„Sem sikeres, sem sikertelen nem volt Obama első éve”

Január 20-án volt egy éve, hogy Barack Obama átvette az elnökséget George Bushtól. Milyen alapvető pontok befolyásolták ezt az egy évet?

Paradox módon az Obama-adminisztráció legnagyobb tehertétele az volt, hogy az emberek túlságosan nagy várakozással tekintettek az új kormányzatra. Ez részben kampánycélokat is szolgált, vagyis a demokrata stáb megpróbált olyan ígéreteket tenni, melyek szakítást jelentettek a korábbi republikánus bel- és külpolitikával szemben. Ugyanakkor Barack Obama személye is megújulást tett lehetővé, de legalábbis ilyen várakozásokat keltett. Ennek a külső és belső politikából fakadó nyomásnak számos okból fakadóan nem sikerült az új elnöknek megfelelnie. Az egyik az, hogy az irreális várakozások miatt nem is lehetett ennek eleget tenni. Külpolitikában pedig azért volt lehetetlen, mert 2009. január 20-án délben nem változtak meg egy csapásra a nemzetközi erőviszonyok. Olyan nemzetközi viszonyrendszert örökölt, amiben az erőközpontok egymáshoz való viszonya természetes módon nem alakult át. Ezeket a kapcsolatokat nehéz volt és ma is nehéz befolyásolni. A harmadik fő ok, hogy óriási az amerikai adminisztráció. A központi bürokráciában hárommillió ember dolgozik. Egy ekkora szervezetet pedig nagyon nehéz megmozdítani. Negyedikként még azt lehet kiemelni, hogy az Egyesült Államok működését is különböző érdekcsoportok befolyásolják. Az adminisztráció két-három olyan területet jelölt meg, amely a Bush-féle kormányzással szembeni korrekciót tűzött ki. Az egyik ilyen Irak és Afganisztán kérdése volt. Míg George Bush politikájában első helyen szerepelt Irak, addig Barack Obama ezt a kérdést hátrébb sorolta. Ez logikus döntés volt. Azonban azt hangsúlyozni kell, hogy az amerikai külpolitikában a folyamatosság jellemzőbb, mint a megszakítás. Ennek megfelelően az iraki politikában és általában a külpolitikában az Obama-adminisztráció ugyan hajtott végre korrekciókat, de ez elsősorban retorikai jellegű volt. Úgy tűnik, hogy az új kormány ugyanakkor nagymértékben folytatja azt a politikát, amit a Bush-kabinet abbahagyott. A törés egyébként sokkal inkább George Bush első ciklusa és az Obama-vezetés első éve között van, ugyanis az első Bush-adminisztráció erősen unilateralista volt. Sok esetben figyelmen kívül hagyta a nemzetközi jogot, más esetekben pedig háttérbe szorította azt, például az önvédelemhez való jog esetében. Akadozott a szövetségesek tájékoztatása és az együttműködés is. A második ciklusában George Bush már módosításokat hajtott végre a szövetségesi, illetve az Irakkal kapcsolatos politikáján is. Amikor Barack Obama hatalomba lépett, akkor már volt egy érvényes iraki menetrend, mely szerint 2011-ig kivonják az amerikai harcoló alakulatokat, átadják a hatalmat a helyi biztonsági erőknek, a politikai stabilitást pedig kellőképpen segítik azzal, hogy biztosítják a demokratikus pártok fellépését a választásokon. Ezen a téren nagy változás nem történt.

Említette, hogy Afganisztán került az első helyre Barack Obama külpolitikájában.

Bár Afganisztán a fő cél, úgy tűnik, hogy nem túl jó irányba haladnak a dolgok: egyre gyakoriabbak a merényletek, számos katonai és polgári áldozata van a háborúnak, mind a két oldalról.

