Nehézfiúk

A Nehéz Légiszállító Ezredet (Heavy Airlift Wing – HAW) is magában foglaló Stratégiai Légiszállítási Képesség (Strategic Airlift Capability – SAC) létrehozásáról 2008-ban született döntés, az alakulat pedig a következő esztendőben kezdte meg működését Pápán. A szükséges forrásokat a programban résztvevő 12 nemzet (Amerikai Egyesült Államok, Bulgária, Észtország, Finnország, Hollandia, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Norvégia, Románia, Svédország és Szlovénia) teremti elő. A SAC része a jogi hátteret biztosító NATO Légiszállítást Kezelő Programiroda (NATO Airlift Management Programme – NAMP), a HAW otthonául szolgáló MH Pápa Bázisrepülőtér, illetve a C–17-est gyártó Boeing cég, amely a karbantartó munkát támogatja. Ezek együttes tevékenysége segíti az ezred működését.

Ütemterv szerint

– Maga a HAW közel 150 főből áll, de ha figyelembe veszünk minden érintettet, beleértve a családtagjainkat is, akik szintén itt vannak velünk Pápán, akkor 7-800 emberről beszélhetünk – nyújt betekintést a szervezet életébe Sparrow ezredes, akitől megtudjuk azt is, hogy munkájuk három fázisra (tervezési, ellátás-karbantartási, repülési) oszlik. – Normál esetben a 12 nemzet igényeinek megfelelően hajtjuk végre a feladatokat, s mivel csak három repülőgéppel rendelkezünk, általában 4-6 hónapra előre kell kalkulálnunk. A tervtábla pedig mindig tele van, ha váratlanul némi idő szabadulna fel, azt a soron következő feladatok előkészítésére fordítjuk. Ez a fizikai teendők mellett például a diplomáciai engedélykérelmek intézését is jelenti, ami szintén innen történik, mivel magyar felségjelzésű gépekről beszélünk – mutat rá a parancsnok. A C–17-esek szinte mindig a levegőben tartózkodnak, zömmel valós küldetést, kisebb részben kiképzési feladatokat teljesítve. Utóbbi esetben a földi kiszolgáló egységek is gyakorolnak, hiszen számos logisztikai feladat hárul rájuk: előfordulhat például, hogy Pápáról indul vagy ide érkezik teherszállítmány, s gondoskodni kell a ki- és berakodásról.

– Gépeink hatévente nagyszabású, megközelítőleg fél évig tartó ellenőrzésen és karbantartáson esnek át az Amerikai Egyesült Államokban. Az egyik Globemaster III-as éppen a napokban érkezik vissza, de utána máris küldjük nagyjavításra a következőt. Ilyenkor tehát egyidejűleg két C–17-es áll rendelkezésünkre: az egyik a szállítási feladatoknak tesz eleget, a másik pedig kiképzési repüléseket hajt végre. A három gép összesen 2800 repült órát teljesít éves átlagban. A SAC-program indulásakor 3000 órát tűztek ki célul, és ezt elég jól tartjuk, pláne, hogy már nem új gépekről beszélünk, melyeknél adódhatnak kisebb-nagyobb meghibásodások. Mindezek ellenére C–17-eseink általános bevethetősége közel 90 százalékos, ami kifejezetten jó aránynak számít – avat be a statisztikai részletekbe a parancsnok.

A megbízhatóság fontos szempont volt már a kezdet kezdetén, a típus kiválasztásakor is. A programnak stratégiai légi szállításra alkalmas eszköz kellett, amely hatalmas távolságokat képes megtenni köztes leszállás nélkül. A kisebb teherbírású C–130 Hercules vagy az EADS CASA C–295 tehát szóba sem jöhetett. A SAC alapjainak lefektetésekor a NATO és partnerei küldetéseit elsősorban az afganisztáni ISAF-misszió határozta meg. A 12 nemzet többsége olyan megoldást keresett, amellyel rendszeresen biztosítható a csapatok és szállítmányok Európából Afganisztánba történő eljuttatása úgy, hogy ehhez ne kelljen feltétlenül az Amerikai Egyesült Államokra támaszkodniuk vagy nagy teherbírású Antonovokat bérelniük. A C–17-es minden tekintetben tökéletes megoldást jelent: a komoly hatótáv mellett olyan képességekkel is rendelkezik, mint a taktikai le- és felszállás lehetősége, amihez kevesebb mint ezer méternyi aszfaltozott vagy minimálisan előkészített füves pályára van szüksége. Mindemellett humanitárius műveletek alkalmával vagy harci körülmények között nagyon hasznos, hogy teherdobásra is alkalmas.

