Oroszország a felmelegedés haszonélvezője lehet

Az Északi-sarkvidék a bolygó azon kevés területe közé tartozik, melyet a nemzetközi közösség még nem osztott fel, így aztán a következő években egyre több és élesebb konfliktusra kell majd számítani az érdekeltek között – vélekedett a honvedelem.hu kérdésére Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő. Az érintettek érdeke ma ugyanakkor a kooperatív, tárgyalásos, nemzetközi jogi normákon alapuló rendezés.

Vitás kérdések

Oroszország és az Egyesült Államok között 1878-ban jött létre a megállapodás a határvonalakról a Bering-szoros, a Bering-tenger és a Csukcs-tenger kapcsán. Ezek ugyanakkor nem voltak szinkronban az ENSZ égisze alatt elfogadott Tengerjogi Egyezménnyel, melynek értelmében a szárazföldi határoktól számított 200 tengeri mérföldes távolságig tartanak az egyes országok kizárólagos gazdasági övezetei. A helyzetet tovább árnyalja, hogy a Csukcs-tenger alatt mintegy 30 milliárd hordónyi kőolaj és rengeteg földgáz található, nem is beszélve a gazdag halászterületekről. A tengeri határokról végül a Szovjetunió és az Egyesült Államok 1990 júniusában: ennek értelmében Moszkva lemondott a keleti speciális területről, Washington pedig a nyugati speciális területről. Napjainkban azonban Oroszország már módosítani szeretne a megállapodáson a halászati kvóták felülvizsgálatára hivatkozva, újonnan elosztva az olaj- és gázmezőket, szabadabb mozgást biztosítva a tengeralattjáróknak. Mindehhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a kelet-oroszországi korrupció következtében már így is alaposan „túlhalásszák" a kvótákat, becslések szerint mintegy 3 milliárd dollárnyi értékben évente.

Nógrádi György a konkrét konfliktusforrások között említi a Spitzbergákat, mely szigetcsoport sorsa egészen 1920 februárjáig rendezetlen volt, azóta érvényesül felettük norvég szuverenitás. A jelenlegi szabályozás szerint a Spitzbergák demilitarizált övezetnek számít, emellett pedig rendkívül liberálisak a vállalkozásra vonatkozó szabályok. A szigeteken jelenleg mintegy 2100-an élnek, 55 százalékuk norvég, 44 százalékuk pedig ukrán vagy orosz. Oroszország és Norvégia között ugyanakkor nem egyértelműek a környező tengeri határok, és rendezetlen a halászati jogok kérdése is. A Barents-tenger kapcsán szintén Oroszország és Norvégia között feszül érdekellentét, hiszen a felek között nincs megállapodás a határokról. A vita mintegy 155 ezer négyzetkilométernyi tengerterületről szól.

A legélesebb konfliktusok a Lomonoszov-hátság kapcsán bontakozhatnak ki a jövőben, amire Moszkva – a Mengyelejev-hátsággal egyetemben – szintén igényt tart 2001 óta. Az ENSZ nem utasította el az orosz igényeket, hanem további bizonyítást kért arra vonatkozóan, hogy a Jeges-tengeri hátságok az eurázsiai kontinentális talapzathoz tartoznak. A többi érdekelt fél azonban ugyanígy a saját maga igazáért küzd: az Egyesült Államok és Kanada 2003-ban például közösen vizsgálta a kontinentális talapzatot egy expedíció keretében. A Grönland partjainál elterülő Hans-sziget hovatartozása szintén nem tisztázott, ezen Dánia és Kanada között folyik vita elsősorban biztonságpolitikai jelentősége miatt, de a környező vizek is gazdagok a különböző nyersanyagokban.

„A határviták a sarki jégpáncél folyamatos olvadása miatt ráadásul nem is húzhatók a végtelenségig, hiszen a klímaváltozás rengeteg gazdaságilag értékes területet szabadít fel", mutat rá Nógrádi György. „A Jeges-tenger területe összesen 14 millió négyzetkilométer, vagyis majdnem másfélszer akkora, mint egész Európa, és a kutatások szerint az egész világ energiatartalékának mintegy 25 százaléka fekszik alatta. A világ kőolajkészleteinek 13 százaléka például itt található, ez annyi, mint amennyi kőolajjal Szaúd-Arábia is rendelkezik. Ehhez jön még a bolygó földgázkincsének mintegy egyharmada is. Tavaly nagyjából egymillió négyzetkilométernyi jég olvadt el, és egy rövid időre hajózhatóvá vált az északnyugati átjáró. Amennyiben a jövőben a hajózhatóság tartóssá válik, az akár 4000 kilométernyi rövidülést is jelenthet a tengeri útvonalak tekintetében", hangsúlyozza a szakértő.

Moszkva jól járhat

Mint Nógrádi György rámutat, az Északi-sarkvidék helyzete azért bonyolultabb az Antarktiszénál, mivel utóbbi sorsát és státuszát nemzetközi egyezmények rendezik, emellett pedig – a lassabban olvadó vastag jégpáncél miatt – az ásványkincsek kevésbé könnyen kiaknázhatóak.

Kevéssé ismert, hogy az északi területszerzésnek magyar szála is van az orosz partok mentén elhelyezkedő Ferenc József-föld esetében, amit az Osztrák-Magyar Monarchia zászlaja alatt hajózó Von Payer főhadnagy fedezett fel az északkeleti átjárót kutató expedíciójával 1873-ban. Állandó települést vagy állomást nem hoztak létre a szigeten, 1921-ben a norvégok találtak rá ismét. Ezt követően a terület státusza rendezetlen volt egészen addig, mígnem 1926-ban Moszkva magához nem csatolta. „Mivel azonban Magyarország már a trianoni békeszerződésben lemondott a 93 ezer négyzetkilométeren túlmenő minden területi igényéről, jogilag megalapozatlanok azok a néha ma is előkerülő felvetések, melyek azt sugallják, hogy mi is valamiféle területi igénnyel léphetnénk fel", szögezi le Nógrádi György.