„Nem csak a célt kell élvezni, hanem az oda vezető utat is”

A Honvédkórház főorvosát mindenekelőtt arról kérdezem, hogy mi volt előbb: az orvosi pálya vagy a birkózás. Mint fogalmaz, szülei első generációs orvosok, tehát már kisgyermek korában megismerkedett az egészségügyi hivatás légkörével, mondhatni napi szinten bejárása volt a miskolci kórházba. Tizenegy éves korában fogta meg a kezét nagypapája, s iskolai testnevelő tanára javaslatára levitte őt a helyi sporttelepre, ahol Molnár Szabolcs kipróbálta magát a birkózásban. „A családban előttem nem nagyon sportoltak, a birkózás kifejezetten messze állt mindenkitől, de ennek megvolt az az előnye is, hogy nem tudtak beleszólni, csak támogatni” – teszi hozzá, mosollyal felidézve a kezdeteket.

Dr. Molnár Szabolcstól megtudjuk, hogy Szekeres István, birkózásra szakosodott sportújságíró a hetvenes években felélesztette a grundbirkózást Magyarországon, amely tulajdonképpen egy, a birkózás alapelemeiből összeállított, kisgyermekeknél is alkalmazható tehetségkutatóként működött. „A testnevelőtanárom küldött el egy ilyen versenyre azzal, hogy én olyan jó kötésű gyerek vagyok. Elég jól is szerepeltem, aminek köszönhetően legközelebb már hívtak. Akkor elég távol állt még tőlem ez a sport, mégis lekeveredtem és folytattam” – mondja. Saját sportolói karrierjét úgy jellemzi, hogy sosem tehetségből vagy zsenialitásból ért el eredményeket, hanem kemény munkával. Ehhez társult még a jó közeg is, amiben edzhetett, versenyezhetett. „Egy idő után jöttek szépen az eredmények, kikaptak az ellenfelek, 16 évesen már válogatott lettem. A sikerszéria egészen 19-20 éves koromig tartott, amikor egy sérülés miatt nem folytathattam a birkózást. Rettenetesen éreztem magam, az életem fele kiürült, nagyon sötéten láttam a világot. 1984 óta birkóztam. Soha, azóta sem, nem volt olyan, hogy ne sportoltam volna valamit heti 3-4 alkalommal” – fogalmaz dr. Molnár Szabolcs, kifejtve, hogy bár aktív sportolói pályája akkor a végéhez ért, a sportnak korántsem mondott búcsút, hiszen a mai napig amikor csak teheti fut, vagy úszik.

De mi is áll a sport ilyen erős szeretete mögött? Az egészséges életmód szem előtt tartása, vagy pedig egy ösztönös igény, hiányérzet, ha esetleg egy-egy alkalom kimarad? Válaszában úgy fogalmaz, hogy talán mindkettő. De, mint mondja, oda kell figyelni, mert az egészséges életmód túlzott hajszolása könnyen át tud csapni feleslegesen egészségtelenbe is. „Meg kell tudni találni a határvonalat. Ez nem mindig sikerül. Nagyon sokszor sport közben rendezem a gondolataimat. Nagyon jó ötletek jutnak eszembe, olykor máskor egészen megoldhatatlannak tűnő problémákra is. Ez főleg a futásra és úszásra igaz, ahol az ember fejben ki tud kapcsolni. Labdajáték, vagy birkózás alatt nincs idő gondolkodni, ott viszont teljesen kiadhat magából az ember mindent. Nyilván valahol endogén-, endorfinfüggő is vagyok, de ezt büszkén vállalom” – vallja be.

