Miénk a híd!

A szolnoki csata voltaképpen a kápolnai ütközet „utórezgése" volt – holott eredetileg fordítva lett eltervezve. De hát ugye, mint tudjuk, hadvezér tervez, a sors pedig végez…
Tény azonban az, hogy Damjanich János hadteste – miután február 11-én győzött Szegednél a szerbek ellen – február 24-én Cibakházánál táborozott. Vécsey Károly bácskai csapatai – egy hadosztálynyi erő – pedig február 12-én érkeztek Törökszentmiklósra.

A két csapattest a következő napokban semmilyen parancsot nem kapván, tétlen maradt. Henryk Dembinsky fővezér úgy gondolta: Damjanich és Vécsey csapatai megtámadják majd a szolnoki hidat, hogy ezzel a hadmozdulattal magukra vonják Windisch-Grätz figyelmét, ami komoly előnyökkel járhatott volna. Ennek a támadásnak természetesen a fősereg támadása előtt kellett volna megtörténnie. Az élet azonban keresztül húzta ezeket a számításokat, mert közben február végén Dembinsky tervei ellenére lezajlott a kápolnai csata, ahol a magyar sereg súlyos vereséget szenvedett. A lengyel stratégát leváltották – a szolnoki támadás tervét viszont közben senki nem módosította. Így történt, hogy március másodikán elkezdődött a Szolnok elleni hadművelet. A támadás két irányból zajlott: Vécsey csapatai Törökszentmiklós felől, Damjanich egységei pedig Cibakházánál nyomultak előre. Sőt, az osztrákok megtévesztése érdekében egy Csongrádnál is átkelt egy kisebb különítmény a Tiszán. Damjanich tábornok serege március ötödikén hajnalban kelt át a folyón. Az átkelést követően pedig Tiszavárkony és Tószeg között csatarendbe állva észak felé indultak a Szolnokon állomásozó Karger-dandár ellen. A hadműveleteket a tájra borult hatalmas köd is segítette.

Érdekesség, hogy a báró Ottinger Ferenc császári és királyi altábornagy lovassági alakulata, az Ottinger-dandár ekkor éppen Abonyban állomásozott és rövid időn belül segítséget nyújthatott volna az osztrákoknak. Csakhogy Leopold Karger tábornok csak reggel hét óra körül észlelte a magyar támadást és későn riadóztatta csapatait. A császári főtiszt akkoriban modernnek számító módszerrel, vasúton küldött futárt Ottingerhez segítségért – hiába, mint azt majd később látni fogjuk. Mivel Karger nem tartott a hídfő ostromától, itt csak gyenge erők álltak. Viszont Vécsey csak akkor támadhatott, ha a híd már magyar kézen volt, tehát Damjanichnak kellett kezdeményeznie.
Damjanich a bal szárnyra vezényelte a lovasságot, mégpedig azért, hogy elvágja az ellenséget az esetlegesen Abonyból érkező erőktől. Karger központja a vasúti indóház volt, ami elé egy hatfontos lovas üteget állított fel.

Az üteg tüzet is nyitott az ellene vonuló 3. zászlóaljra, amire a parancsnok „félre húzódj"-ot vezényelt. A dobos azonban – aki aznap a pálinkaosztásnál kétszer állt sorba – viszont csak azt kiabálta: „én nem retirálok, én verem a sturmot!". Az ellentétes parancsnoknak az lett a vége, hogy a zászlóalj elfoglalta az üteget… A városba nyomult honvédek egyik fele a Tisza-hidat vette birtokba, a másik fele pedig a Zagyvába kergetett egy osztrák lovas csapatot. Időközben némi késéssel Vécsey csapatai is átkeltek a folyón. Karger visszavonulását Abony felé a lovasság fedezte. A sors iróniája az, hogy közben Abonyból megérkezett az osztrák segítség – hatalmas késéssel persze – de rövid lovassági harc és tüzérpárbaj után vissza is húzódtak táborukba. A szolnoki csata fényes győzelemmel ért véget. A császári hadvezetés katasztrófaként értékelte a szolnoki csatát, mert az ellenfél részéről ilyen összehangolt támadásra még nem volt példa korábban.

A szolnoki csata volt a dicsőséges tavaszi hadjárat megindításának kulcsa, mivel így a Tisza valamennyi átkelője magyar kézre jutott és ez lehetővé tette a csapatok gyors átcsoportosítását. A kérdés már csak az volt, hogy magyar hadvezetés a későbbiek folyamán miként tudja kihasználni a szolnoki ütközet által biztosított előnyöket…

Fotó: Rácz Tünde és archív