Ami a nyolcvanasokban még valamilyen szinten komolyan vehető volt, azon ma a könnyünk csoroghat a röhögéstől. Tippelni sem merek, Clint Eastwood mennyire gondolta túl a Halálhágót, de hogy fergeteges szórakoztatást nyújtott vele, az biztos. Egy vicc is akkor a legjobb, ha komoly arccal mesélik. Ez a film pedig felsőkategóriás poén.
Tényleg nem tudom eldönteni, hogy Eastwood tizenharmadik rendezésével akció-vígjátékot szeretett volna tető alá hozni, vagy egy humorba pácolt, klasszikus paneleket felvonultató drámát. Bármelyik jó, ha azonban egy erős háborús filmet akart forgatni, akkor ez a produkció bizony elég B-kategóriásra sikerült. Eastwood zsenijét figyelembe véve, én az első kettő mellett szavazok, és ebből a nézőpontból kiindulva nincs is semmi baj a Halálhágóval.
Eastwood 2006-ra jutott el oda, hogy kellően merész, hazafias pátoszában is nagyszerű, újranézős filmet forgasson a háborúról és az abban szereplőkről. A dicsőség zászlaja / Levelek Ivo Dzsimáról ikerfilmek maradandó alkotásként vonultak be a filmtörténelembe, hirdetve a direktor érzékenységét, maximalizmusát és páratlanul lényeglátó megközelítését. Ez az attitűd már megcsillant a Nincs bocsánat forgatásán, ha azonban ennél előbbre megyünk, nem igazán mondhatjuk, hogy mindenki kedvenc Piszkos Harry-je túlagyalta volna az általa dirigált filmek forgatókönyvét. Nincs ez másképpen a Halálhágó esetében sem.
Tom Highway a kiképző őrmesterek mintapéldánya. Egy nagypofájú vagány, aki mindig bajba kerül (történetünk elején éppen egy rendőrautó levizeléséért áll bíróság előtt), ám a kongresszusi érdemérem, amit a koreai háborúban kapott, megvédi a súlyosabb fenyítésektől. A nyugdíj előtt álló egyenruhás cowboy addig ügyeskedik, míg vissza nem térhet a haditengerészethez, hogy némi katonamodort oktasson a felderítőknek, akik az egész kiképzést rock and rollnak fogják fel. Nem mellesleg, ha már arra jár, igyekszik a volt feleségét is visszahódítani, és mivel Clint Eastwoodról van szó, persze, hogy sikerül neki.
A felderítő osztag viselkedése több, mint érthetetlen. Valamiért katonának álltak a fiúk, de egyetlen gazszálat nem hajlandóak keresztbe tenni azért, hogy valóban azok is legyenek. Egészen Highway érkezéséig, aki már az első találkozáskor villámgyorsan tisztázza az erőviszonyokat, majd nekiáll ráncba szedni azt a csürhét, amelyik addig sörvedeléssel és biliárdozással töltötte a mindennapokat. Munkáját nem könnyíti meg az alakulat parancsnoka, az őrnagy ugyanis leplezetlen gyűlölettel szemlél mindent, amit Highway tesz, és egyetlen célja van: minél gyorsabban kivágni a bázisról a szemtelen vénséget. Ez persze nem történhet meg, a hirtelen jött háború ugyanis kiváló lehetőséget ad arra, hogy az őrmester megmutassa mindenkinek, mit ér ő és kis csapata valójában.
James Carabatsos forgatókönyvíró nem ment a szomszédba a vaskos trágárságokért, ez kifejezetten előnyére válik a filmnek. Valaki folyton elsüt egy mocskos tréfát vagy macsó mondatot, Eastwood pedig még akkor is mondja a magáét, amikor senki nem kérdezi. Kár, hogy az újraszinkronizált változatot ennyire lájtossá tették, a trágár beszédstílust nem véletlenül találták ki az alkotók, a kábeltévés verzió azonban annyira finomkodóvá ferdítette a szövegeket, ami már a nevetségesség határait feszegeti. Ha már nevetségesség: ezt a filmet tényleg végig lehet röhögni, annyira semmi köze a realitáshoz. Csúcsfavorit jelenetem, amikor a grenadai akcióban hőseink egy épületbe szorulnak, majd egy ott talált vezetékes telefonon R-beszélgetést kérnek a központos hölgytől az amerikai hadsereg felé, hogy legyenek kedvesek légitámogatást adni. Mindezt szigorúan azután, hogy a Nagyon Vicces Katona a hitelkártyája számát is lelkiismeretesen bediktálja. Na, egy ilyen után vegyük komolyan az alkotást.
Aki a cím alapján egy drámai háborús filmet vár, csalódni fog. Ez tényleg egy vicces mozi, talán éppen azért, mert vérkomolyan veszik benne a tréfát. Nem beszélve az alakokról, akiket tekinthetünk archetípusoknak is. Highway a magányos, mindenkivel szembemenő, szabályokra köpő, beszólogató vagány, aki azonban tűzbe menne az embereiért, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az életben maradásra is felkészítse őket. Az őrnagy a klasszikus bunkó katona, semmi köze nincs a valódi harchoz, ellenben kiválóan eligazodik a megrendelőlapok labirintusában, plusz szadista kéjt érez, ha megszívathatja a beosztottjait. És persze ott van a nagyszájú, vicces katonasrác (Mario Van Peebles), aki mindig, minden körülmények és golyózápor közepette is benyög valami falrengetőt, kuncogjon csak a néző és lássa, milyen jópofa dolog egy háború.
Egyébként éppen a háborús események fél órája az, ami minősíthetetlenül rosszul lett kivitelezve. Eastwood érezhetően azért íratta bele a forgatókönyvbe, hogy lássuk, hová fejlődött az a szánalmas társaság, amit a film elején megismerhettünk. Az egész grenadai csata egy összetákolt fércmunka, ennél még a nagy Chuck Norris is pengébb jeleneteket tolt össze, pedig ő egymaga kiirtott egy egész hadsereget. Eastwood nem bíbelődött ezzel sokat, néhány statisztával megoldotta az ütközetet, amelyben minden ellenség jól meghal, az amerikai katonák meg úgy lövöldöznek fektükben, röptükben, szaltózva és bukfencezve, hogy még John Wayne is belesápadt volna az irigységbe. A film első másfél órája kifejezetten értékelhető, addig a pontig, amíg a szakmai vagy magánéleti feszültségeket tálalja meseszerű, mégis szerethető módon. Az utolsó harminc perc aztán ezt szépen agyon is csapja, masszává degradálva az addig sem valami acélos történetmesélést.
A Halálhágó a sutaságok ellenére is ajánlott film. Ha az ember rákap az ízére, kifejezetten szórakoztató, kétórás marhaságot élvezhet végig. És persze ott van Clint Eastwood, akit egyszerűen nem lehet nem imádni, teljesen mindegy, mit játszik. Hollywood egyik legnagyobb alakja, aki utánozhatatlanul hozza a mocskos figurákat, és aki tényleg pótolhatatlan.
Halálhágó
Heartbreak Ridge - 1986
Rendező: Clint Eastwood
Forgatókönyvíró: James Carabatsos
Zeneszerző: Lennie Niehaus
Operatőr: Jack N. Green
Vágó: Joel Cox
Szereplők: Clint Eastwood,
Marsha Mason,
Mario Van Peebles,
Everett McGill
Premier: 1986. december 5. (USA)
