Mit üzen a múlt?

De kapcsolatban van az előbb említett magyar zászlósúr bölcs
gondolataival is, ezért az ő hadtudományi gondolataiból citálok
néhányat. Centuriák címet viselő művében található a következő intelem:
„… vigyázzunk mind nagy s mind kicsin dolgokra egyiránt és egy
igyekezettel, mert a kis dolgokban a háború legfontosabb mozzanatai
rejlenek" (7. pont). Logikailag ez folytatódik a 18. pontban: „Dologtól
dolog származik". Intés-jellege okán ide iktatom a 16. pont következő
részét: „Az igyekvők sorsukat maguk irányítják, a tehetetleneket a sors
vonszolja."
Választott tárgyamra vonatkozóan a 12. pontban roppant érdekes elemzés
is bennefoglaltatik: „Az hadi dolgokban minden órában új történetek
támadnak és számlálhatatlan változások. Azért nem kell igen elbíznunk
magunkat a szerencsés történetekben, és nem kell meglankadnunk a
szerencsétlenekben, mivelhogy gyakorta szokott az állapot megváltozni;
továbbá, mikor valami alkalmatosság adatik, nem kell elmúlatnunk, mert
kevés ideig tart és hamar megváltozik."
E gondolatok szemléleti bázisán térek rá, milyen ismereteket nyújtott a
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum dísztermében, a Hadtörténelmi
délutánok nevű rendezvénysorozat keretében dr. Számvéber Norbert
főlevéltáros, midőn egy csapatnem valós történetét mutatta be
Halálfejes katonák, osztrák–magyar katonák az első világháborúban
címmel. Messzire vezetne, ha ezen előadást – és az azt követő vitát
(ami mintegy négy órát töltött ki) – akár vázlatosan is ismertetném,
ezért csak a tanulságra utalok. Hiszen az akkori háborúban megjelent
rohamcsapatok tevékenységének – azaz tehát egy új csapatnem működésének
– lebilincselő, tanulságos történetét néhány mondatba nem lehet
belezsúfolni.
Hasonló megállapításokat tehetünk egy másik rendezvényről is, amelynek
a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem könyvtárának kávézó-tudósklubja
adott otthont. Utóbbi keretében került sor a Magyar Hadtudományi
Társaság Kiss Károly Hadtudományi Klubjának szervezésében megtartott
„Paradigmaváltás a hadtörténelem oktatásában" című
kerekasztal-megbeszélésre. Mint elhangzott, az oktatásban úgy
törekednek az események időhatárait kitágítani, hogy ez által
létrejöjjön az a kellő alap, amelyre a leendő tisztek támaszkodva
döntéseiket könnyen, gyorsan és jól meg tudják hozni.
Mit ismerünk, mit értékesítünk?
Ezen két előadás és megbeszélés tartalmának, valamint olvasmányaink
információhalmazának ismeretében, de tudva Kossuth Lajos azon
intelméről, hogy „a múlt a jövendőnek tüköre", óhatatlanul fel kell
tennünk a kérdést: mit ismerünk az eltelt
évtizedek-évszázadok-évezredek eseményeiből, történéseiből; mit
értettünk meg a jelenségek és folyamatok összefüggéseiből, s a beléjük
kódolt üzenetekből; s végül mennyit és mit értékesítettünk-használtunk
fel eleink tapasztalataiból, tanácsaiból, tanításaiból?
Természetesen nemcsak a népnek az ösztöneiben és nemzedékről nemzedékre
szálló emlékeiben (amilyen a népköltészet) híven vagy megközelítően
híven őrzött emlékeire gondolok (habár a szemtanú által látott, átélt
és megőrzött események igen becsesek), hanem az egykori eseményekről
szóló beszámolók, leírások (naplók, feljegyzések), emlékiratok,
feldolgozások, dokumentumkötetek akár néhány, akár sokezernyi oldalán
megbúvó ismerethalmazra is. Ez utóbbi tartalmazza, megvilágítja az
egykori események, folyamatok összefüggéseit, kihatásait, vagyis
mintegy a kezünkbe adja az előbbiek teljes – vagy legalább
megközelítőleg teljes – értelmét.
