Póker(h)arcok

Néhányan minden bizonnyal sokat, megint páran alig valamennyit, míg a többiek vesztő játékosok – hangzik az egyik válasz, ha a kérdést a pénz oldaláról közelítjük meg. Gyorsan szögezzük le: ez általános érvényű megállapítás, nem csak a katonákra igaz, hanem mindenkire, aki régóta komolyan űzi a póker valamelyik fajtáját. Ha a szándékolt értelmében igyekszünk választ adni a kérdésre, akkor azt felelhetjük: lassan már hagyománnyá válik, hogy a katonák ebben a sportágban is összemérik képességeiket. Miféle sportágról beszélek itt össze – vissza, a kártya szerencsejáték, nem? – hangzott a következő kérdés. Igen… és nem!

Rövid távon szemlélve a pókerben kétségtelenül nagy szerepet játszik a szerencse. Gondolom mindenki látta már a televízióban, amikor Korda György lelkes kommentárja mellett a számítógép szerint csak 5 százalékos győzelmi eséllyel rendelkező játékoson úgymond segít a kártya és páratlan szerencsével mégis megnyeri az elveszettnek hitt partit. Piszok mázli, tény. Hosszabb távon azonban a szerencse szerepe drasztikusan lecsökken és a tudás játssza a főszerepet. Márpedig a katonák foglalkozásukból adódóan rendelkeznek azokkal az alapképességekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy valaki jó és nyerő pókerjátékossá váljon. Kezdjük mindjárt a koncentrációval. Aki még csak a képernyőn látott pókert, az nehezen tudja elképzelni, hogy a játékosok miken tudnak gondolkodni hosszú percekig, egy-egy licit közben. Nos, számtalan kisebb-nagyobb tényezőt kell egyszerre figyelembe venni, komplex és bonyolult szituációkat kell gyorsan felmérni és ezek alapján helyes döntést hozni, akárcsak a harcmezőn. Nem kívánva kisebb pókeriskolát nyitva elmélyedni a részletekben, csak egy ilyen tényezőt említünk, ez pedig a pozíció.

A póker katonás nyelven szólva részben pozícióharc, azaz magyarul nagyon nem mindegy, hogy a vaktétekhez képest – minden partiban két játékosnak a lapjaitól függetlenül, úgymond vakon egy kisebb és egy nagyobb tétet (kisvak és nagyvak) kell tenni kötelezően – ki hol ül. A nagyobb vaktétet, azaz a nagyvakot betevő játékostól közvetlenül eggyel balra ülő pókerarc például nagy bajban van, hiszen átvitt értelemben az összes puskacső rá mered. Neki ugyanis azt szem előtt tartva kell elsőnek cselekednie, hogy még az összes ellenfele hátra van a licitkörben és általában igen jó indulólapokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy valamilyen módon beszálljon a játékba. (Nem véletlenül hívják ezt az első pozíciót angolul under the gun-nak, azaz a „célkeresztben" – nek.)
Legelőnyösebb helyzetben pedig értelemszerűen az utolsónak sorra kerülő játékos van, aki már fel tudta mérni összes ellenfele hadmozdulatait. A pozíció mellett még ezer és egy dologra kell(ene) egyszerre figyelni, akár hosszú órákon keresztül, tehát a jó koncentrációs készség elengedhetetlen.

Ugyancsak boldog lehet az, aki számára nem teljesen idegen a matematika – műszakiak előnyben! Mivel a póker lényege a licitálás, ezért rövidtávon sem, de hosszabb távon pláne nem mindegy, hogy miként licitálunk, illetve egyszerűbben szólva milyen fogadásokat kötünk. Tegyük fel például, hogy a legnépszerűbb pókerfajtát, a texas hold’emet játszuk és két lefordított lapunk a pikk és a kör kettes, azaz kézbe osztott párunk van. Az asztalra már lekerült a flop (az első három közös lap), amiben nincs kettes, de úgy gondoljuk, hogy ha a még pakliban lévő két kettes közül az egyik a turnön (a negyedik közös kártya) vagy a riveren (az utolsó, az ötödik közös kártya) az asztalra kerülne és ezzel szettünk lenne (három kettes), biztosan megnyernénk a partit. Ellenfelünkön a sor, aki az 1000 zsetont számláló kasszába még 500-at hív. Vajon érdemes-e megadni? A helyes válasz matematikai megközelítéséhez gyors fejszámolásra van szükség: mivel még összesen két lap kerül majd le, ezért (feltéve, hogy mind a két lapot láthatjuk) összesen 8,4 százalék esélyünk van, hogy megpillantsuk a hőn áhított kettest. Ez körülbelül tizenegy az egyhez arány. A kasszában most 1500 zseton van és nekünk 500-at kell betennünk ahhoz, hogy esélyünk legyen ezt megnyerni, ami éppen három az egyhez arány. Látható tehát: ez egy eléggé veszteséges fogadás, mivel hosszú távon nézve tizenegy ilyen alkalomból egyszer nyerünk 1500-at; tízszer viszont veszítünk 500-at, azaz éppen 5000-et.

Ez a nagyon leegyszerűsített példa is jól mutatja: nem bölcs dolog pusztán a megérzéseinkre és a szerencsénkre hagyatkozni a kártyaasztalnál.
A kommunikáció és a civil-katonai kapcsolatok szakterületén dolgozók is előnyt kovácsolhatnak szakmájukból, hiszen az élő pókerversenyeken, „pókerarcuk" minőségétől függően az ellenfeleken árulkodó jelek tucatjait vehetjük észre. Szakértők szerint például az az ellenfél, aki másfelé néz miközben mi azon gondolkodunk, hogy megadjuk-e a hívását, avagy sem, sokkal veszélyesebb, mint aki kihívóan szemünkbe néz. Aki rágózik verseny közben és hirtelen abbahagyja ezt a tevékenységet, az vélhetően csak blöfföl és így tovább. Persze ezeket a jeleket is a helyükön kell kezelni.

Visszatérve a konkrét versenyre, a szponzorok jóvoltából szép díjakért küzdhettek meg azok a csapatok, akik bejutottak a budapesti döntőre. Igen, csapatok, mert Máté Imre mérnök alezredes, főszervező úgy gondolta: a honvédség a csapatmunkáról szól, ezért ez a verseny is a csapatverseny legyen. Ez persze alapvetően írja át a versenyeken alkalmazható helyes stratégiát. A fő cél: minél tovább életben maradni, minél később kiesni és így minél több pontot gyűjteni a csapat számára. Így aztán nem csoda, ha a döntőben meglehetősen feszes játék folyt – a szaknyelv így nevezi azokat a játékosokat, akik csak a legerősebb indulólapokkal hajlandóak játszani – és a csapattagok gyakran álltak fel az asztaloktól érdeklődve a többiek helyzete iránt. Ez a versenykiírás meglehetősen érdekes szituációkat is szült, mert bizony ilyen helyzetben még akár a kézbe osztott lehető legerősebb indulólap, az ász pár eldobása is nyereséges lehet. S hogy kik nyerték a legtöbbet? Íme az eredmények: