Gyakorlatilag nincs olyan feladat, amire a Mil Mi-8 nem volt alkalmas – természetesen a fizika korlátain belül. Az egyszerű szállítóhelikopterből hamar „repülő svájcibicska” lett, s a mai napig az egyik legnépszerűbb, folyamatosan gyártásban lévő, közepes többcélú helikopterként ismerhetjük.
A kedvencem. A „minyó” volt az első katonai légijármű, amivel utaztam. Az első tandem ejtőernyős ugrás Szandaszőlős felett. Zajos és poros repülések Afganisztánban… Nem lehet elfelejteni vagy sarokba szorítani, igazi klasszikus helikopterré vált az a gép, amely létét részben egy politikus hiúságának köszönhette. Nyikita Hruscsov pártfőtitkárt a kortársak feljegyzései szerint ugyanis roppantul zavarta, hogy kollégája és ellenfele, Dwight D. Eisenhower amerikai elnök már a gázturbinás VH-3A Sea King-ekkel hagyhatta el a Fehér Házat 1961 után. Ekkor még a jó öreg, robbanómotoros Mil Mi-4-esek számítottak a mindenesnek a Szovjetunióban. Igaz, tegyük hozzá rögtön, eddigre már javában elkezdődött a Mil iroda második generációs helikoptereinek tervezése. Ennek központi eleme a nehéz és gyenge, sok karbantartást igénylő dugattyúsmotorok felváltása volt az új gázturbinákkal. Az első gép a Mi-6 nehézhelikopter lett, mely 1959-ben a nyugati világ szakértőit őszintén megdöbbentette méreteivel, képességeivel és két erős D-25V gázturbinájával. Ezt a sikert kívánták a mérnökök „egy kategóriával lejjebb”, azaz a közepes szállítóhelikoptereknél megismételni. Méghozzá gyorsan, így a prototípushoz (amit a ravasz mérnökök csupán egy aránylag olcsó és egyszerű áthajtóművezésként adtak el a politikai vezetésnek) a jól ismert Mi-4-esről vettek át számos, fontos elemet, így a fő és farokforgószárnyakat, a gép teljes farokrészét, az irányító berendezéseket, a törzs hátsó, „kagylós” részét.
Az első, ekkor még egy Ivcsenko AI-24V hajtóművel épített V-8 prototípus 1961 június 24-én szállt fel először. De már ekkor készült a két hajtóműves V-8A első példánya is, hiszen a VIP-személyek szállítására az egyetlen hajtómű jelentette kockázat elfogadhatatlanak bizonyult. A gép gyakorlatilag teljes egészében a „minyó” mai formáit mutatta: két TV2-117 hajtómű a törzs tetején, egymás mellett, üvegezett orr-részben ülő pilóták, középen a fedélzeti technikussal. Éppen ezért 1962. augusztus 2. a típus igazi születésnapja, hiszen a „párnás” feladatokra szánt V-8A átépítéséből lett a V-8AT (Transzportnyij, azaz szállító) katonai szállítóhelikopter-prototípus. Itt már a tapasztalatok alapján nagyon sok mindent megváltoztattak és szinte alig maradt meg valami a Mi-4-esből: vájtszeműek azonban a gép hátsó részén felfedezhetik a kiindulási alapként szolgáló típus egyes részleteit.
A szükséges tesztek elvégzése után 1968-tól állt hadrendbe a Mil Mi-8 típusjelzést kapott, közepes szállítóhelikopter. Jellegzetessége volt a felfegyverezhetőség: oldalanként két-két tartó várta az UB-16-57 nem irányított rakétakonténert (16 darab 57 milliméteres rakétával), vagy a legfeljebb 500 kilogrammos, nem irányított bombákat. Az új típus hamar a frontvonalon találta magát: először csak kiegészítette, majd csaknem teljesen felváltotta a Mi-4-eseket az 1979 decembere és 1989 februárja között lezajlott afganisztáni háborúban. A beszámolók szerint egészen elképesztő sérülésállósága volt a gépeknek. Előfordult olyan eset, hogy egyetlen nap három Mi-8-ast lőttek ki ugyanazon háromtagú hajózószemélyzet alól. De mindhárom esetben haza tudtak repülni és átülve egy új gépbe, folytatták a feladatok végrehajtását. Gyakran ezek a gépek jelentették a körbezárt szovjet egységek egyetlen utánpótlási és sebesültmentési lehetőségét: számtalan életet mentettek meg.