Az írott, versbe vagy dalba foglalt, mesévé vagy legendává alakított,
filmszalagra vett, lefényképezett, festményen megörökített stb.
fejlemény, történés azért fontos, mert ez által mód nyílik arra
(amiként Anonymus, III. Béla magyar király P. mester jelű névtelen
jegyzője Gesta Hungarorum című nagybecsű műve létrehozásának indokát
megjelölte), hogy a kortársak, valamint az utókor azokból
„megismerhessék, miként történtek meg a dolgok". S nem véletlen, hogy a
felsorolt elemek mindegyikét fontosnak tartom.
Anonymus illetlen és méltatlan dolognak tartotta, hogy „Magyarország
kiváló nemzete eredetét, hősi cselekedeteit a parasztok csalfa
történeteiből, vagy az igricek fecsegő énekeiből, mintegy álomképekben
ismerje meg" az olvasó, a néző, nem pedig a nagyra becsült, nagyra
tartott „írások biztos híradásából és a történetírás egyértelmű
magyarázatából". Mára szinte közhelynek számít Rokosszovszkij marsall
azon megállapítása, hogy háborúban legalább annyit hazudnak az
elbeszélésekben vagy a dokumentumokban, mint a vadászatok és a
horgászatok közben-után. Vagyis a mese, a mítosz, a legenda, a hősi
ének, a népdal stb. is lehetővé teszi – gondoljunk a Basa Pista
történetét elbeszélő regére – hogy annak műélvezője-befogadója
birtokába jusson a történtek teljes vagy majdnem teljes igazságának.
Néhány tanulságos esemény felelevenítése
II. Ramszesz egyiptomi király – ez volt ugyanis a titulusa, s nem a
fáraó – hettiták ellen indított háborúja Egyiptomra nézve teljes
csőddel végződött: a hettita birodalom – Egyiptom korabeli vetélytársa
– vereséget mért az egyiptomi hadseregre. Az egyiptomi király mégis azt
vésette a templomok falaira, hogy a nílusi királyság fényes győzelmet
aratott. Mintegy háromezer év után derült ki, hogy mindez kitaláció.
Kiváltó oka: nehogy csorbát szenvedjen az isten fiának számító király
tekintélye.
Méretes hazugság élt tehát annyi évig, s a valóság valójában az volt,
hogy az egyiptomi terjeszkedés útjában álló hettita birodalom térdre
kényszerítette Egyiptomot. Az elszenvedett vereség kínját enyhítendő,
Ramszesz szerződést kötött ellenlábasával, amelyben elhatárolták az
általuk uralt területeket (tehát felosztották a világot), továbbá
békességet fogadtak-ígértek egymásnak.
A másik esemény az, amikor Nagy Sándor elindult meghódítani Perzsiát. Õ
egyúttal azt is célul tűzte, hogy a világ széléig elhatol (akkor lapos
korongnak hitték a Földet), hogy ott ássa a földbe azokat a
faoszlopokat, amelyek jelzik a macedon–görög birodalom keleti határait.
S hogy eme tettnek írásos nyoma maradjon, tucatnál is több írnokot –
írástudót – vitt magával. Ezek – mint ahogy azt a nagy hódító után
mintegy 250 évvel élt s Nagy Sándor című biográfiájában annak
élettörténetét feldolgozó Quintus Curtius történetíró szemrehányóan
megjegyezte – tücsköt-bogarat összehordtak, csak hogy kedvében járjanak
a szeszélyes (és könnyen haragra gerjedő mérgében ölni kész) nagyúrnak.
