol partizánként harcolt.

Már csak ennyi elég lett volna ahhoz, hogy egy rövid cikk szülessen Vértes Lászlóról és Sámuelről a honvedelem-hu-ra, azonban egy másik bejegyzésből még érdekesebb információk kerültek elő. A Holokauszt Emlékközpont honlapján megtalálható „Embermentők adatbázisa” szerint 1944 végén dr. Tonelli Sándor honvéd hadnagy – aki az 1-es számú magyar helyőrségi kórházban szolgált, és ellenezte a náci ideológiát, valamint a nyilasok előretörését és politikáját – egy Szabó Imre nevű tiszttel együtt védelmébe vette a kórház közelében található zsidó árvaházba elszállásolt 107/35-ös számú munkaszolgálatos század egy csoportját. Hamis igazolványokat adtak nekik, amelyeken, mint kórházi ápolókat tüntették fel őket. Aztán a nyilas hatalomátvételt követően Tonelli részt vett a század mintegy negyven tagjának megmentésében, elbújtatta őket az épület pincéjében, ahol később a feleségek és a gyermekek is csatlakozhattak a rejtőzködőkhöz. A háború végén több, Tonelli által megmentett munkaszolgálatos – köztük egy Vértes László nevű férfi is – kifejezte háláját és köszönetét. Tonelli Sándort tettéért a Yad Vashem Intézet 1998-ben a Világ Igaza címmel tüntette ki.

Az újságíró ilyenkor teszi fel az egymillió forintos kérdést: vajon a Tonelli Sándor által megmentett Vértes László a későbbi régészprofesszor volt? A választ azonban nem egyszerű megtalálni… A munkaszolgálatosokkal kapcsolatban ugyanis még a mai napig nagyon hiányos az adatbázis. A világhálón fellelhető névadatbázis szerint mindössze két Vértes Lászlót vonultattak be munkaszolgálatra, akik közül az egyik született Budapesten, ám születési dátuma nem elérhető, ráadásul – legalábbis a lekérdezés eredménye szerint – a 109/35-ös munkaszolgálatos században szolgált. Azaz, egyáltalán nem biztos az azonosság.

A Holokauszt Emlékközpont – mint email-es megkeresésemre válaszul írták – sajnos nem rendelkezik több információval Tonelli Sándor mentéséről, és azt javasolták, hogy írjak Izraelbe, a Yad Vashem intézetnek, lehet, ők több adattal bírnak az esetről… Egy ilyen levélváltás akár több hetet is igénybe vehet, így mielőtt nekiültem volna megfogalmazni kérdésemet, tettem egy utolsó kísérletet a „Vértes László” és az „Izrael” keresőszavakkal. Meglepetésemre hasznos találatot kaptam. A Vértesszőlős múltját és jelenét bemutató digitalizált kiadvány szerint „2010. augusztus 20-án a lelőhely kiemelt szerepet kapott a község hagyományos ünnepségén. Vértes László posztumusz díszpolgári címet kapott, melyet az Izraelben élő fia, ifj. Vértes László vett át.”

Innen már nem volt nehéz rábukkanni a régészprofesszor fiának elérhetőségére, aki szívesen válaszolt kérdéseimre. Elsőként azt kérte, hogy tegeződjünk, hiszen Izraelben – ahol 1986 óta él – nem ismerik a magázódást, mindenki mindenkit tegez.

„Valamikor a Magyar Állami Földtani Intézetben is dolgoztam, mint gépjárművezető. A mai napig is jó barátságban vagyok néhány technikussal, akik a geológiai szakközépiskolában érettségiztek. Sőt, dr. Kordos László, aki egy ideig a MÁFI főigazgatója volt, különösen jó barátom. 1968 augusztusában találkoztam vele először, ő akkor 18 éves volt, én 15. Tőle értesültem apám haláláról – a véletlenek furcsa összjátéka következtében egy barlang, a Létrási nyelőbarlang legmélyebb pontján… Aztán 1975-ben találkoztam vele újra, ő a MÁFI-ban lett paleontológus, én meg sofőr, azóta is tart a barátság” – mondta László, s kiemelte, hogy augusztus 21-e nemcsak a vértesszőlősi lelet megtalálásának évfordulója, hanem - egy nap különbséggel - édesapja halálának is: a professzor 54 évesen, 1968. augusztus 20-án hunyt el, ahogy annak idején az újságok fogalmaztak, „hirtelen és fiatalon”…

A mintegy 350 ezer éves előember-lelettel kapcsolatban László elárulta: édesapja „szigorúan ragaszkodott a Sámuel névhez. Leteremtett mindenkit, aki Samunak merte becézni az ő ősemberét. Gyanítom, 53 éve forog a sírjában, hogy ez a Samu név így megmaradt a köztudatban.”