Beszélgetésünk során kiderül, hogy a sportban szerzett tulajdonságok - mint például a céltudatosság, orientáció és teherbírás - később nagy szolgálatára váltak az orvosi pályán is. Ilyen például a monotonitást tűrő állóképessége is, illetve az, hogy saját elmondása szerint bármennyit képes dolgozni. „Az a titkom, hogy több évet is dolgoztam külföldön, ott azért megedzettek. Amíg munka van, addig hajtani kell, s csak akkor lehet leállni, ha elfogyott a tennivaló. Nagy iramot diktálok a kollégáimmal szemben is, mindenhol azt gondolják, hogy az a maximum, de én ugyanezt a maximumot három munkahelyen csinálom egyszerre. Mindemellett persze tudni kell azt is, hogy mikor kell visszavenni, hiszen egy-egy műtét során nincs hibalehetőség. Az nem olyan, mintha úszás közben egy-egy hosszt 5 másodperccel rosszabbul teljesítettem volna és majd javítom a következő körben. Tudni kell azt, hogy mikor kell koncentrálnia az embernek. Tudni kell osztályozni fontos-sürgős, fontos-nem sürgős és nem fontos-nem sürgős között. Mondhatni ez egyfajta lélektani triázsolás. Nem szabad minden hülyeséget beengedni” – mondja. Nevetve hozzáteszi, hogy az emberek hatalmas pénzeket kifizetnek különböző életvezetési coach-oknak és pszichológusoknak, ahelyett, hogy magukban rendeznék a sorokat. Kifejtve munkaelvét elmondja: előbb csináld meg a munkát, amit vállaltál, ami a kötelességed és utána azt, amit szeretnél. Magyarán fel kell állítani egy fontossági sorrendet.

Kérdésemre válaszolva viszont elárulja, hogy ez a kikristályosodott alapvetés benne is harminc év folyamatos tanulás és munka folyamán alakult ki. „Nagyon sokszor éreztem azt az életemben, hogy megyek egy olyan úton, ami tudom, hogy jó, viszont azt is tudom, hogy a többiek nem tudnak benne segíteni, maximum támogatnak. Nem tudtam előre megmondani, hogy hova vezet, de tudtam, hogy jó irányba haladok. Nem mindig volt nyílegyenes, voltak szürkezónák, de a birkózás mindig fontos támpont volt, amiből meríthettem” – ismeri el dr. Molnár Szabolcs főorvos.

Az orvosi pályafutása kapcsán elmondja, hogy 12 éves kora óta orvosnak készült. Tanulmányaiban nagy segítségére volt dr. Béres György, aki 1996-ban felvázolta számára, hogy mikor, mit csináljon. „Ezek a lépések két évenként be is jöttek, s a mai napig, ha kérdezem két-három éves távlatok kapcsán, mindig segít” – teszi hozzá. Az egyetemi évei során is tapasztalta azt, amit a sporttal kapcsolatban már említett: túlzásba lehet vinni az igyekezetet. Saját bevallása szerint első két évben nagyon odatette magát, ami a harmadik évre kiégést eredményezett. Az ortopédiára rátalálva azonban új lendületet vett, s onnantól kezdve újra „boldogan ment az egész, végre tudtam, hogy mi akarok lenni!” Ösztöndíjjal hét hónapot töltött Spanyolországban, majd később szakorvosként is visszatért és ekkor 5 éven keresztül dolgozott spanyol kollégákkal.

Ez a tapasztalatgyűjtés rendkívül sokat adott számára. Itt tanult meg igazán dolgozni, hiszen, mint mondja, a spanyolok hamar ráébresztették arra, hogy „azért hoztunk ide, hogy dolgozz. Ha dolgozol aranyba öntünk, ha nem, már mehetsz is haza. Amikor annyit dolgoztam, hogy már nem tudtak munkát adni, akkor minden rendben volt” – emlékszik vissza. Hozzáteszi, hogy mindössze öten voltak szakorvosok a körzetben, ami nem adott lehetőséget arra, hogy bármilyen feladatot is átpasszoljon bárkinek is. Minden komplikációt magának kellett megoldania.

Bár pár évre eltávolodott a birkózástól, a 2000-es Magyarországon rendezett birkózó Európa Bajnokságra készülve beküldte önéletrajzát a Magyar Birkózó Szövetségnek, ahol tárt karokkal fogadták. „Ez egy nagy család. Ma már én fogadom tárt karokkal a fiatalokat. Aki gyűrött fülű, az jöhet. Aztán, ha nem úgy csinálja, akkor majd én megnevelem” – jegyzi meg. Hozzáteszi, hogy külföldi munkája alatt dolgozott a spanyol szövetségnek is. Innen jelentkezett önkéntesnek 2012-ben a londoni olimpiára is. Ott viszont az önkéntesek vezetője, egyben a versenyek technikai igazgatója Hegedűs Csaba olimpiai bajnok birkózó volt. Természetesen azonnal felismerte a „spanyol önkéntest” és hozzálépve számonkérte, hogy mégis milyen színekben és mit keres ott. Azonnal hazahívta, mondván, neki Magyarországon, a magyar szövetségben a helye.

