Német sorkatonából magyar katonai rendész

Miként kap behívót a német hadseregtől, és még inkább, hogyan kezdi meg sorkatonai szolgálatát a Bundeswehrben egy siófoki fiatalember? – merül fel már beszélgetésünk kezdetén a kérdés. Halmai Krisztián 1974-ben született, s szülei válásakor német származású édesanyja magával vitte őt és testvérét, Norbertet Németországba, Frankfurtba. Épp ekkortájt került – kettős állampolgársága okán – mind a magyar, mind a német sorozóbizottságok látókörébe, így mindkét hadsereg behívólevelét megkapta. Mint mosolyogva mondja, talán ő az egyetlen, akinek lehetősége adódott eldönteni, melyik hadseregben kívánja megkezdeni sorkatonai szolgálatát. A költözés okán nem volt nehéz a választás: 1992-ben felkereste a hadsereg Hessen tartományi hadkiegészítő parancsnokságát, és a következő évben megkezdte a Bundeswehr alapkiképzését.

A katonalét nem volt épp könnyű, a kiképzés magas színvonalon, erőltetett ütemben folyt, de Halmai Krisztián nem bánta. Úgy emlékszik vissza rá, mint élete egyik legjobb, legfontosabb időszakára: folyamatos volt a foglalkoztatottság, mindig „mentek valahova”, legyen az kiképzés a luxemburgi határhoz közeli hegyekben, vagy épp nagyszabású hadgyakorlat más alakulatokkal. Három hónapos alapkiképzését követően a Giesseni 47. területvédelmi dandárhoz, azon belül is az 56. honvédzászlóaljhoz (Heimatschutzbataillon 56) vezényelték. A mára feloszlatott alakulatot alapvetően tartalékos katonák alkották, ő pedig amolyan „mindenesként” szolgált, hiszen az irodai teendőktől kezdve a gépjárművezetésig igen széles palettán mozogtak megbízatásai. A hétköznapi feladatok mellett minden alkalmat kihasznált, hogy részt vehessen a különböző kiképzési foglakozásokon, például éleslövészeteken, vagy harcászati foglalkozásokon. Még amerikai katonákkal is gyakorlatozhatott ebben az élménydús időszakban, aminek eredményeként megszerezte a német lövészkitüntetés ezüst fokozatát, illetve amerikai megfelelőjének arany fokozatát is. Kitüntetéseit sorolva Halmai Krisztián főtörzsőrmester mellékesen megemlíti azt is, hogy negyedik szolgálati évében, kiemelkedő szolgálatai elismeréséül még a Bronz Becsületrendet is átvehette az akkori német védelmi minisztertől.

Mint kérdésünkre elárulja, anyanyelvi szintű német nyelvismerete okán tulajdonképpen csak azok tudtak magyar kötődéséről, akiknek elárulta. 1996-ban, dandárparancsnoka közbenjárásával egy Magyarországra, Budaörsre készülő katonai küldöttség kapcsán merült fel a neve. A delegáció az újonnan épülő német-magyar katonai temető munkálataira indult hazánkba, és természetesen őt is azonnal bevették a kontingensbe. Ez tökéletes döntésnek bizonyult, hiszen Halmai Krisztián tolmácsként és a két nemzet katonái közötti összekötőként egyaránt kiválóan helyt állt. Mint mondja, óriási élmény volt számára, hogy német katonaként Magyarországra látogathatott és magyar katonákkal dolgozhatott. Még ma is emlékszik a meglepődött arcokra, amint itthon azon értetlenkedtek, hogyan beszélhet ilyen jól magyarul a Bundeswehr katonája.