Ugyanakkor már a Mi-8-as alapváltozatának fejlesztése során nyilvánvalóvá vált: a magashegyi és nyáron forró időjárási körülmények között kevés a két TV2-117 hajtómű ereje. Erre válaszul a mérnökök két megoldást is kidolgoztak. A nagyobb előrelépést egy új, hosszabb (24 helyett 29 katonát befogadó) törzsű és behúzható futóművel rendelkező, továbbfejlesztett típus, a Mi-18-as ígérete. A két prototípust már a sokkal erősebb TV-3117MT hajtóművekkel látták el és a faroklégcsavar is oldalt váltott, jelentősen javítva a gép manőverezőképességét. A gyakorlatban azonban az új típus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így maradt a későbbiekben tökéletesnek minősülő megoldás: a Mi-8-as és a Mi-14-es haditengerészeti, úszóképes helikopterből érkező, TV3-117-es hajtóművek párosítása. Egészen a Klimov VK-2500-as hajtóművek megjelenéséig, a 2010-es évek végéig a Mi-8MT (exportjelzése a Mi-17 volt) család tagjai a -117-esek valamelyik változatát használták. Érdemes megjegyezni, hogy bár 1967-ben döntés született a „felturbósításról”, a Mi-8MT prototípusának első repülése mégis csupán 1975. augusztus 17-én történt meg. Igaz, utána már gyorsan pörögtek az események: 1977-től már az erősebb változat sorozatgyártását kezdték meg Kazanyban. 1981-ben pedig a Párizsi Légikiállításon is bemutatkozott a továbbfejlesztett helikopter, a már említett Mi-17-es típusjelzéssel várva a megrendeléseket. Nem is hiába: becslések szerint 2020-ig legalább 15 ezer készült el a Mi-8-asok és Mi-17-esek valamelyik változatából, ezzel a világ legnagyobb példányszámban gyártott, közepes helikoptere.
A 2001 után Afganisztánban is nagy számban alkalmazott Mi-17-1V-k például a kifejezetten magashegyi vagy forró időjárási viszonyok közé szánt TV3-117VM hajtóműveket használják.
A Mi-8MT-k 1977 óta gyártott számtalan változatát nehéz lenne mind felsorolni. Az alapvető szállítógépet könnyű megismerni a faroktartó bal oldalán elhelyezett farokrotorról, a hajtóművek elé felszerelt, jellegzetes, gomba alakú szűrőkről, illetve az oldalanként immár 3-3 fegyvertartó pilonról. De még ennél is gyorsabban megismerhető a sarkvidéki területre kialakított Mi-8AMTS-VA: a rideg hómezőkre szánt változat nem csupán extra szigetelésével és megerősített fűtőrendszerével, de színpompás, a fehér környezetben messziről látható festésével is kitűnik társai közül.
A Mi-8-asok és Mi-17-esek az 1970-es évek óta gyakorlatilag szinte minden háborúban, fegyveres konfliktusban feltűntek. Közel-Kelet, Latin-Amerika, Ázsia, Afrika, a Balkán: mindenhol járt és mindenhol bizonyított. Érdekes színfoltja ennek a legendás típustörténetnek a már említett Afganisztán: az amerikai különleges erők és a szakszolgálatok előszeretettel használták a jelzés nélküli Mi-17-eseket feladataik rejtett végrehajtására. A jugoszláv polgárháborúban pedig a szerb és a horvát erők is előszeretettel használták a típus különböző változatait – míg szerb oldalon a jugoszláv légierő gépei dolgoztak, a horvát légierő számos forrásból igyekezett használt gépeket szerezni.
A legmodernebb Mi-17-esek már rendelkezhetnek aktív rakétavédelmi rendszerrel, irányított páncéltörő rakétákkal is, így mind tűzerejük, mind önvédelmi képességeik is nagyságrendekkel fejlettebbek, mint a legelső katonai Mi-8AT-ké volt