S éppen őket kritizálva jegyezte meg ez a latin szerző, hogy a
sokszázados legenda ellenére Sándor nem kettévágta a gordiuszi csomót,
hanem mintegy száz csapás kellett tőle ahhoz, hogy a Gordiosz város
terén álló kocsi szíjcsomóját szétfarigcsálja. E vagdalkozásra azért
volt szükség, mert olyan mítosz kapcsolódott a szíjjakból álló boghoz,
hogy aki azt megoldja, az Ázsia ura lesz. Sándor az akart lenni, ezért
a legendától sarkallva törekedett a szíjcsomót kioldani, s mivel így
nem boldogult, kardjával esett neki. Ketté is vágta – csak nem egy,
hanem száz csapással. Ám mert ő és alvezérei az utolsó csapást
tekintették az elsőnek és egyetlennek, amely a világuralomhoz vezető
úton akadályt képező szíjgömböt megsemmisítette, ez az egycsapásos
akadályelhárítás terjedt el, gyökeresedett meg. Holott azóta is
bizonyos, hogy a legtöbb problémát nem lehet egy csapással – még ha az
huszárvágás is – megoldani, rendezni (a véletlen egybeesések, azaz a
szerencsés véletlenek kivételével).
A római szerző előbbi művét különben 1574-ben Ilosvai Selymes Péter már
átültette magyarra. Sőt, 1619-ben Háportoni Forró Pál nemcsak
lefordította e művet, hanem Bethlen Gábor fejedelem okulására tanító
célzatú széljegyzetekkel is ellátta. Nagy Sándor alakja példa,
sugalmazott párhuzam, ám nem ettől fontos igazán (noha a király-tükör
önmagában is fontos), hanem attól, hogy e fordítás a magyar próza
fejlődésének jelentős állomása.
Még egy érdekesség tartozik ide: amikor Ilosvai „Az híres neves Toldi
Miklósnak jeles cselekedeteiről" írott művét megjelentette, Háportoni
Forró Pál 1620-ban versben üdvözölte a mű kassai kiadását. Egyúttal a
„teljes" Nagy Sándor-történet magyarra átültetője köszöntötte a 46
évvel korábbi – első magyar Curtius-fordítót. S e gesztus később is
létezett: a Toldi megjelenésekor írta Petőfi Sándor a szerzőnek
„olvastam költőtárs olvastam művedet" amelynek értékét így summázta
Arany János nem kis örömére „másnak levelenként adják a borostyánt,
neked mindjárt egy egész koszorút kell adni".
A harmadik epizódot illetően újra magához Anonymushoz fordulok. Õ a
néhai Béla király (aki csak III. Béla magyar király, az egykori bizánci
trónörökös és császári vej lehetett) kancellistájának nevezte magát, s
úgy törekedett megírni Magyarország nagyjainak és azok hősi
cselekedeteinek a történetét, hogy az Imre király uralkodásának utolsó,
vagy II. Endre király uralkodásának első éveire datálható gestájába a
korabeli viszonyokat a honfoglalás korába vetítette vissza. Eljárását
mégsem nevezem csúsztatásnak vagy történelem-hamisításnak. Ugyanis a
honfoglalás koráról egyidejű, azaz korhű és terjedelmes magyar vagy
latin nyelvű írásos feljegyzés nem volt. Írásismeretünk az időközben
elenyészet rovásírásra terjedt ki, s a jóval későbbi gestákból
rekonstruált szűkszavú ősgesta is sok évvel a honfoglalás befejeződése
után keletkezett.
Vagyis tehát Anonymus a történetírásunkban megvolt hiátust igyekezett
eltüntetni-megszüntetni regényes elemektől tarkálló művével. S ha
tudjuk, hogy az emlékezet mintegy 150 évvel képes visszatekinteni a
múltba, Anonymus pedig a gestáját az i. sz. 896-ban végbement
honfoglalás után 310–314 évvel később vetette papírra (pergamenre),
eljárásáért nincs okunk megróni őt.
Volt-e mégis honnan meríteni?
A „mesternek mondott P." (vagy a fordító Veszprémy másik variációja
szerint a „P.-nek nevezett mester") előkelő udvari állást betöltő
személy1 – ugyan műfaja szerint gestának jelölte meg művét, de a magyar
előkelők származása helyett-mellett a magyarság és vezetőik történetét
írta meg latin és görög szerzők, illetve őt egykor tanító mesterektől
nyert tudás alapján.
