Október 6.: a nemzet gyásznapja

Tulajdonképpen már az 1848/49-es forradalom és szabadságharc első hónapjaitól számítani lehetett az osztrákok bosszúhadjáratára, de ennek végrehajtására akkor még nemigen volt módjuk, hiszen az ország jelentős része a magyar kormányzat ellenőrzése alatt állt. Alfred Windisch-Grätz tábornagy téli hadjáratával azonban fordult a kocka, s az első halálbüntetésekre sem kellett sokáig várni; 1849. január 15-én, Pápán kivégezték a Mednyánszky Sándor őrnagy vezette gerillacsapat foglyul ejtett két tagját, Rédl Antalt és Szalay Gábort.

Windisch-Grätz, illetve a fővezéri poszton 1849 áprilisában őt váltó Ludwig Welden táborszernagy ugyanakkor inkább az elrettentés, semmint a megtorlás híve volt; a kivégzésekkel a szabadságharc tömegbázisát alkotó néprétegeket akarták megfélemlíteni. Számításuk azonban nem vált be, hiszen az a katona vagy politikus, aki el akarta hagyni az önvédelmi harc táborát, 1849 januárjának végére már megtette ezt.

Az aradi várbörtön udvara

Bosszúvágytól fűtve

A bosszúhadjárat aztán szintet lépett Julius Haynau táborszernagy 1849. május 30-i kinevezésével. Az új császári királyi fővezérről köztudott volt, hogy nem rajong a magyarokért. 1848 tavaszán azért vezényelték Temesvárról Itáliába, mert többször is becsmérlően nyilatkozott az új, független magyar kormányról, emiatt pedig szóváltásba keveredett egyik beosztottjával, az akkor századosként szolgáló Damjanich Jánossal. Nem meglepő tehát, hogy a hazánkból sértetten távozó tábornok égett a bosszúvágytól, emellett óriási küldetéstudata is volt. Utóbbit támasztják alá a Joseph Radetzky tábornagynak írt sorai: „A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

Haynau fővezérsége idején megváltozott a megtorlás logikája is. Immár nem az elrettentés, hanem a politikai és katonai elit megsemmisítése vált a fő céllá. A folyamat még a fegyveres harcok során megkezdődött, hiszen a táborszernagy egyik első intézkedésével 1849. június 5-én Pozsonyban felakasztatta Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost, az 1849 februárjában kapitulált lipótvári várőrség két tagját, akik a megadás ellen szavaztak. A hadbíróság már korábban kimondta rájuk a halálos ítéletet, de azt sem Windisch-Grätz, sem Welden nem erősítette meg. A két honvédtiszt kivégzése valósággal sokkolta a magyarországi közvéleményt. Annál is inkább, mert Mednyánszky báró volt, s az ilyen magas társadalmi rangban álló személyeket az osztrák hadbíróságok addig legfeljebb börtönbüntetésben részesítették. Az ítélet óriási felháborodást keltett a magyar hadseregen belül is, de a kormány – Görgei Artúr javaslatára – úgy döntött, hogy nem él a viszont megtorlás fegyverével.

Az osztrák fővezér Mednyánszkyhoz és Gruberhez hasonlóképpen akart leszámolni valamennyi, a magyar oldalon szolgált volt császári királyi tiszttel, s ehhez a legmagasabb szintről, magától az uralkodótól kapott támogatást. Az 1848. december 2-án trónra lépett I. Ferenc József ugyanis szintén ragaszkodott a kemény megtorláshoz. A bosszúhadjárat széles rétegeket érintett, hiszen a honvédseregben szolgált volt császári királyi tisztek mellett célponttá váltak az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjai, a kormánybiztosok, a trónfosztás és a függetlenség kimondásában részt vett parlamenti képviselők, valamint mindazok, akik 1849. április 14. után a szabadságharc sikere érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki.

Rajta, vadászok!