– Nagyon örülnénk egy negyedik C–17-esnek, sajnos azonban ennek nem túl nagy a realitása. Az előző szolgálati helyemen, Alaszkában például nyolc Globemaster III-asból állt a flotta, ami ideális állapotot teremtett: átlagosan kettő volt nagyjavításon, egy példányon a műszakiak gyakorolhatták a karbantartást, míg a szállítási feladatokat végző gépek mellett mindig jutott kiképzési repülésre is C–17-es. A Stratégiai Légiszállítási Képesség hosszú távú jövőjét nézve persze előbb-utóbb szükség lesz bővítésre, ez viszont már valószínűleg nem ezzel a típussal történik majd: immár hat éve nem gyártják, s a világon jelenleg sehol nincs értékesítésre váró példány. Hacsak az Amerikai Egyesült Államok nem dönt úgy, hogy csökkenti a C–17-es flottáját, amiből esetleg a SAC-program is profitálhatna – elemzi a vágyak és a lehetőségek hátterét Sparrow ezredes.

Bővítés kérdőjelekkel

Az alapító nemzetek 30 évre, tehát 2038-ig írták alá az együttműködésről szóló megállapodást. Ez a távlat részint beláthatónak tűnt, másrészt a Boeing is éppen ennyi időre tervezte a gépek fenntartható üzemeltetését. Ez persze nem azt jelenti, hogy a harmincadik év végén a típus használhatatlanná válna. A különböző fejlesztéseknek és élettartam-növelő karbantartásoknak köszönhetően sokkal tovább – akár 80 éven át is – repülhet a C–17-es. A SAC-programnak valószínűleg öt éven belül mérlegelnie kell, hogy a tapasztalatok alapján meghosszabbítják-e a 12 nemzet együttműködését. Amennyiben erre sor kerül, a logisztikai és üzemeltetési szempontokat illetően is határozni kell. Előkészítő munkálatok sorát igényli ugyanis az, ha a C–17-esek élettartamának meghosszabbítása mellett döntenek. Ami pedig a programban résztvevők körének bővítését illeti, arról szintén szárnyra keltek bizonyos híresztelések. Sparrow ezredes maga is hallott érdeklődőkről, sőt a SAC-program vezetését hivatalosan is megkereste már néhány nemzet a csatlakozási lehetőséggel kapcsolatban. A program nyitott a NATO-tag és a békepartnerségi országok előtt, nincs különösebb akadálya a bővítésnek.

– Az érem másik oldala viszont az, hogy a három rendelkezésre álló gép repülési ideje a tizenkét ország között maradéktalanul fel van osztva. Ha egy újabb nemzet csatlakozna, kizárólag úgy tudnánk számára időt és kapacitást biztosítani, ha valamelyik jelenlegi tag a saját lehetőségei egy részéről lemondana. Például az Amerikai Egyesült Államok 220 darab C–17-es szállítógéppel rendelkezik, így a SAC-programban biztosított ezer repülhető órájából lemondhat az újonnan csatlakozó nemzet javára, de ez csak elvi felvetés – hangsúlyozza a HAW parancsnoka.

A résztvevők különböző feladatkörök betöltését vállalva biztosítják a szakembergárdát. Hazánk három katonai beosztás révén érintett: Hernádi Máté hadnagy személyében például adunk egy fiatal másodpilótát, akivel már a parancsnok is repült együtt. Szolgál honfitársunk a földi személyzet tagjai között, és foglalkoztat az alakulat egy jogászt is, akinek munkája a magyarországi törvényekhez és szabályozásokhoz történő igazodás miatt nélkülözhetetlen. Bár nem az ezred állományában, de a HAW parancsnokságának dolgozik három olyan magyar szakember, aki a különböző diplomáciai engedélykérelmeket és egyéb teendőket intézi.