Kik voltak azok a történetírók, akiknek a példája nyomán P. mester arra
törekedett, hogy megírja „Magyarország kiváló nemzete eredetét, hősi
cselekedeteit"? Csapodi Csaba a Magyar könyvtártörténet I. fejezetében
a pannonhalmi bencés kolostor 1093 táján készült könyvleltára alapján a
magyar kolostori iskolai oktatás célját szolgáló világi irodalom
szerzői közül Ciceró, Lucanus, Donatus és senior Cato nevét emelte ki.
E nagyhírű auktorok művei mellett – Veszprémy kutatása szerint –
Anonymus nemcsak forgatta, fel is használta Regino prümi apát
évkönyvét, Justinusnak a VII. században Szkítiáról írt munkáját, de
merített Hispalensistől és Bononienstől származó kézikönyvekből és
másoktól származó művekből, meg a magyar ősgestából is.
A másoktól származó művekből való merítés megtörténtét az
nyomatékosítja, hogy az Árpád-házi királyok korából megmaradt levelek
tartalmaznak külföldi és magyar kolostorok között, másolás céljára
kölcsönkért-kölcsönkapott kódexekről szóló hírt. Továbbá ajándékként
Magyarországra küldött könyvekről szóló tudósítást. De ide tartozik a
pontigni ciszterciták XII. századi könyvjegyzékén található olyan
bejegyzés, hogy a tétel valamely műve „in Ungaria" (Magyarországban
van).
A múlt megszépítése, azaz a fejlettebb kortársi viszonyok múltba való
visszavetítése – hogy ezáltal váljék az dicsővé, magasztossá – nem
Anonymus találmánya vagy módszere csupán. Az igazán nagy alkotók is –
mint Hérodotosz, Thuküdidész, Polübiosz, Livius, Tacitus – olykor
megfeledkeztek a tényszerűségről. Homérosznak pedig „fülön csíphető"
következetlenségei okán szemére vethető – amit a nem kevésbé híres
Vergilius és Horatius meg is tett –, hogy néhányszor „elbóbiskolt"
alkotás közben (ami persze igaz is volt, noha ez nemcsak az ő „bűne").
Az i. e. 1190/80 táján lezajlott trójai háborúról egész mondakör
létezett s élt a homéroszok, rapszódoszok (többnyire vak énekmondók)
ajkán. Homérosz i. e. 800 első felében, mintegy 340 évvel az események
után készítette el az egykori háborúról szóló, saját változatú hősi
énekét. De 250 évvel utána Athén türannisza elrendelte, hogy az
írástudók gyűjtsék össze és frissítsék fel – ezáltal mintegy
kanonizálják – az Iliaszt és az Odüsszeiát. További 350 év multával
maga Arisztotelész is javított az Iliasz szövegén, s Nagy Sándor egy
gyógykenőcsös dobozban a testi bántalmakra enyhülést hozó ír helyett
egykori tanítója javított szövegváltozatát őrizte, hogy szükség esetén
annak olvasásával csendesítse le háborgó lelkét – Plutarkhosz szerint.
S végül az alexandriai könyvtár igazgatói – közöttük hírneves költők –
is rendszeresen korrigálásnak vetették alá a Homérosznak tulajdonított
két hőseposz szövegét.
Mintegy nyolcszáz évvel ezelőtt a magyar Anonymus (azért tettem ide –
megkülönböztetésül – a magyar jelzőt, mert Bizáncból és
Nyugat-Európából is ismerünk Névtelen szerzőt) sem tett mást, mint
korának műveltségi és tudásszintjén foglalta írásba a magyarok –
ősgestánk előtti – történetét.
Nem akarom tovább részletezni, de arra azért kitérek, az ősgestánk
hiányosan, jelentékeny kihagyásokkal ugyan, de „foglalkozott" az
Anonymus előtti évtizedek-évszázadok magyarságának a történetével.