Ma már mind a hazai, mind a nemzetközi szövetség orvosi bizottságának is tagja. Utóbbi szervezetet képviselve lehetett jelen az idén megrendezett tokiói olimpián is. „Nem nagyon tudom mihez hasonlítani, egyszerűen fantasztikus volt. A három kint tartózkodó orvos közül én lehettem az egyik. Az elején meg is voltam illetődve, de aztán rájöttem, hogy ez ugyanolyan verseny, mint akármi más, ha a tudásom maximumát nyújtom, akkor semmi baj sem lesz. Ritkán koncentráltam ennyire, mint ott. Mindent alárendeltem a feladatomnak” – összegzi dr. Molnár Szabolcs. Leszögezi, hogy nagyon sok mindennek és mindenkinek köszönheti azt, hogy kint lehetett, így annak a csapatnak, akik mögötte álltak, a Magyar Birkózó Szövetségnek és persze saját magának is, jobban mondva annak, amivel foglalkozik.

„Szerintem nagyon jó olimpia volt. Minden feltétel adott volt, a japánok kitettek magukért. Egészségügyi szempontból is fantasztikus volt. Mi, a birkózók vagyunk az egyetlen sportág, ahol a prevenciós dolgokkal sikerült csökkentenünk a sérülések számát az olimpián. Kidolgoztam egy olyan jelrendszert, aminek köszönhetően az orvosok nem ordibálnak, nincs fejvesztve rohangálás, mindenki tudja a dolgát” – mondja büszkén, hozzáfűzve, hogy mindössze egyetlen egy olyan sérülés volt, ami miatt be kellett fejezni a mérkőzést. Ez orvosszakmai szempontból óriási siker.

Ha az ember egy nemzetközi szövetség tagja, felmerül a kérdés, hogy mennyire lehet magyar is egyben, szoríthat-e a magyar versenyzőkért. A válasza egyértelmű: tilos szurkolni. „Bár Lőrincz Tomi döntője után térdre rogytam és az ég felé mutattam a kezem, de ilyeneket hivatalosan nem szabad csinálni. Azért nem szóltak ránk, mert nem volt feltűnő. Ennek ellenére mindig úgy osztottuk be a mérkőzéseket, hogy én a magyarokén ott lehessek. Ez nekem is fontos, de azt hiszem, hogy a versenyzőknek is, hogy lássák, ott van egy plusz ember, aki velük van, értük van” – vallja be töredelmesen a megbocsátható csínyt. Kiemeli, hogy a csendes szurkolás mellett a pártatlanságot minden esetben meg kell őrizni. Éppen ezért, vitás helyzetben mindig felhívja maga mellé a másik orvost is, hogy közösen döntsenek, elkerülve a kellemetlen helyzetet.

Dr. Molnár Szabolcs szerint a tokiói olimpia sok szempontból mérföldkő volt. Személyesen számára is az, hiszen - mint mondja – biztos benne, hogy a magyar birkózás minimum 8 évig lendületet vesz belőle. Egyúttal a szövetség színterén is bebizonyították, hogy érdemes a magyar véleményre hallgatni, nem véletlen, hogy szabálymódosítás, protokollírás esetén először a Honvédkórház főorvosát keresik fel.

Mind orvosi, mind sportolói és a szövetséggel elért sikerei kapcsán aláhúzza, hogy óriási támaszt jelent számára a családja, a szülei, a felesége és gyermekei, amiért köszönettel tartozik nekik. Zárásul hozzáteszi, hogy egy nagyon fontos dolog van mind a szakma, mind a sport kapcsán, még pedig az, hogy boldog legyen. Nem csak a célt kell élvezni, hanem az oda vezető utat is.