Páncélos lovagoktól a kínzókamráig

A híressé vált erősség manapság egy meglehetős alapossággal átgondolt és összerakott középkori fegyver- és hadtörténeti kiállításnak ad otthont – nem beszélve évtizedek óta leglátogatottabb „attrakciójáról”, a kínzókamráról.

Látogatásunkkor Régert András várkapitány volt kalauzunk, lexikális tudása nagy segítségünkre volt abban, hogy a kiállított fegyverek, páncélok műszaki-történeti hátteréről ne csak a szemünkre hagyatkozva juthassunk információkhoz.

A kiállítás 1315-től a török hódoltságig tartó időszak fegyverzetét állítja középpontba, ezen belül is főképp a kézitusák során alkalmazott páncélok és készségek kaptak helyet a vár első emeletén sorakozó termekben; hajító- illetve ostromgépeket meglehetősen bonyolult lett volna felvinni az emeletre vezető lépcsőházban…

Házigazdánktól megtudtuk, hogy az 1315-ös esztendőre azért esett választásuk a bemutatandó időszak kezdeteként, mert ekkor állta ki Siklós vára az első ostromot. Az építtető, akkori tulajdonos Soklyósi családtól kívánta a várat megszerezni a meglehetősen mohó Kőszegi família, amely addig már kivétel nélkül az összes baranyai erősséget elfoglalta. A siklósi vár sikerrel állta az ostromot, így egy darabig még a Soklyósi családé maradt.

A jeles 1315-ös esztendőben már javában tartott a Szent István idején indult első magyar haderőreform, amely során a magyar seregeket, katonaságot az akkori nyugat-európai szabványok szerint kezdték felszerelni. A reflexíjakat szép lassan felváltották a szablyák, lándzsák, buzogányok és fokosok. Az átállás az Árpád-kor végére gyakorlatilag befejeződött. Ekkortól már főleg burgundiai, itáliai és német műhelyek páncéljait és fegyvereit vásárolta a korabeli haderő. Természetesen azért jócskán maradtak nemzeti sajátosságok, így például a szablyát még évszázadokig nem váltotta le mifelénk semmiféle nóvum, nem úgy, mint a lovagkor csatatereinek leghatásosabb és legelegánsabb eszközét, a másfél- illetve kétkezes kardot.

A kiállított eszközök, páncélok anyagösszetételét illetően Régert András úgy fogalmazott: milyenségük annak volt függvénye, hogy a fegyver- és páncélkovácsok hozzájuthattak-e a megfelelő vasérchez. A koraközépkor szúró-vágó eszközeinek kvalitása még jócskán hagyott kívánnivalót maga után, ám a középkor derekán már nagy általánosságban elmondható volt, hogy kiváló minőségű acélokból készültek.

A gyártás csak egyik eleme volt a fegyverkezésnek, ám legalább ilyen fontossággal bírt a vásárlóerő! Egy nehézvért-felszerelés – páncélozott paripával, lovagi páncéllal, sodronyingekkel, ruházattal és fegyverekkel – negyven szarvasmarha árát kóstálta, ami egy falu teljes évi jövedelmével volt egyenlő. Nem csoda hát, hogy a kezdetben még számottevő lélekszámú nemesi bandériumok szép lassan összementek. Ezen felül az sem volt mindegy, hogy a „szettet” hol vásárolta a lovag. Ha esetleg annyi pénze volt, mint Garai nádornak, akkor a Budán működő méregdrága itáliai kovácsműhelyekben szabták testére a vasat.

A felszerelt páncéloslovagot emellett nagyjából ugyanúgy őrizni kellett, mint a modern csatákban a páncélosokat: egy-két könnyűlovas, íjász és gyalogos vette körül őket útjaik során. Ez olyannyira természetes volt, hogy senki sem lepődött meg egy kisebbfajta csapat jövetelén, miközben a király előtte csak annyit üzent: XY lovag érkezik hozzátok egy lándzsával.

A siklósi kiállításon természetesen a reflexíjakat felváltó hosszúíjakat is megtalálhatjuk, Régert várkapitánytól pedig megtudtuk, hogy ezek éppoly hatékonyak voltak, mint azok az elődeik, melyekkel annak idején elfoglaltuk a hont. A különbség abban állt, hogy a hosszúíjakat lényegesen olcsóbb volt előállítani egy szál ágból, mint a visszacsapó íjak szaruíveit, markolatát kialakítani.

Az íjászat azonban mindvégig komoly kiképzést, gyakorlást igényelt, ezért váltak népszerűvé a számszeríjak, melyekkel lényegesen könnyebb volt célozni. Igaz, felhúzásuk jó kondíciót igényelt, lőgyorsaságuk is jócskán elmaradt az íjakétól, ám használatuk könnyűszerrel elsajátítható volt. A korabeli, fákon, várárkokban megbúvó és futárokra, őrszemekre vadászó mesterlövészek még jóval a kézi tűzfegyverek megjelenése után is íjakat használtak.

A siklósi vár állandó kiállításainak azonban évtizedek óta a mai napig legtöbb érdeklődőt vonzó eleme a kínzókamra. Várkapitányunk némi malíciával jegyezte meg, hogy miután a kínzókamrába belépett a tisztelt látogató, gyakran elborzad, szörnyülködik – aztán meg nagy élvezettel nézelődik odabent. Megtudtuk azt is, hogy a középkorban a kínzókamrák általában a városon kívül, a hóhér háza alatt jöttek létre. A hóhérkodás megvetett foglalkozásnak számított, senki nem akart egy hóhér szomszédja lenni.

Régert András úgy fogalmazott: okosan kellett a hóhér lakhelyét illetve a kínzókamrák helyét megválasztani, mert ha egy asztalos kicsit megcsúszik a melóval, akkor hazaviheti a munkát, de egy hóhér nehezen viheti haza az összegyűlt nyúznivalót – hacsak nem lakik távol mindenkitől. Természetesen a kínvallatást, mint a bűnfelderítés egyik eszközét nem alkalmazták bagatell esetekben. Ha egy piaci lopás százhúsz szemtanú előtt történt, ott a meglehetősen drága procedúrára nem került sor. Mert, bizony a kínvallatás igen költséges „nyomozati eszköz” volt! A tortúrát 10-12 súlyosságú fokozatra osztották a középkori Magyarországon és minden fokozatnak megvolt a fizetendő ára. Ha az eljárás ugrott egyet a skálán, akkor egy újabb – magasabb – összeg íródott a „számlához”. Ezen felül a megrendelőt terhelte az anyagköltség és az amortizáció is.

1769-ben a Mária Terézia által kiadott rendelet szabályozta a kínvallatás és a várbörtönök ügyét. E szerint – többek között –, minden birtokközpontban külön börtöncellákat kellett kialakítani a jobbágyoknak, nemeseknek. A siklósi várban is ekkor jöttek létre és maradtak fenn máig az előírt helyiségek. Az 1958-ban megnyílt kínzástörténeti állandó kiállítás népszerűsége pedig máig töretlen…