Mi volt a valódi célja Zrínyi sikeres téli hadjáratának?

Bécstől független magyar akció?

Noha a téli hadjárat Zrínyi életének és katonai tevékenységének kétségkívül egyik legsikeresebb eseménye volt, vele kapcsolatban egy lényegi kérdés vita tárgyát képezi. A téma egyik legutóbbi összegzése szerint ugyanis „a magyar szakirodalomban egyöntetű a vélemény, hogy a Habsburg kormányzat nem akarta a téli hadjáratot, nem a Haditanács központi rendelkezésére, hanem Zrínyi kezdeményezésére gyűltek össze a magyar csapatok is”. Majd szinte megkérdőjelezhetetlenül állapítja meg, hogy a török hódoltsági hadakozás „az uralkodó és a Haditanács engedélye nélkül zajlott le”.

Ezen elképzelések megszületését a magyar történetírást a XIX. század második fele óta erőteljesen meghatározó és napjainkig ható nemzeti függetlenségi szemlélet motiválta. Ennek jegyében még annak a XVI–XVII. századnak az értékelésében is mindenáron a (Bécstől való) függetlenséget keresték, amikor Európában még egyetlen nemzetállam sem létezett. Így küzdhetett Zrínyi a független magyar királyságért, az önálló magyar nemzeti hadsereg felállításáért, és vezethette a Habsburg-hadvezetés engedélye nélkül a téli hadjáratot. Csakhogy a XIX–XX. század szemléletét helytelen visszavetítenünk évszázadokkal korábbra, amikor a magyar arisztokratáknak egészen más keretek között kellett politizálniuk.

Zrínyi Miklós kötődései

Az újabb kutatások alapján kijelenthető: Zrínyi kötődései, identitásai és lojalitásai jóval többfélék voltak, mint napjaink állampolgárainak. Egyfelől magyar és horvát anyanyelve mellett a Magyar Királyság akkori hivatalos nyelvét (a latint), a Habsburg Monarchia közvetítő nyelvét (a németet) is magas szinten bírta, miközben még olaszul, sőt valamelyest törökül is tudott. E nyelvi sokszínűség ugyanakkor az arisztokrácia esetében nem számított ritkaságnak. Ám ugyanerről tanúskodik Zrínyi gazdag könyvtára is.

Másfelől a bécsi udvarban, a magyar és a Horvát Királyságban egyidejűleg betöltött tisztségeinek (például magyar és titkos tanácsos, császári kamarás, királyi lovászmester és horvát bán) köszönhetően Zrínyi meghatározó és elismert tagja volt a monarchia politikai-katonai elitjének is.

Könnyű tehát belátni: az első magyar császári tábornok aligha küzdhetett önálló nemzeti hadseregért, és vezethetett a bécsi hadvezetés engedélye nélkül hadjáratot Magyarországon. Másként szólva: Zrínyi pályája éppen azt bizonyítja, hogy a XVII. század közepén a dinasztia és az uralkodó iránti hűség összeegyeztethető volt a „hazafisággal”, azaz a Magyar Királyság, a magyar és horvát „rendi nemzetek” érdekvédelmével és több pátria szolgálatával. Ami egyáltalán nem jelenti, hogy Zrínyinek ne lettek volna komoly konfliktusai akár Béccsel, akár osztrák, magyar és horvát politikustársaival.

Végül sokrétű kötődéseit erősítették Zrínyi családi kapcsolatai is. Szigetvári hős dédapjához hasonlóan feleségei őt is ízig-vérig a Habsburg Monarchia nemzetek feletti arisztokráciájához kötötték. Bár első feleségének neve horvátosan cseng, Draskovics Mária Euzébia édesanyja stájer családból származott, így a Zrínyi magyar nyelvű verseiben Violaként emlegetett házastárs Grazban született. Hitvese korai halála után második feleségét pedig Zrínyi már egyenesen a bécsi Habsburg-udvartartásból választotta.