Gondoljunk arra a paszszusra, amelyet a Juliánus barát őshazát
felkutató útja előtt évekkel korábban – 1232 táján – a keleten maradt
magyarságot felkutatni indult magyar domonkos barátok céljáról
visszatértük után Richard testvér a pápához címzett jelentésében így
foglalt össze: „… Az találtatott a keresztény magyarok krónikájában,
hogy van egy másik nagyobb Magyarország, amelyből a hét vezér kijött
népeikkel együtt… A prédikátor testvérek ezeket találván a magyarok
viselt dolgaiban, együttérezvén, hogy a magyarok, akiktől származtak,
még mindég a hitetlenség tévelyében maradtak, elhatározták, hogy
megkeresik és megtérítik őket." Ezt a nyelvész által fordított
szövegrészt Győrffy György történész azzal pontosította, hogy az ő
szóhasználatában Riccardus jelentése Juliánus magyar őshaza
felkeresését célzó első keleti útja tapasztalatait foglalta magában, s
a szöveg élén a domonkos barátok Juliánus előtti útjának
összefoglalóját helyezte el olyan tartalommal, ahogyan azt a négy
térítésre indult barát közül egyedül visszatért Ottó barát azt
elmondta. Tehát az ősmagyarokra irányuló „… megkeresésük minden útját,
módját elmagyarázta, (majd) visszatérte után nyolcadnapra Krisztushoz
költözött".
Az első domonkos csapat tehát A keresztény Magyarok történetéből – a
régiek írásaiból (az ősgestából és annak folytatódó utódaiból, de nem
Anonymus Gesta Hungarorumából) annyit tudtak meg, hogy az ősmagyarok
„keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették". Mégis
elindultak a keresésükre, bízva abban, hogy „megtalálják őket, ahol
csak tudják". Nagy vállalkozás volt az út. Ma úgy mondanánk, va
banque-ot játszott a négy pap, amikor a számukra ismeretlenbe vezető
útra léptek. Ámde az eredmény, ha áldozatok árán is, megérte a
kockázatot: kiderült, hogy az ősmagyarok még mindig léteznek 340 évvel
a honfoglalás után. Sőt, ismeretes lett az őshazába vezető út is.
E két eredmény önmagában is szenzációnak számított. Különben a pápa nem
járult volna hozzá, hogy újabb térítő domonkos barátok induljanak a
magyar őshazába. S a Juliánus vezette második domonkos csoport keleti
útja még az elsőnél is nagyobb eredménnyel járt. Nemcsak rátalált a
Volga és Belaja mentén élő ősmagyarokra, de visszatérte után hírül
adta, hogy az Európa közepét és nyugati részét meghódítani szándékozó
mongol-tatár hadseregek oldalvédjét jelentő – 20 ezer fős tümenjét az
ősmagyarok hadereje megsemmisítette. Noha e tényt a hadtörténelem nem,
vagy alig ismeri, mégis jó, ha ennyit tudunk róla. Hosszú harci ismeret
és gyakorlat kell ahhoz, meg a haza (a szülőföld) védelme iránti
felelősség diktálta elszántság, hogy a harcedzett, győzelmet győzelemre
halmozó hódítókat a Káma és Belaja mellett és között élő őseink egy
csatában kiirtották.
Juliánus tehát két történelmi léptékű és értékű hírrel tért vissza: a
Volgától nyugatra levő területek mongol-tatár haderő részéről történő
leigázásának a megindulásáról, továbbá a keleti magyarok vitéz
helytállásáról. Vagyis arról, hogy a rettegett hódítókat is le lehet
győzni, ha a két – nomád és félnomád – nép összecsapásában minden
fortélyt felhasználnak a színlelt hadmozdulatoktól a jó lovaglótudáson
át az eredményes felderítésig.
Második útján különben Juliánus barát már nem tudott eljutni a mai
Baskíriába, mert a Szuzdalig előretört hódítók csapatai
visszafordulásra kényszerítették. Az Európa közepét és nyugati részét
meghódítani törekvő mongol-tatár támadás ezáltal nem veszély csupán,
hanem kész tény lett.