A megtorlás legerősebb hulláma 1849. október 6-án jött el. Ezen a napon végezték ki Pesten Batthyány Lajost, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökét is. A dátum kiválasztása nem volt véletlen: 1848-ban, a bécsi forradalom idején e napon esett a népharag áldozatául Theodor Baillet de Latour hadügyminiszter. Az ő halálát (valamint a bécsi forradalom kirobbantását) pedig az osztrák kormányzat Magyarország, illetve Batthyány számlájára írta.

A Batthyány Lajos elleni felségárulási per gyakorlatilag koncepciós eljárás volt, hiszen a korábbi miniszterelnökkel szemben felhozott vádak többsége a császári manifesztum kibocsátása (1848. október 3.) előtti időszakra datálható. Márpedig, ha ebben az esetben az uralkodónak kifogása lett volna a miniszterelnök működése ellen, 1848. október 2-án nem egyszerűen felmenti őt a kormányfői beosztásából, hanem eljárást kezdeményez ellene. Ez azonban nem történt meg, felségárulásról a felmentésről szóló uralkodói határozatban szó sem volt, ezt a „kártyát” csak több mint tíz hónappal később húzta elő a bécsi udvar.

Mindezeken túl még a fegyveres lázadás bűnét is rábizonyították az osztrák hatóságok. Ehhez elég volt annyi, hogy Batthyány a miniszterelnökségről történt lemondása után, október 10-én csatlakozott a Vas megyei nemzetőrség és népfelkelés csapataihoz. Hadműveletben azonban nem vett részt, mert egy nappal később kificamította a karját.

Gróf Batthyány Lajos

1849. augusztus 30-án Batthyányt a hadbíróság – egyhangúlag – teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte. A hadbíró viszont még azon a napon egy jól megindokolt kegyelmi kérvényt terjesztett elő, amelyet a hadbíróság szintén egyöntetűen támogatott. A végső szót Haynau mondta ki. Döntéséhez a tábornoknak nem kellett a bécsi kormányzat megerősítő nyilatkozatát kérnie, ő pedig nem akart megkegyelmezni. Batthyányt tehát kötél általi halálra ítélték. Ennek a büntetésnek – melyet korábban inkább csak köztörvényesekre alkalmaztak – becstelenítő jellege is volt, a kiváló államférfi nem véletlenül tartotta tehát az akasztást megalázónak.

Éppen ezért a börtönben töltött utolsó éjszakája során a felesége által becsempészett késsel felvágta a nyaki ütőereit. Kis híján elvérzett, de fogva tartói megmentették az életét, hogy aztán másnap mégis kivégezzék – a budapesti katonai kerület parancsnoka, Johann Kempen altábornagy döntése értelmében golyó által. Batthyány a kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett, majd azt kiáltotta: „Éljen a haza! Rajta, vadászok!”

Batthyány Lajost Pesten állították kivégzőosztag elé

Mindvégig bátran

Ugyancsak fegyveres lázadás és felségárulás bűnében marasztalták el Aradon a honvédsereg tizenkét tábornokát, illetve egy ezredesét, méghozzá olyan perben, melynek során a hadbíróság jó néhány szempontot figyelmen kívül hagyott. Például azt, hogy I. Ferenc József magyar közjogi értelemben nem minősült Magyarország uralkodójának, hiszen nem koronáztatta meg magát, nem adott ki koronázási hitlevelet, s nem esküdött fel az ország törvényeire.

Lázár Vilmost, noha ezredes volt, mint egy önálló hadtest parancsnokát, a tábornokokkal együtt állították hadbíróság elé. Mivel az osztrákoknak adta meg magát, golyó általi halálra ítélték, akárcsak Schweidel Józsefet, pedig ő 1848. október 30. után nem is vett részt harci cselekményekben. Dessewffy Arisztid török földre menekülhetett volna, de Magyarországon maradt, s 1849. augusztus 19-én osztrák csapatok előtt tette le a fegyvert, miután egy volt bajtársa, Franz von Liechtenstein altábornagy megígérte neki, hogy kegyelmet eszközöl ki számára. Liechtenstein tartotta is a szavát, de Haynau sajátosan értelmezte a kegyelmet: miután a hadbíróság halálra ítélte Dessewffyt, nem akasztófán kellett végeznie, hanem a kivégzőosztag előtt. Ugyanez a sors jutott Kiss Ernőnek is, aki a végső percben nem engedte bekötni a szemét, s mivel az első sortűz nem oltotta ki az életét, egy tiszt közvetlen közelről fejbelőtte.