Az MH Katonai Rendészeti Központ járőr és baleseti helyszínelő katonája nosztalgikus örömmel tekint körbe beszélgetésünk helyszínén, a Petőfi Sándor laktanyában, hiszen ’96-ban ugyanitt szállásolták el őket, csak akkor még német egyenruhában - ráadásul az akkor még a német hadseregben is különlegesnek számító, vadonatúj terepmintás uniformisában, amit kifejezetten a külföldi kiküldetésre kapott meg soron kívül - járta be a laktanya utcáit. A kéthetes időszak fő feladata az volt, hogy megépítsék a katonai temetőt körülvevő kerítést, ezzel segítve a budaörsi békepark mai – példás – állapotának kialakítását. Büszkén meséli, hogy a fizikai munka mellett olyan feladatokban is számítottak rá, mint például a temető átadásakor rendezett ünnepségen való tolmácsolás. Kifejezetten jól esett neki, hogy német bajtársai mennyi mindenben támaszkodtak rá. Mint felidézi, igen jó érzés volt számára, hogy mindkét félnek tudott segíteni, gördülékennyé téve ezzel a kommunikációt.

Itt azonban nem ért véget az akkor még német katona magyarországi pályafutása, hiszen egy évvel később, egy újabb csoport tagjaként ismét magyar földre léphetett, ezúttal Nagykanizsa felé tartva. Itt a városi temető német hősi halottjainak parcelláját tették rendbe. A német hadsereg Nyugat-Európából hozatta a már készre vésett és feliratozott, nevekkel és dátumokkal ellátott sírköveket, amelyeket ők helyeztek el a sírhelyek fölé. Csakúgy, mint Budaörsön, Nagykanizsán is számítottak tolmácsolói és fordítói képességeire: mint hozzáteszi, ma is örömmel vállalna hasonlókat, mert nagyon élvezte a feladatkört, és az utólag kapott köszönő, elismerő levelek is megerősítették, hogy jól csinálta a dolgát. Mint mondja, sok akkori német és magyar kollégával a mai napig baráti viszonyt ápol. Mindezek mellett azonban legkedvesebb emléke ebből az időszakból, hogy a nagykanizsai munkálatok pihenői alatt a német csoport ellátogatott Siófokra is, így nem csak felkereshette édesapját, Halmai Lászlót, de még azt is el tudta intézni, hogy felszállhasson társai közé a buszra. Így apa és fia még több időt tölthetett együtt.

A hazai munkálatok végeztével Krisztián visszatért Németországba. Szerződéses továbbszolgálóként azonban - az akkori törvénykezéseknek megfelelően - négy év után nem maradhatott a Bundeswehr kötelékében, ezért előbb Németországban, majd idehaza igyekezett elhelyezkedni a civil szférában. Magyarországi tartózkodása során leérettségizett, majd a két ország között ingázva kereste a munkalehetőségeket. Volt, amikor hét hónapon keresztül egy Nürnberg melletti amerikai laktanyában dolgozott biztonsági őrként, aztán 2003 tájékán kihagyhatatlan lehetőség kínálkozott: élt vele, és megkezdte tanulmányait a Szegedi Rendészeti Szakközépiskolában. Két évvel később rendőr törzsőrmesterként végzett, és a rendőrség állományában baleseti helyszínelőként dolgozott. Két évvel ezelőtt, újabb kihívásokat keresve átszerelt a Magyar Honvédséghez, ahol ma is szolgál.

Egy ilyen életút kapcsán magától adódik a kérdés, hogy miként lehetne összevetni a Bundeswehrt és a Magyar Honvédséget, de erre Halmai Krisztián főtörzsőrmester érthető módon úgy felel: a kilencvenes évek német sorkatonai szolgálatát nem lehet összehasonlítani a mai Magyar Honvédség biztosította hivatással. Persze azt is hozzáteszi, hogy német katonai múltja, az ott szerzett tapasztalatok, eredmények mind segítették jelenlegi útján, és mindkét szolgálatnak megvolt, megvan a maga szépsége, amelyekre örömmel gondol. Zárásul még hozzáteszi: reménykedik abban, hogy újra szolgálhat hasonló feladatkörben, mint tette azt a német és magyar katonák közötti összekötői szerepében.