Afganisztánban az a kulcskérdés, hogy miként sikerül azokat a struktúrákat visszahozni, melyek a jelek szerint Irakban – legalábbis mostani tudásunk szerint – működnek. Ezzel kapcsolatban inkább a szkeptikus vélemények vannak többségben. Irakban ugyanis egy lényegében működő központi hatalom volt. Aránylag kezelhető volt az etnikai és vallási ellentét is a három nagy népcsoport: a szunniták, a síiták és a kurdok között. Afganisztán ebből a szempontból is jobban széttöredezett, vallásilag, törzsileg é politikai csoportok szempontjából egyaránt. Egy-egy tartományon belül a tartományi vezetők, vagy még inkább a hadurak gyakorolják a valós hatalmat. Hamid Karzaira időnként némileg cinikusan, mint Kabul polgármesterére utalnak, ami nem jelent mást, mint hogy az elnök hatalma igen csak korlátozott. Ezt a hatalmat is egy 130-140 ezer fős külföldi haderő biztosítja. A nagy kérdés az, hogy ez elegendő-e? Irak kisebb területű és központi kormányzattal rendelkező ország volt, mégis nagyobb hadsereg kellett a rendezéshez. Afganisztán esetében éppen az ellenkezője igaz: egy viszonylag nagy országban egy relatív kis haderő tevékenykedik. Az akár 300-400 ezer főre tervezett afgán biztonsági erő kiképzése is elég kezdetleges állapotban van. Mindezek függvényében nagyon nagy kérdés, hogy az Amerikának sikerül-e legalább hasonló eredményeket elérnie, mint Irakban. Erre most meglehetősen kicsi az esély: míg Irak egy viszonylag korszerű, jó helyzetben lévő állammá vált, elképzelhető, hogy Afganisztán hosszú távon egy olyan nyílt seb lesz, amit nehéz kezelni. Az elnök két forgatókönyv közül választhat az afgán rendezés ügyében. A kormányzaton belül a többségi vélemény a csapatnövelés mellett van. Az alelnök, Joe Biden viszont azt a kisebbségi véleményt vallja, hogy a rendezésben a civil komponensnek kellene előtérbe kerülnie. Ráadásul – ellentétben az elnökkel – ő szakembernek tekinthető külpolitikai kérdésekben. Mindezek ellenére Afganisztánban a katonai megoldást erőltetik, holott az ország fő bajai politikai természetűek.

Az afgán rendezés kapcsán nem lehet eltekinteni a térség két másik államától, ha tetszik lehetséges válságövezetétől, Pakisztántól és Irántól.

Pakisztán esetében Barack Obamának sem sikerült előrelépést elérnie. Ráadásul riasztó hírek érkeznek az országból, hiszen szint napról-napra gyengül a központi hatalom. A hadsereg és a titkosszolgálat egy része, ha nem is fordult nyíltan szembe a központi hatalommal, de nem valami lelkesen támogatja azt. Miközben az afgán helyzet megoldásának egyik kulcsa lenne Pakisztán, a vezetés nem hajlandó jelentősebb erőket vezényelni az afgán-pakisztáni határra, mivel attól tart, hogy az ország gyengeségeit India kihasználná, s így két tűz közé kerülne az állam. Talán a mérsékeltebb tálibokkal ki lehetne egyezni, bár ez – mármint a mérsékelt tálib – talán önellentmondásnak tűnhet. Egy azonban biztos: katonailag nem lehet a pakisztáni kérdést kezelni. Barack Obama Iránnal kapcsolatos gyakorlati politikáját is inkább a folyamatosság jellemzi. Az új elnök sem zárja ki az erő alkalmazását az országgal szemben. Hiába fokozzák ugyanis a gazdasági, politikai szankciókat Iránnal szemben, azok nem igazán alkalmasak az ország „féken tartására". Pusztán ezekkel nem lehet rákényszeríteni például Iránt arra, hogy feladja nukleáris programját. Persze az is kérdés Irán esetében, hogy ki vezeti az országot. Bár a világ Mahmud Ahmedinezsádot emlegeti, mint első számú vezetőt, azonban a valós hatalom inkább a vallási vezetők kezében van. Visszatérve a szankciókra. A megszorítások érzékelhetően megosztották a nemzetközi közösséget, hiszen Kína, vagy éppen Oroszország nem, vagy csak félszívvel támogatják azokat.