Jogosan merül fel a kérdés, miért pont Sámuel lett a vértesszőlősi mésztufabányából előkerült tarkócsont neve? László is megerősítette azt a tudományos pletykát, miszerint az édesvízi mészkőbe ágyazódott csont onnan kapta a nevét, hogy augusztus 21-én, Sámuel napján került elő, emiatt a kutatók így „keresztelték el” az előembert.

„Miként emlékszel Sámuel megtalálásának napjára?” – adódott azonnal a kérdés.

„Természetesen jól emlékszem erre a napra. Éppen Szilvásváradon nyaraltam – az akkori település nem is hasonlított a maihoz, igazi kis hegyi falu volt, sáros-poros földutakkal, lovas- és ökrösszekerekkel, bányászokkal, favágókkal. Apám egyik legjobb barátjánál, a bányamester Papp Laci bácsinál, voltam, akivel az Istállós-kői ásatás során barátkozott össze, és akiről sok szeretettel írt a Medveemberek Krónikája című könyvében. Laci bácsiéknak nem volt telefonja, apám táviratot küldött a hírrel. Micsoda fölhajtás volt! Hiszen Vértesszőlősön addigra már mindent megtaláltak, tűzhelyet, kőeszközöket, állatcsontokat, állat és ember lábnyomokat, sőt még pár gyerekfogat is, csak maga az embermaradvány hiányzott. Na, most már az is meglett! Föl voltunk dobva, tudományos nevekkel dobálóztunk, hogy szerintünk miként kell majd elnevezni: »Hungaropithecus Vértesi«, »Homo Palaeohungaricus«, »Homo Vértesszőlősiensis« meg hasonlók. Laci Bácsival amúgy apám halála után is kapcsolatban maradtam, afféle pótpapám volt, hiszen gyerekkoromban majd minden nyarat náluk töltöttem, illetve MÁFI-s sofőrségem egy jó része is a Bükkben telt. Nagyszerű ember volt, hihetetlen kíváncsiság és tudásvágy hajtotta. Az apámmal való barátsága révén megismerkedett a legkomolyabb magyar tudósokkal, mindent elolvasott a régészetről, a paleontológiáról, a geológiáról. A paleontológus Jánossy Dénes ugyanúgy kikérte a véleményét, mint Salamon Ágnes régész; »Földtanis« koromban elvittem hozzá pár geológust, akiket elkápráztatott a tudásával… 92 éves volt, amikor utoljára meglátogattam, teljesen tiszta volt, éppen fúrt-faragott valamit, amikor bekopogtattam hozzá. Még kijárt íjászkodni a falu végibe. Búcsúzáskor kikisért a kapuhoz, lepottyant a kapukulcs – mire lehajoltam volna érte, az öreg már föl is vette a földről… Ennek most már nyolc éve; nem merem megkeresni, mert összeroppannék, ha valaki konkrétan kimondaná, hogy már nem él…” – emlékezett László.

„Mesélt édesapád a munkaszolgálatos időkről és arról, amikor a partizánokkal harcolt?” – kérdeztem.

„Tonelli Sándorról hallottam, de nem apámtól, hanem Gyuri nagybátyámtól, apám húgának a férjétől, akivel együtt voltak munkaszolgálatosok, s akinek Tonelli megmentette az életét. Könnyen lehet, hogy apám volt, aki ezt megköszönte neki – ahogy ez az Emlékközpont honlapján is olvasható. Az biztos, hogy apu nem volt a Tonelli által megmentettek között, hiszen éppen ebben az időben szökött meg a munkaszolgálatból, Erdélyben. Három barátjával loptak egy pisztolyt, és nekivágtak a Kárpátoknak Jugoszlávia felé. Kemény egy út lehetett 1944 telén, de nem sok választásuk volt – erre a magyar és a német, arra pedig az orosz hadsereg, és egyiknek sem szerettek volna kezébe kerülni. Végül szerencsésen megérkeztek Jugoszláviába, ahol csatlakoztak Tito partizánjaihoz. A megérkezésükkor úgy döntöttek, hogy díszlövést adnak a lopott stukkerral, amely egész útjuk alatt azt a biztonságos érzést adta nekik, hogy konfliktus esetén nem adják olcsón az életüket. Na, ekkor derült ki, hogy a pisztoly nem működik… Másik érdekesség - és ezzel szeretném korrigálni az interneten fellelhető információkat -, hogy nem harcoltak együtt a partizánokkal, hiszen mire odaértek, addigra a háború gyakorlatilag véget is ért. Apámnak élete végéig az volt az egyik legnagyobb fájdalma, hogy nem adódott lehetősége harcolni a nácik ellen” – mondta ifj. Vértes László, kiemelve még egy érdekességet: édesapjának a munkaszolgálatból való szökésben és a jugoszláv partizánokkal töltött időben az egyik társa Gimes Miklós volt, akit 1958. június 16-án Nagy Imrével és Maléter Pállal együtt végeztek ki.

