Romhányi csata: egy elszalasztott lehetőség

A trencséni katasztrofális vereséget követően a császári erők kezére került a Dunántúl és a Felvidék, csupán az ostromgyűrűbe zárt Érsekújvár maradt a kurucok fennhatósága alatt. A nemzetközi helyzet sem kedvezett Rákóczinak, hiszen a fejedelem francia szövetségeseinek vereségét követően a császáriak újabb erőket csoportosíthattak át Magyarországra. A gondokat csak tetézte, hogy 1709. szeptember 27-én, a tarnaörsi táborban elhunyt Bottyán János kuruc generális, ismertebb nevén Vak Bottyán, a Rákóczi-szabadságharc egyik legtehetségesebb hadvezére. Mivel a háború miatt nélkülöző lakosság egyre kevesebb lelkesedéssel támogatta a fejedelmet, ezért a kurucoknak magukhoz kellett ragadniuk a kezdeményezés lehetőségét.

„A hadműveletek 1710 januárjában indultak meg, céljuk a Felvidék visszafoglalása, valamint a szorongatott Érsekújvár felmentése volt. A közel tizenkétezer fős – svéd és lengyel csapatokkal kiegészült – kuruc sereg útját az Aszód és Szécsény között kiépített császári őrvonal zárta el, amelynek egyik legjelentősebb bázisa a vadkerti sánc. Ennek felszámolása volt a hadjárat első feladata, amit Rákóczi „vadkerti próbaként” említ, azonban a vállalkozás sorsa már Romhánynál eldőlt” – mondta kérdésünkre Négyesi Lajos ezredes hadtörténész. Hozzátette: az 1710. január 22-én reggel a Bercel melletti táborból meginduló kuruc felvonulás közvetlen célja a császári erők vadkerti sáncainak megtámadása volt. Ehhez azonban át kellett kelniük a Romhánynál folyó Lókos-patak széles mocsaras völgyén.

A gázlókon való átkelés meglehetősen lassan haladt, a császári felderítők ráadásul észlelték a csapatmozgást a térségben, majd jelentették Johann Damian Sickingen labanc altábornagynak. „A jelentésekből Sickingen tévesen azt a következtetést vonta le, hogy – a Rákóczi seregével egyesülni szándékozó - Károlyi néhány ezer embere áll velük szemben, így az ezerötszáz főnyi lovasság élén felderítésre indult” – magyarázta Négyesi Lajos. A császári lovasság közeledésének híre eljutott a kuruc táborba, akik abbahagyták a táborverést és az ellenség felé eső oldalon megkezdték a felkészülést a támadás fogadására. A csata így mindkét részről előzetes haditerv nélkül zajlott le.

„A kuruc „csatarend” felépítése meglehetősen szabálytalan. A gyalogság a jobbszárnyon, mellettük a kuruc reguláris lovasság és a svédek. Ez létszámban mintegy ezernégyszáz gyalogost és ezernyolcszáz lovast jelent” – mondta Négyesi Lajos, hozzátéve: a balszárnyat egy tömbben háromezer lengyel lovas alkotta. Velük szemben Sickingen két rendben állította fel ezerötszáz fős csapatát. Balszárnyon négyszáz dragonyos, jobbszárnyon hatszáz vértes, mögöttük ötszáz labanc huszár állt. „Amikor a császáriak megindultak, valószínűleg a kuruc seregnek csak egy töredékét látták maga előtt, azokat is inkább a dragonyosokkal szemben, és még csak nem is gyanították, hogy hamarosan az ötszörös túlerőben lévő lengyel lovasság zúdul rájuk” – tette hozzá a hadtörténész.

Elsőként a kurucok bal szárnyat alkotó lengyel lovasság indított sikeres, átkaroló hadmozdulatot a császáriak jobb szárnya ellen. A lengyel lovastömeg a hatszáz vértest a Lókos felé szorította, pontosan a svédek által szorongatott dragonyosok irányába. Ezzel egyidőben a Lókos partján a kuruc gyalogság lassan nyomult előre, igyekezve utolérni a középhadat, amikor feltűntek előttük a vértesek, nyomukban a lengyelekkel. E pillanatban a mérleg nyelve a kurucok felé billent. A mocsárba menekült császári lovasságot előbb a lengyelek, majd a hozzájuk csatlakozó magyar hajdúk is elkezdték kifosztani. A lengyel lovasok érdeklődése azonban rövidesen a távolban felbukkanó császári hintók és társzekerek irányába fordult, így a foglyok őrzése a hajdúkra maradt.

A lengyelek távozásával jelentős rés keletkezett Rákóczi középhada és a hajdúk között, akiket eleve lefoglalt a császári vértesek blokkolása. Eközben a középhad elől jobbra húzódó császári dragonyosok időt és lehetőséget kaptak az újra rendeződésre egy domb menedékében, mivel a középhad is megállt. A mocsár partján végig söprő császári roham elsodorta a hajdúkat és kiszabadította Sickingen vérteseit a mocsárból, megfordítva ezzel a másfél óráig tartó, fordulatokban bővelkedő ütközet kimenetelét. Mivel a kuruc parancsnokok képtelenek voltak úrra lenni a pánikon és Rákóczi sem rendelkezett elég információval ahhoz, hogy jó döntést tudjon hozni: a teljes kuruc had megkezdte a visszavonulást.

Az összecsapásban Sickingen embereinek majdnem a fele, körülbelül hétszázötven császári katona esett el, míg a kurucok nagyjából háromszáz embert veszítettek. „Rákóczi tizenkétezer fős seregének összecsapása ezerötszáz császári lovassal nem volt igazi csata, hiszen a császáriak nem azzal a szándékkal indultak harcba, hogy szétverjék a kuruc fősereget. Erre alkalmatlan volt ez a csoportosítás, hiszen létszámánál fogva képtelen lett volna kifejleszteni a sikert. A kurucok esetében azonban más a helyzet. Itt a parancsnoki munka mondott csődöt” – hangsúlyozta Négyesi Lajos.

Nem csoda, hogy februári hadparancsában a vezérlő fejedelem az összecsapás sikertelenségének okát is ebben jelöli meg: „Hogy minekutánna sokszor harc-zaink és próbáink alkalmatosságával tapasztaltuk volna hadainknak nem annyira gyenge szíveitűl, mint a tisztek tudatlanságaitúl eredett confusiónkat, […] mindazonáltal erőnket megegyeztetni [egyesíteni] nem tudván, ellenségünk elől gyakorta confusi-ónkkal recedálni [zavarral meghátrálni] kényteleníttetünk.”

S hogy milyen is a hétköznapokban a hadtörténészek munkája? Az alábbi podcast-adásainkból megtudhatják!