Mégis áterőltette a szankciók fokozását.

Az Egyesült Államok napjainkban az első számú hatalom, s ezt a státuszát senki nem tudja veszélyeztetni. Ha például az úgynevezett kemény hatalmi tényezőt, a katonai kiadásokat tekintjük: ez Kínában évente 50-60 milliárd dollár, míg Amerikában 550 milliárd dollár. Ez egyébként a világ összes katonai kiadásának 48 százaléka. Kína például nem rendelkezik mélytengeri haditengerészettel, s nukleáris kapacitása sem ér fel az amerikaiakéval. Ha a másik végletet, a puha hatalmat, vagyis a kulturális vonzerőt ebben sem ér sem Kína, sem Pedig Oroszország az USA nyomába. Bár például Oroszország esetében Szergej Lavrov vezetésével igyekeznek tenni a helyzet megváltoztatására, s meglehetősen sok pénzt fordítanak kulturális kiadásokra. A gazdasági potenciál tekintetében sem vehetik fel az említett államok a versenyt Amerikával. Ennek éves GDP-je 12-13 billió dollár, ami a világ teljes bruttó össztermékének a 20-22 százalékát teszi ki. Ebben az értelemben Kínát, mint gazdasági riválist emlegetni meglehetősen túlzó, bár az is igaz, hogy az ország GDP-je az utóbbi időben évente 8-10 százalékkal nőtt. Ugyanakkor az országban hatalmas gazdaság-szociális különbségek alakultak ki. Míg 300-400 millió kínai valóban nyugati színvonalon él, addig akad egymilliárd olyan lakos is, aki meglehetősen primitív körülmények között létezik. Oroszország pedig nukleáris ütőerejét leszámítva egyáltalán nem képes felvenni a versenyt Amerikával. Sőt a rakétakísérleteik kudarca miatt ebben a tekintetben is hátrébb szorultak. Arról nem is beszélve, hogy az orosz gazdaság rendkívül törékeny, hiszen a GDP mintegy 60-70 százaléka származik az energia- és fegyverexportból. Nem hiába emlegetik Oroszországot petro-államként is. A demográfiai helyzet is aggasztó, hiszen évente több százezer fővel fogy Oroszország lakossága. A fő gond főleg a távol-keleti térségben van. Ezt a relatív gyengeséget az ország új szövetségek kiépítésével, közvetetten is ki akarja egyensúlyozni, ezért is csatlakozott Oroszország a Shanghaji Együttműködési Szervezethez.

Ugyanakkor Barack Obama számos engedményt is tett Oroszország felé.

Igen. Ennek egyik oka, hogy Oroszország az Egyesült Államok erejét úgymond puha ellensúlyozással akarja kordában tartani. Ennek egyik eleme, hogy fenntartják a válsággócokat. Oroszország például nem érdekelt az iráni helyzet gyors rendezése érdekében. Ugyancsak ellenérdekelt a posztszovjet térség helyzetének stabilizálásában. Ennek az álláspontnak a megváltoztatása miatt hajlandó az USA engedményekre. Ennek egyik eleme volt, hogy Barack Obama lemondott a közép-európai rakétavédelmi-rendszer telepítéséről. Ugyan az elnök tagadja, hogy ez egyfajta gesztus lett volna Moszkva irányába, ám az oroszok ekként fogják fel, s a politikában a percepció legalább annyira fontos, mint a tény. További kérdés még az, hogy Oroszországnak van-e valódi befolyása az iráni atomprogramra – korábban mindenképpen volt, de mára ez a hatás csökkent.

Az alacsony energiaárak miatt relatíve meggyengült Oroszország mellett új kihívója akadt az Egyesült Államoknak, mégpedig Kína.