Mint mesélte: néhány évvel később ismét hallott egy másik emberről is, aki édesapjával együtt szökött meg a munkaszolgálatból. „Az algériai születésű francia feleségem egyfajta alternatív gyógytornával foglalkozik. Egyszer jelentkezett nála egy svájci hölgy, hogy szeretne pár órát venni tőle. El is jött hozzánk, a bemutatkozó beszélgetés hamar a soknemzetű kavarodásra kanyarodott – a feleségem Észak-Afrikából Párizsba, onnan meg Izraelbe keveredett, a hölgy ugyan Svájcban él, de norvég állampolgár. A gyógytornász Corinne férje – azaz én - pedig magyar… »Magyar?« - kapta föl a fejét a svájci-norvég vendég, »Eredetileg én is magyar vagyok.« »Vértes? És László? Én ismertem egy Vértes Lászlót, aki apám legjobb barátja volt.« Ekkor derült ki, hogy a hölgy édesapja is a munkaszolgálatól szökött négytagú csoport tagja volt. Az ő családja 1956-ban ment el Magyarországról, amikor Judit - a svájci-norvég-magyar hölgy - 7-8 éves lehetett.”

„Az apai példa nem lebegett előtted?”

„Dehogynem! Egész gyermekkoromban - nyilvánvalóan atyai nyomásra - geológusnak készültem, komoly ásvány- és kőzetgyűjteményem volt már tizenéves koromban. Egy zempléni barlangásztúra során találtam egy megkövesedett fatörzset, ebből mintát vettem, és az áldott emlékű Skoflek István tanár úr (egy ideig Tatán jártam gimibe, ahol Skofi volt biológiatanár; emellett pedig ő dolgozta föl apám tatai és vértesszőlősi ásatásainak paleobotanikai részét) irányításával meghatároztam – egyfajta Celtis volt, magyarul madárcseresznye… Aztán apám halála után inkább a humán tárgyak irányába kezdtem fordulni, de leginkább a művészetek felé. Szobrászatot tanultam, verseket-novellákat-tárcákat írtam, végül egy félresikeredett – de leginkább a hatóságok által csúnyán félreértelmezett - művészeti megmozdulás következményeképpen bebörtönöztek vagy fél évre… Attól kezdve nem igazán sikerült visszailleszkednem a társadalomba, voltam én minden: állatkerti ápoló, sofőr, plakátragasztó, butikos; végül 1986-ban leléptem, és Izraelben kötöttem ki. Itt kitanultam a színházi díszletépítést, saját műhelyt nyitottam, asztaloskodtam, végül kikötöttem a kiállítási standoknál. Aztán kiöregedtem - vagy inkább kilustultam - a fizikai munkából, azóta én csak irányítom a magyarországi alvállalkozóimat. Kellemesen érzem magam, az első házasságomból van egy fiam és egy lányom, akik Magyarországon élnek. Itt, Izraelben pedig két huszonéves lányom. Na meg, öt unokám…”

És amikor már éppen befejeznénk a beszélgetést Lászlóval, kiderült róla még egy érdekesség. A héten Magyarországra látogat. Mégpedig a kecskeméti Nemzetközi Repülőnap és Haditechnikai Bemutató miatt. „Jelenleg ugyanis kiállítási standok kivitelezésével foglalkozom, és a magyarországi alvállalkozóimmal az Israeli Aerospace Industries standját fogom építeni a repülőnapra. Megvallom őszintén, ez a munka mintegy mennyei adományként érkezett; hiszen másfél év kényszerszünet, azaz 2020 februárja óta ez az első munkám…” – mondta.

Azt hiszem, erre már tényleg nem lehet már mást mondani csak azt, hogy kicsi a világ…