Nem is akárkit: Maria Sophia Löbl a stájer származású Hans Christoph Löblnek, a bécsi császárváros helyőrségparancsnokának és az Udvari Haditanács elnökének a leánya volt. Az egyik legnagyobb magyar hadtudósunk és legjelesebb költőnk bizony a Habsburg Monarchia osztrák „hadügyminiszterének” leányát vette feleségül.

Magyarországról 1664-ben készült francia térkép.

Mindezek ismeretében teljességgel érthető, hogy a téli hadjáratot Zrínyi természetesen nem Bécs és a Haditanács engedélye nélkül vezette. Sőt, éppen ellenkezőleg történt: a török területekre irányuló nagyszabású akció tervét 1663 késő nyarától a bécsi hadvezetés tagjai (köztük Raimondo Montecuccoli tábornok) egyenesen Zrínyivel közösen dolgozták ki, komolyan adva a bán véleményére. Ezt a magyar egyházi elit vezetője, Lippay György esztergomi érsek is támogatta, majd maga a Haditanács rendelte a német birodalmi és osztrák hadakat Zrínyi mellé.

A magyar tábornok tehát széles körű elismertsége, szoros bécsi kapcsolatai és végvidéki tapasztalatai miatt kaphatott megbízást arra, hogy Wolfgang Julius Graf von Hohenlohe generálissal együtt közösen vezethesse 1664 elején a Dráva menti török területre a soknemzetiségű hadakat. Hasonlóra magyar arisztokrata esetében a korszakban nem volt példa! Végül ne feledjük: Zrínyi az akcióról folyamatosan tudósította a bécsi és grazi hadi kormányzatot, az együttműködés tehát folyamatos volt.

Kettészakított ország

A tizenöt éves háborút (1591–1606) követő újabb nagy török hadakozás kapcsán is érdemes néhány újdonságra felhívni a figyelmet. Egyfelől 1664 első hónapjainak keresztény offenzíváját (téli hadjárat, Kanizsa ostroma, ellentámadás a bányavidéki végeken) kivéve, 1663–1664-ben összességében nem a Habsburg-magyar fél volt a kezdeményező, azaz a törökök kiűzéséről szó sem lehetett. Sőt, éppen ellenkezőleg: a támadó ismét a Porta volt, ezúttal Köprülüzáde Fázil Ahmed nagyvezír (1661–1676) vezetésével, mégpedig elsősorban a török vazallus Erdély életébe az előző esztendőkben történt Habsburg-beavatkozás következtében. Mindezért a dinasztia és Magyarország egyaránt igen súlyos árat fizetett.

Az eredetileg Bécs ellen készülő, közel 50 ezer fős oszmán hadak 1663. július közepén végül Érsekújvár ostroma mellett döntöttek. Miután augusztus 7-én a párkányi csatában megverték Forgách Ádám bányavidéki főkapitány hadait, 39 napos, hatalmas tüzérségi erőt megmozgató várostrom után, szeptember 25-én az ország egyik legmodernebb erődítményének birtokába jutottak, majd a következő hónapokban újabb várak estek el a bányavidéki végeken.

A Zrínyiújvár körüli tábor. (Korabeli ismeretlen alkotású kép)

A magyar koronaőrök kérésére így I. Lipót még a Szent Koronát is a császárvárosba menekíttette a fenyegetett Pozsonyból. Az igazi tragédiát mégis az jelentette, hogy az újabb oszmán sikerek a Vág folyó mentén csaknem kettévágták Magyarországot. A királyság nyugati és északkeleti területei között Nyitra felett csupán egy igen szűk átjáró maradt, ahol ráadásul végvárak sem sorakoztak. Fennállt tehát a veszélye, hogy egy újabb sikeres hadjárattal a nagyvezír Felső-Magyarországot teljességgel elszakíthatja a királyságtól.

