Négy év vérben és vasban

„Az ötvenkét milliós népességgel bíró Osztrák-Magyar Monarchia 1914 nyarán történelmének talán legnagyobb kihívásával nézett szembe. A háború négy éve alatt közel kilenc millió férfi és mintegy százezer nő öltött egyenruhát. Csak a Magyar Királyság területéről 3,4 millió fő vonult be katonai szolgálatra – ez a teljes lakosság mintegy hatoda volt. A hadiüzemekben, bányákban vagy a népfölkelő kötelezettség alapján még további nyolcszázezer embert foglalkoztattak" – mondta a Nagy Háború adatait számba véve megnyitó beszédében Udovecz György. Felidézte: „a háború során a legtöbb magyar alakulat az orosz, illetve az olasz fronton harcolt, de nagy számban voltak egységek a szerb, az erdélyi, a török, sőt, a francia fronton is. Végig elismerés övezte embert próbáló teljesítményüket. A monarchia a frontokon több mint egymillió katonát veszített, a sebesültek száma közel kétmillióra tehető és 1,7 millió katona esett fogságba. A Magyar Királyság vesztesége hatszázezer halott és nyolcszázezer sebesült volt."

A számadatok mögött sorsok, ütközetek, tragédiák húzódnak. Katonásdit játszó, elárvult gyermekek, támasz nélkül maradt nők a hátországban, hadifogságból hazatérésre várók, katonák milliói, akiket az átélt események életük végéig kísértett. Nem volt olyan család, amelyet valamilyen formában nem érintett a háború, s ennek számos írásos és tárgyi emléke a mai napig környezetünk része. Hallgattuk nagyszüleink történeteit – gyermekként még a kevésbé drámai változatot. Korabeli naplókból azonban elénk tárul, milyen volt a Nagy Háború valódi arca. Dr. Csabai István, egykori 39. gyalogezredbeli katona így írt naplójában: „Órákig bolyongtunk dombon és hegyen; felvertünk öreg ezredeseket kimerültségi álmukból, orra buktunk együttesen és külön-külön telefondrótokban, míg végre megérkeztünk egy félig megásott árok elé. Az árok üres volt, azaz, hogy élő ember nem volt benne! Halottak voltak… Lövőhelyzetben összegörnyedve, megmerevült dragonyos, félig elföldelt holttest, a burgonyaföldön szanaszét heverő puskák és bornyúk bontakoztak ki a sötétségből! Az éjszaka rémességét teljessé tették a köröskörül égő falvak s egy alig hallatszó fájdalmas, könyörgő hang – magyar szó, mely idegen földön mintegy az Istenhez volt szánva… „Vigyetek el. Nem bírok menni… Sebesült vagyok!…" Embereimmel elhozattam s ezüst vitézségi érem nem hullott, hanem volt nyugodt lelkiismeret és tovább folyt a munka. Éjfél után pukkani kezdett a puska és egy óra múlva már ropogott a közeli erdőben mindig élénkebben. Két óra tájban üvöltésszerű zaj hallatszott ugyanabból az erdőből, mely azután tartott egészen hajnalig. Rohamra ment a szerencsétlen fajzat az erdő éjjeli sötétjében s szuronya hegyén ismerte fel a saját faját – egy óra múlva. Saját lábukon visszatérő sebesültek beszélték el, aki ottmaradt – hősi halált halt – névtelen sírban fekszik az örökre nyúló éjszakában…"

A legnagyobb nyomot talán az olasz front hagyta történelmünkben. „Doberdó! … Fogalommá vált név s mégis azt hiszem, legtöbben távolról sem sejtik, miért és milyen körülmények között vált azzá" – írta visszaemlékezéseiben József főherceg. Az ottani eseményekbe Kovács György háborús naplója enged betekintést: „Sohasem felejtem el azt a rettenetes mészárlást, ami 1915. szeptember. 3-án történt a Doberdó-fennsíkon. Mi 19-esek már 3 hét óta benn voltunk a lövészárokba. Nem jött senki sem felváltani bennünket. Egyszer csak jött ám egy erős cseh zászlóalj, akik aztán mégis csak felváltottak bennünket. Szeptember 2-án este 10 órakor igazán megörültünk, hogy egyszer már végre kicsit hátra mehetünk pár napra pihenni. … Hajnalodni kezdett, amikor arra ébredtünk fel, hogy az olaszok lövöldöznek bennünket. Nem tudtuk elgondolni, hogy hogyan történhetett ez, hogy az olaszok idáig lejöttek, hiszen a csehek váltottak fel bennünket az este. Tehát, hogy jöttek ezek keresztül a cseheken gondoltuk, hogy talán mindjárt leöldösték az olaszok, hogy keresztül tudtak rajtuk jönni. De csakhamar elkiáltotta magát a századparancsnokunk, hogy mindenki fegyverbe és szembeszállni az olaszokkal, hogy tovább ne jöhessenek. A csehek megadták magukat az olaszoknak. El vagyunk árulva. Tehát rögtön felfejlődtünk és a géppuskáink is megkezdték a tüzelést. Erősen hozzáfogtunk a támadás visszaveréséhez. Csakhamar segítségünkre jöttek más ezredek is a 17-es és a 20-as honvédek is. Három nap harc után tudtuk csak visszaverni az olaszokat, ami rengeteg emberéletbe került. Amikor elfoglaltuk a magunk sáncait a hátterünkben irtózatos látvány volt: az egész terület holttesttel volt tele. Két-három éjszakán keresztül hordtuk össze a halottakat. Csak az volt a baj, hogy nagyon kevés földrész volt, nem tudtunk lukat ásni csak kövek voltak mindenhol. Voltak olyan kőszikla hasadékok, oda dobáltuk bele a holttesteket, csakhogy valahova el tudjuk temetni őket."

A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum világháborús centenárium alkalmából elindított 32 tablós vándorkiállítása tanít és emlékeztet. Korabeli fényképek, nyomtatványok és tárgyak segítségével idézi fel a különböző fegyvernemek, a front, a hadifogság és a hátország, a nők és gyermekek életét, a korszak haditechnikai fejlesztéseit. A kiállítás két hétig tekinthető meg Balatonakarattyán.

Fotó: a szerző felvételei