A többieket kötél általi halálra ítélték: elsőként Poeltenberg Ernőt szólították, őt Komárom egykori parancsnoka, Török Ignác, a hadiipar irányítója, Láhner György, majd három volt hadtestparancsnok, Knezić Károly, Nagysándor József és Leiningen-Westerburg Károly követte. A szabadságharc utolsó hadügyminisztere, Aulich Lajos után a veretlen hadvezér, Damjanich János került sorra. A legkegyetlenebb sors Vécsey Károlynak jutott: mivel őt kilencedikként szólította a hóhér, végig kellett néznie nyolc társa halálát.

Kevésbé ismert tény, de az elítéltek sorában csak négy tisztán magyar (Dessewffy, Nagysándor, Török, Vécsey) származású akadt. Rajtuk kívül két örmény–magyar (Lázár, Kiss), három magyarországi, illetve egy birodalmi német (Aulich, Láhner, Schweidel, illetve Leiningen-Westerburg), továbbá egy-egy osztrák (Poeltenberg), horvát (Knezić) és szerb (Damjanich) volt az aradi tizenhármak között. A bitófa árnyékában álló Poeltenbergnek tulajdonított szavak is erre a sokszínűségre utalhattak: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.”

A tizenhárom aradi vértanú

Az elfelejtett vértanúk

Aradon további három, a szabadságharc során magyar oldalon harcolt tiszt szenvedett vértanúhalált. 1849. augusztus 22-én ott akasztották fel a csehországi születésű Ormai (korábban Auffenberg) Norbert ezredest, a honvéd vadászezredek szervezőjét és főfelügyelőjét. 1849. október 25-én ugyancsak Aradon állt a kivégzőosztag elé Kazinczy Lajos ezredes, az író és nyelvújító Kazinczy Ferenc fia, aki egy északkelet-magyarországi hadosztály és az észak-erdélyi csapatok maradványainak parancsnokaként augusztus 24–25-én, Zsibónál adta meg magát az oroszoknak. A tizenhatodik, egyben utolsó aradi vértanú Ludwig Hauk alezredes volt; ő a temesvári vereség után megpróbált eljutni Pestre, ám Biharkeresztesen elfogták, bíróság elé állították és halálbüntetést kapott. Ezt az ítéletet Haynau helybenhagyta és 1850. február 19-én végrehajtatta, annak ellenére, hogy a politikai okokból történő kivégzéseket 1849. október végén felfüggesztették.

Az aradi tizenhármak közül Damjanich, Láhner, Leiningen-Westerburg és Vécsey holttestét kevéssel az ítélet végrehajtása után a hozzátartozók megszerezték, akárcsak Kiss Ernő földi maradványait. Dessewffy porhüvelyét közel egy esztendővel később szállította el a család, míg Lázáré és Schweidelé a kivégzés helyszínén maradt, egészen 1913-ig. Poeltenberg, Török, Knezić, Nagysándor és Aulich tetemére 1932-ben bukkantak rá, amikor a nagy aradi árvíz után a Maros gátjait erősítették. A terület viszont ekkor már Románia részét képezte, s a hatóságok ott akadályozták a feltárást, ahol tudták. Ormai, Kazinczy és Hauk pontos nyughelye a mai napig nem ismert, s igazából sok remény nem is maradt, hogy valaha megtalálják azokat.

Kazinczy Lajos ezredes, az író és nyelvújító Kazinczy Ferenc fia és Ormai Norbert ezredes, az egyik elfeledett aradi vértanú

A cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönjük prof. dr. Hermann Róbert főtanácsosnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka tudományos helyettesének.