– Amerikaiként kicsit furcsa volt számomra, hogy Magyarország milyen hosszú távra delegál egy-egy ilyen beosztásba embereket. Az előző magyar pilótánk például nyolc évet töltött az ezredünknél, a korábbi jogászunk pedig a kezdetektől itt szolgált egészen az elmúlt évig. Az USA haderejében ez másképp működik: a hadvezetés igyekszik 3-4 évente váltani az embereket, hogy a katonák a világ mind több táján, más-más szerepkörökben tapasztalatokat szerezhessenek – mutat rá a különbözőségekre Sparrow ezredes, majd az alakulatával együttműködő magyar szakemberek munkájára tereli a szót.

– Kiváló az együttműködés a pápaiakkal, nagyszerű támogatottságnak örvendünk a bázison, a hét minden napján folyamatosan rendelkezésünkre állnak. Mindemellett karbantartják a bázist, tisztítják az utakat, nyírják a kifutópálya körüli füvet, hogy az ne vonzza oda a madarakat – mert mint tudjuk: a repülőgépek és a madarak nem kifejezetten barátok. Igyekszünk minél többször személyesen is találkozni, bár a koronavírus elleni védekezés okán most inkább telefonon értekezünk. Hozzá kell tennem, hogy ugyanilyen kiváló a kapcsolat a Honvédelmi Minisztériummal is, melynek képviselőivel negyedévente tartunk megbeszéléseket – sorolja az ezredes.

Ahány nemzet, annyi szokás

A HAW többi nemzetének katonáival szintén fontos a közös hang megtalálása. E tekintetben Sparrow ezredes számára a kulturális sokszínűség volt a legszokatlanabb. Ezért is hasznos, hogy a tényleges parancsnoki teendőket megelőzően pár évig parancsnokhelyettesként az alakulatnál szolgálhat a váltásra kijelölt főtiszt. Így neki is volt két éve megismerni a különböző nemzetek tagjait, illetve az ezred működését. – A nyugat-európai államok katonai rendszere hasonlít leginkább ahhoz, amiben 1993 óta én is szolgálok. Persze azért vannak különbségek, például a holland hadseregben működik szakszervezet, amely, ha azt indokoltnak látja, fel is emeli a hangját. A közép-európai nemzetek katonáira inkább a zárkózottság, a csendes szolgálattevés a jellemző. Akadnak ugyanakkor olyanok is, akik a közvetlen, szűretlen véleményformálást preferálják, s e tekintetben a rendfokozatok sem jelentenek számukra visszatartó erőt. Mindezek feldolgozásához idő kellett, de végül megtaláltuk a közös hangot – idézi fel az összekovácsolódás személyes emlékeit a parancsnok, majd az együtt végrehajtott feladatok summázására is rátér.

– Nagyon sok bonyolult és olykor veszélyes megbízatásunk volt az elmúlt években, de vitathatatlanul a járványhelyzettel kapcsolatos teendők jelentették a legnagyobb kihívást számunkra. Minden repülést nagyon rugalmasan kellett végrehajtanunk, alkalmazkodva a gyorsan változó körülményekhez. Amikor szinte a teljes légi közlekedés leállt a világon, mi akkor is számos küldetést hajtottunk végre. Több alkalommal elrepültünk Délkelet-Ázsiába egészségügyi védőfelszerelésekért és orvosi műszerekért a Karibi-térségbe is. Összességében fenomenális teljesítményt nyújtott az ezred minden tagja, a korlátozások, a koronavírus jelentette fenyegetés és az ebből fakadó természetes emberi félelem ellenére. Az idén nyáron véget érő négyéves megbízatásomra visszatekintve azt gondolom, hogy nagyon sokat tapasztaltam, rengeteg mindent átéltünk, de a legnagyobb próbatételt számomra is a koronavírus jelentette.

James S. Sparrow 1993 óta szolgál az Amerikai Egyesült Államok légierejénél.

Pápára 2017-ben érkezett a Nehéz Légiszállító Ezred parancsnokhelyettesi beosztásába az alaszkai Elmendorf-Richardson támaszpontról.

A HAW irányítását 2019 nyarán vette át.

Ez ideig 6970 repült órával rendelkezik (többek között C–12, C–17, C–5 és E–3 típusú gépeket vezetve), a kerek hétezres számhoz hiányzó harminc órát még itt, Magyarországon szeretné teljesíteni.

(A cikk a Magyar Honvéd magazin 2021. márciusi számában jelent meg.)