1663 őszén ráadásul mind a Habsburg-hadvezetés, mind a magyar nemesi felkelő csapatok érdemi lépésre nem voltak képesek a többszörös túlerőben lévő ellenséggel szemben. A Német-római Birodalomból várt segélyhadak pedig csupán akkor érkeztek meg jelentősebb számban, amikor a törökök már elfoglalták a Nyitrától Szécsényig terjedő terület várait, valamint Érsekújvár központtal hozzáfogtak utolsó magyarországi vilájetjük megszervezéséhez. Ez összességben azt eredményezte, hogy a királyság korábbi belső területei tartós frontvidékké váltak.

Sikeres diverzió török földön

Mindezek ismeretében a tekintélyes török túlerővel szemben érdemi esélye csupán egy elterelő hadműveletnek lehetett. Egy ilyennek a terve Esztergom vagy Buda ellen már 1663 augusztusában, Érsekújvár török ostroma idején felmerült. Ám erre akkor még sem a császári, sem a magyar hadak nem álltak készen, hiszen nagy részük meg sem érkezett a kijelölt táborhelyére. Mind a Habsburg-hadvezetésnek, mind Zrínyinek csupán október végére sikerült jelentősebb számú csapatokat fogadnia, ekkor viszont a nagyvezír a hadszíntérről már a Belgrád melletti téli szállására vonult. Ez egyértelműen azt jelezte, hogy a Porta a következő esztendőben újabb expedícióra készül, melynek célja a régi nagy álom, Bécs vagy legalábbis előtere (Győr, Magyaróvár, Pozsony) elfoglalása volt.

Az eszéki dráva híd elpusztítása.

Az év végére a Buda elleni diverzió így értelmetlenné vált, különösen, hogy Zrínyi novemberben már a Mura mentén tartózkodott, ahol sikeresen verte szét a muraközi birtokaira támadó török-tatár csapatokat. A közben megérkező birodalmi hadakat és egyéb osztrák alakulatokat így december elején a Haditanács maga rendelte a bán segítségére a Rajnai Szövetség csapatainak vezetője, Hohenlohe generális parancsnoksága alatt. Ő december közepén már Csáktornyán egyeztetett a magyar-horvát nagyúrral. Itt dolgozták ki a téli hadjárat tervét, amelynek legfőbb szorgalmazója és megtervezője természetesen maga Zrínyi, a régió földrajzi és geopolitikai viszonyainak kiváló ismerője, s nem utolsósorban az 1661-ben török területen Kanizsa sakkban tartására emelt Zrínyi-Újvár építtetője volt.

A Dráva menti téli hadjárat legfőbb célja – miként Zrínyi maga fogalmazta – a következő volt: „most egyszer kell megrontanunk úgy azt az darab Törökországot (ti. a dél-dunántúli török hódoltságot), hogy sok esztendeig azután had reánk ne jöhessen.” Ám az akcióval egyúttal megoldották a magyar határvidékre érkezett német csapatok téli beszállásolását és ellátását is, ezzel jelentősen tehermentesítve a királyság lakosságát. Végül, de nem utolsósorban egy ilyen vállalkozás lehetővé tehette Kanizsa elszigetelését, ami előfeltétele volt a bán régi nagy céljának, a vár visszafoglalásának.

A Zrínyi és Hohenlohe vezette magyar, horvát, osztrák és német birodalmi csapatok (közel 25 ezer fő) 1664. január 20. és február közepe között a Somogy és Baranya megyei hódoltság területére vezetett nagyszabású diverziós akció során több kisebb várat (Berzence, Babócsa, Barcs, Segesd) visszafoglaltak, a török kézen lévő Kanizsa így szinte keresztény gyűrűbe került. Pécs várával ugyanakkor nem boldogultak, csak a várost tudták felgyújtani. Az ottani hatalmas élelemkészletek megsemmisítésével viszont elpusztították a Dél-Dunántúl török ellátási centrumát.

Az 1664-es szentgotthárdi csata.