A barát törekedett is visszatérni a dunai magyar hazába, hogy a fenti
riasztó tényről időben tájékoztatni tudja az állami és egyházi
vezetést. Nem rajta múlt, hogy Európa felkészületlen volt az akkor
keletről támadt hódítás elhárítására. A barát teljesítményének és
híradásának az értékét azonban ez nem csökkenti, mégha Juliánusról az
utókor hellyel-közzel tud és vall csak magának valamit.
Ady Endre írta A tűz csiholója című versében: „Csak akkor születtek
nagy dolgok, /ha bátrak voltak, akik mertek…". E kutató férfiúra bátran
rámondhatjuk tehát, hogy nagy dolgok megtudója, hazánk és a nagyvilág
számára nagy dolgoknak volt a tudósítója, mégha e kettő fukarul bánt és
bánik is tettei elismerésével, érdemei dicséretével. Vigaszul, egyúttal
bátorításul szolgál, amit ilyen helytállásra vonatkozóan Zrínyi
írt:  „…Az tündöklő hír-név, /Mely dicsőségre rév, /Az mindenkor
megmarad."
Mire jó tehát a múlt megidézése?
Ennek okát – akár olvasnivaló szép- vagy szakirodalom is a formája –
Jules Renard francia regény- és drámaíró így foglalta össze: „… Minden
olvasmányunk magot hint el bennünk, amely kicsírázik". Dante itáliai
költő a múlt eseményeiből való okulás értelmét így adta meg:
„Gondoljatok az emberi erőre: / nem születtetek tengeni, mint az állat,
/ hanem tudni és haladni előre".
Ilja Mecsnyikov orosz biológus, zoológus és bakteriológus a múlt
tapasztalatait tartalmazó ismeretanyag felhasználásának szükségességére
és következményeire is rátapintott ezen intelmével: „Az ember a
tudomány segítségével képes kijavítani saját természetének
tökéletlenségeit". Novalis német költő a felhalmozott ismeretek
olvasásának következményire mutatott rá: „Ha jól olvasunk, a betűkből
új világ szültetik lelkünkben". A hadtudományi író, költő, hadvezér és
államférfi Zrínyi Miklós még tovább tágította a kereteket: „Az emberi
elme…minden dologra sehonnan annyi segítséget nem vészen, mint a
tanulásból és a história-olvasásból".
Küküllei János – Nagy Lajos királyról szóló krónikájában – habár 300
évvel élt Zrínyi előtt, mégis nagyon konkrét volt, amikor így írt: „…
Ugyan mi mást teszünk, amikor az uralkodók és vitézek hősi és
emlékezetre méltó haditetteit és háborús vállalkozásait, diadalait,
véletlen szerencséjüket és eredményeiket az utódok emlékezetére
feljegyezzük, mint a harci vágyat ösztökéljük, a hallgatók bátor lelkét
hősi tettekre tüzeljük, hogy a példák nyomán még vitézebben és
lelkesebben viseljék el a fáradalmakat és a háborús szenvedéseket. Mert
a múltak feltárása az utódok oktatása". (Kiemelés tőlem – V. M.) Ide
vág Illyés Gyula író, költő, műfordító intelme: „… Aki nem tanul a
múltból, elbutítja a jövőt. Aki hátra nem világít, előre sem".
Ha visszaemlékezünk Anonymusnak a magyarok hősi cselekedeteire
vonatkozó információira vagy a Zrínyi megénekelte Sziget/vár/ hőseinek
áldozatára, akkor feltétlenül ide sorolandó George Eliot (aki egyébként
Mary Ann Evans) következő megállapítása: „Tetteink a múltból mindig
követnek bennünket, és amik voltunk, az tesz azzá bennünket, amik
vagyunk", ha csak meg nem tagadjuk a múltunkat. Ignotus Hugó író,
kritikus ugyan úgy vélekedett: „A múlttal szemben csak egy
kötelességünk van: lerázni magunkról", ám ez csak a múlt rossz
vonásaitól való megszabadulásra vonatkozhatik. Noha az ilyen vonásokból
is lehet okulni, nehogy elkövessük ugyanazt a hibát.
