Mit ettek a Nagy Háború harcosai?

Mindenkinek más volt az ízlése és a szokásai attól függően, hogy alföldről, dombvidékről, hegységekből jött-e, illetve tanyán, faluban vagy városban élt-e békeidőben. Igényüket a társadalmi és gazdasági életben betöltött szerepük is meghatározta. A hadseregben az addigi körülmények azonban megváltoztak, a katonák egységes kincstári élelmezési rendszertől kaptak ellátmányt, mely leginkább a mindennapi bőséges hús- és kenyérfogyasztásban különbözött a polgári szokásoktól.

Az élelmezési utasítás alapján teljes, szabványos vagy tartalék adag járt a harcosoknak. Szabványos porciónak a napi ellátmány számított, ami 400 gramm marhahús, 100 gramm főzelék, 700 gramm kenyér vagy 400 gramm kétszersült, 20 gramm zsír, 30 gramm só, 0,5 gramm paprika vagy bors, 1 gramm szárított leveszöldség volt. A katonák két 46 grammos kávékonzervet és 18 gramm dohányt is kaptak. Mindez akkor vált teljes adaggá, ha adtak hozzá 40 gramm főzeléket, 5 gramm hagymát, 2 centiliter ecetet, 18 gramm dohányt és 5 deciliter bort. A tartalék adag – amely szükséghelyzetben biztosította az életben maradást – 200 gramm kétszersültből, 200 gramm húskonzervből, 30 gramm sóból, két 46 grammos kávékonzervből és 18 gramm dohányból állt. Ezt a tisztek csak parancsra fogyaszthatták el. Ezen kívül minden porcióhoz járt 5 darab szivar vagy 25 darab cigaretta.

Az előírások alapján volt lehetőség pótlékok és pótszerek használatára, ezért kaphattak szalonnát, szalámit, kolbászt, kakaót, csokoládét és rumot is. Jeles napokon - mint például a győzelmek, kitüntetések, előléptetések, ünnepnapok, valamint az elöljárók látogatása alkalmából - bőséges ellátmányt kaptak, figyelve a nemzeti és vallási szokásokra is. A frontra érkező szeretetcsomagokban szalonnát, tepertőt, süteményt, kolbászt és dohányféleségeket is találtak, ahogyan sósborszeszt is, amelyet izmaik kenegetése helyett inkább cukorral elszopogattak.

Többféle, egyszerű fogás elkészíthető volt a 250–260 adagos gulyáságyúban, valamint hegyvidéken a 25 fős főzőládákban, melyeket málhásállatok szállítottak. A katonai élelmezésben a két legfontosabb ételnek a kenyér és a hús számított. A kenyérsütéshez a tábori sütödék mellett pótsütőkemencéket és polgári pékségeket, hegyvidéken pedig hordozható kemencét használtak. A katonák főétkezése levesből, húsból és főzelékből állt. Soksor került eléjük krumplileves, rántott leves vagy húsleves marha-, disznó- vagy ürühúsból, volt, hogy leveszöldséggel. A tisztek kedvence leginkább a gulyás volt krumplival, rizzsel, babbal, darával, illetve árpakásával, azonban nem szerették a levespépet, amely során a húst együtt főzték a köret egész rizsmennyiségével. A főtt és vagdalt húsok mellé főtt rizst vagy darát ettek hagymaszeletekkel, borsót, babot, lencsét, pohánkát, burgonyát, káposztát, árpakását, puliszkát vagy mamaligát, ami kukoricalisztet jelentett zsírral vagy szalonnával és pirított hagymával. Olykor saját készítésű gombóc, galuska vagy tarhonya, tejberizs, köleskása, illetve dara került a tányérokba.

Kik voltak a „tábori hasügyminiszter”-ek? Ezzel az elnevezéssel a legjobb szakácsokat illették, akik a tisztektől hallott híreket olykor saját fantáziájukkal kiegészítve terjesztették. A gulyáságyú körül álló „szakácsparancsoknak” volt, hogy a hivatalosnál is jobban hittek a katonák.

Machalek Pál „A 101-es zászló alatt” című, 1934-es visszatekintő könyvében ekképp ír a honvédek élelmezéséről: „A szakács, illetőleg ahogy a bakák nevezik, a kokec, ott áll a hatalmas kotlik mellett merőkanállal. Libasorban vonulnak el mellette. Mielőtt azonban a levesből kapnának, egy másik kokec mindegyik csajkába jókora darab húst csap bele, olyan mozdulattal, ahogy a kőműves a maltert loccsantja a falhoz”.

A legtöbben azonnal, állva megették a kapott ételt, volt olyan, aki a földön ülve vagy a lövészárok sarkába húzódva falatozott. Az ételosztás alatt több alkalommal géppuskák hangja hallatszódott, ennek ellenére a bakák gyakran nem törődtek velük, tovább folytatták az étkezést. Azonban nem mindig tehették ezt meg, sokszor kellett kanál helyett fegyvert ragadniuk.

A harcosok, ha volt lehetőségük, maguk is készítettek el ételeket. A parancsnokok figyelmeztetése, mely szerint végzetes lehet haslövés esetén a tele gyomor, nem használt. Sokszor ettek szalonnazsírral alaposan megkent hagymás pirítóst, amelyet huszár- vagy bakarostélyosnak neveztek, vagy tűztek a bicskahegyre szalonnát, amelyhez kenyeret ettek, akárcsak otthon. Amikor rájuk tört az éhség, volt, hogy nem vártak az ellátmányra: maguk kezdtek el malacot, csirkét és libát vágni, megkopasztani, vagy éppen krumplit, esetleg bajonettre szúrt kukoricát sütni és kávét főzni. Ha nem volt minderre lehetőség, egy másik ezredhez mentek ételért könyörögni. Mikor azt mondták, hogy négy napja nem kaptak enni-inni, a szakácsok derűsen fogadták a történetet.

Volt azonban, amikor a háborúban átélt szörnyűségek után még a legfinomabb ételből sem tudtak enni, a körülmények között gyakran a dohányt és a feketekávét sem kívánták.

A háború nem ért véget olyan hamar, mint feltételezték, az állásharc 51 hónapig tartott. Az élelmezési válság a hadseregre is hatással volt. „Minőségibb” ellátmányt csupán a harcolók kaptak, a fejadagokat is csökkentették és bevezették a hústalan napot. Az ellátmány egyre kevésbé volt elfogyasztható. A katonák alultápláltak voltak, felismerhetetlen összetételű, morzsolódó kenyér, lóhús, főzelékként pedig kukoricadara és szárított zöldségek keveréke került eléjük. Egyre inkább váltotta fel az addigi fogásokat az éhség.