További komoly sikert jelentett február elején az eszéki híd felgyújtása, mely a törökök utánpótlási vonalának egyik legfőbb kulcsa volt, és egyúttal nélkülözhetetlen feltétele a Belgrád vidékén telelő oszmán csapatok bevetésének. Február 19-én így Zrínyi elégedetten jelenthette I. Lipótnak, hogy „a falvakat mind felgyújtottuk, egyszóval felperzseltük az egész tartományt”. A nemzetközi csapatok fél évszázad után tehát kisebb, de annál nagyobb visszhangot kapó sikert értek el a törökökkel szemben. Sőt, április végétől – bár tetemesen megkésve – a koalíciós hadak Kanizsát is ostrom alá vették, amelynek bevétele komoly veszteséget okozott volna a szultánnak.

Hatalmas veszteség – európai elismerés

Noha az oszmánok ebben az esztendőben is túlerőben maradtak, a téli hadjárat és Kanizsa ostroma együttesen kisiklatta a nagyvezír Bécs irányú terveit. Röviden szólva: fordulópontot jelentett a nagy háború történetében. A török hadvezetés ugyanis nem nézhette tétlenül az 1600-ban megszervezett vilájetközpont ostromát. Emiatt nem vonulhatott Bécs, Pozsony, Győr vagy Magyaróvár ellen, azaz nem folytathatta a nyugati irányú hódítást. A keresztények 1664 elején tehát átvették a kezdeményezést, a török hadvezetés ezekre az újabb és újabb kihívásokra kényszerült reagálni. Zrínyi diverziója közvetlen módon tehát óriási szolgálatot tett: valójában megmentette Magyarországot az újabb jelentős török hódítástól, noha eredetileg nem ez volt a célja.

Maga a horvát bán mégis hatalmasat veszített. Abban reménykedett, hogy a felperzselt föld taktikájának sikeres alkalmazása következtében az oszmánok nem lesznek képesek a felvonulásra (mint írta: „a török sereg aligha fog keresztülhaladni vagy itt tartózkodni”), majd Kanizsa felmentésére. A kulcsvár megszerzésével ugyanis biztonságba helyezhette volna Zrínyi-Újvárt és a Muraközt, ahol legfontosabb birtokai feküdtek. Ám nem így történt.

Zrínyi halálának korabeli ábrázolása. Zrínyi Miklós 1664. november 18-án Csáktornya mellett egy vadászaton vett részt.

A jól kiépített utánpótlási hálózattal rendelkező és nagyrészt a Balkánról ellátott oszmán hadak előbb képesek voltak az eszéki híd újjáépítésére, majd májustól a viszonylag gyors dél-dunántúli felvonulásra. Június elején a nagyvezír vezetésével Kanizsát is felmentették, amit a hónap végén Zrínyi-Újvár elfoglalása követett, melyet júliusban – a közeli Kiskomárom végvárához hasonlóan – leromboltak. Mindeközben Zrínyi birtokait török hadak dúlták, amelyek további előrenyomulását augusztus 1-jén Szentgotthárdnál egy meggyőző, de egyáltalán nem megsemmisítő győzelemmel sikerült feltartóztatni, hiszen csupán a Rábán kisebb részben átkelt csapatokat verték meg.

A horvát bán 1664-ben tehát megmentette Magyarországot, ám elveszítette Zrínyi-Újvárt. Amennyiben ugyanis a jelentős túlerővel rendelkező nagyvezír a Duna mentén lendül támadásba, az oszmán-Habsburg békét bizonyosan nem Vasváron, hanem feltehetően Bécs alatt vagy legrosszabb esetben magában a császárvárosban kötötték volna meg. Nem véletlenül kapta meg Zrínyi elsősorban a téli hadjárat Habsburg-házi elismeréseként 1664. június 24-én IV. Fülöp spanyol királytól az Aranygyapjas Rendet, ami egyet jelentett az európai arisztokrácia legelőkelőbb elitjébe való bekerüléssel.