Bertrand Russel angol matematikus és filozófus különben arra int
bennünket, hogy „… Ami jó volt a múltban, azt át kell vinni a jövőbe
is". Ami viszont nem volt jó, azzal úgy kell eljárni, ahogyan azt
Gyemjan Bednij orosz-szovjet költő, szatirikus és meseíró is megtette:
„Kiválasztván a célt: hová megyek – tudom jól, / s minden haszontalant,
minden szükségtelent, / ha kedves volt, ha szent, / mint ócska
lim-lomot, kidobtam a hajómból…". De felsorakoztathatjuk sok más alkotó
okos gondolatát is. Sajó Sándor Magyarnak lenni című versében ezt
üzente: „Én népem! Multba vagy jövőbe nézz…" (az ékezetet a költő
hagyta el!) Az élet dele című versében pedig Berzsenyi Dániel így
töprengett-riogott: „Mit várjak ezután, nem látom előre. / Könnyes
szemmel nézek a múltra s jövőre: / Annak örömeit sírva emlegetem, /
Ennek komor képét előre rettegem / Sötét ködében". A könnyezés okát
pedig Barátaimhoz (II.) című versében így adta meg: „… Épít, ront az
idő lelke, ezer csodát / Szül, s ismét repülő szárnyaival ragad…" S
becsülni kell az olyan alkotót, aki – mint A remete című versének hőse
– „… Sok történeteket hordogatott elő / …az idők régi homályiból…". S
hogy mégis miért fontos a múlt értékeinek napvilágra hozása, azt
Törökországi levelek című művében Mikes Kelemen így világította meg:
„…boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk…". Kölcsey Ferenc is ezt
erősítette meg, így: „… Drégel…romod tetején az örök hír égi virága /
Csillagi fényében századok óta virul…".
Ifj. Wesselényi Miklós Balítéletekről című röpiratában még az
előbbieknél is konkrétabban fogalmazott: „… Bennetek látom s remélem,
Hazám Ifjai! nemzetem reményét…Nem a múltnak gyümölcseit aszaljátok Ti
a jelenlét szigorú táplálatára, mint gyakran az öregedő kor…nincsenek
még azok létetekkel anynyira egybeolvadva, hogy helyesb örömek, jobb
szokások s velősb képzetek azoknak vesztét gazdagon számotokra ki ne
pótolnák. Nektek szólok ezért előítéleteinkről s a köztünk uralkodó
hibás vélekedésekről. Titeket szólítalak fel ezek megrázására s a
lehetőségig kiirtására… –, de egyszersmind tiszta okosság s érett
megfontolás kell arra, nehogy az újítás vágya – mint írta – a roszszal
együtt jónak is elvetésére bírjon, s a javítás viszketege építés
helyett mindennek megbontására készekké tegyen."

FELHASZNÁLT IRODALOM
Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.
Hérodotosz: A görög–perzsa háború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.
Homérosz: Iliász–Odüsszeia – homéroszi költemények. Fordítptta: Devecseri Gábor. Pantheon Kiadó, 1993.
Kákosy László: Ré fiai. Százszorszép Kiadó – Buk – 1993.
Képes Krónika. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Koroda Miklós: Kossuth brevárium. Pán Könyvkiadó Kft., Budapest, 1989.
Livius I.–IV. A római nép története a város alapításától. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. Szerkesztette: Bertényi Iván. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
Ókori Lexikon. Reprint. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1984.
Petthő Gergely: Rövid magyar krónika. Reprint. Dharma Kiadó, Budapest, 1993.
Platón Összes Művei I–III. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I–II. Magyar Helikon, Budapest, 1978.
Tacitus Összes Művei I–III. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1980.
Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1985.
Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1976.

1 Ami való is, hiszen A magyarok cselekedetei című rész előhangjában a
szerző maga hozakodott elő azzal, hogy ő „a jó emlékezetű Bálának,
Magyarország dicső királyának egykoron jegyzője" volt.

 Varga Mihály