A nemzetközi helyzet tekintetében az amerikai-kínai viszony a döntő. Olyannyira, hogy már vannak olyan elemzők, akik egyenesen G2-ről beszélnek. A két állam között olyan szimbiotikus viszony alakult ki, hogy egy brit történész, Niall Ferguson egyenesen „Chinamericát" emleget. Ezt az egymásra utaltságot részben az amerikai államadósságban lehet tetten érni, hiszen Kína finanszírozza annak jelentős részét. Ugyanakkor érdekelt is az adós életben tartásában. Az az érdeke, hogy a gazdaság, a fogyasztás, sőt az amerikai túlfogyasztás megmaradjon. Ennek érdekében hajlandók óriási dollártartalékot felhalmozni , jelenleg mintegy 2 billió értékben. Sokszor felmerül, hogy esetleg Kína meg tudná gyengíteni emiatt a dollárt, azonban ebben nem érdekelt. Ebben az esetben ugyanis Amerika versenyképessége jelentősen nőne, hiszen az exportképessége javulna. A termékeik ugyanis pénzpiaci szempontból kiszolgáltatottak. A két ország viszonyát egyfajta kettősség jellemzi. Kína igyekszik az Egyesült Államok versenytársává válni, ugyanakkor érdekelt is az erős rivális megtartásában. Ha ugyanis megszűnne az import, akkor visszaesne a kínai életszínvonal.

George Bush regnálása idején az Európai Unió – az elnök unilaterális politikája miatt – kissé háttérbe szorult. Mi változott az elmúlt egy évben?

Az EU-val, mint hatalmi központtal főként strukturális bajok vannak, hiszen nem képes összehangoltan működni. Henry Kissinger azt kérdezte például, hogy milyen telefonszámot hívjon fel, ha az első számú európai vezetővel akar beszélni. Azóta nem sok minden változott, s ezen a kvázi külügyminiszteri poszt megteremtése sem sokat alakít. A fő gond, hogy az EU ugyan gazdasági nagyhatalomnak számít, ugyanakkor nincs mögötte megfelelő katonai erő. Ráadásul – tekintettel a gazdasági válságra – a védelmi kiadásai sem nőttek az EU-nak. Azt, hogy mennyire nem egységes az EU, jól mutatja, hogy az egyes államok Afganisztán ügyében másként döntenek. Barack Obama beiktatását egyébként nagy európai várakozások előzték meg, igaz, hogy az elnökválasztási kampánya során egy nagygyűlést nem lehetett a Brandenburgi kapunál megtartani – a helyszínt „különleges" alkalmakra tartogatják; itt mondott ugyanis híres beszédet John F. Kennedy és Ronald Reagan is. A várakozásokból azonban kevés teljesült. Az új elnök háromszor járt Európában, három különböző ügyben. Ugyanakkor az EU ennek hatására sem kötelezte el magát egységesen az afganisztáni csapatbővítés mellett. Az USA és az EU között a recesszióból való kilábalás eszközében is ellentét van: míg az előbbi a kereslet bővítésével lépne fel ellene, utóbbi inkább szigorú pénzpolitikát visz a válságkezelésben. Szintén mélyíti az ellentéteket, hogy az USA támogatja Törökország uniós csatlakozását, míg például Franciaország ebben a kérdésben szkeptikus. Az is jelzésértékű, hogy a legutóbbi klímakonferenciára, a Koppenhágai Csúcsra Barack Obama csak rendkívül rövid időre jött. Bár az elnök a kampányában a zöldipar jelentőségét, és azt emlegette, hogy az országnak tíz éven belül függetlennek kell válnia az energiaellátás kérdésében, a tárgyalásokon eltöltött rövid idő azt jelezte, hogy a klímaváltozással összefüggő intézkedések terhét nem kívánja az USA teljes mértékben viselni.

Mindezek annak ellenére nem egy kiemelkedően sikeres kormányzásra utalnak, hogy Barack Obama béke Nobel-díjat kapott.

Gyakorlatilag az első év kormányzását ez az egy gesztus jellemzi a legjobban. Az elnök ugyanis a Nobel-díjat nem a tetteiért, hanem azért kapta, amit elvárnak tőle. Az első évet se nem sikeresnek, se nem sikertelen nem lehet minősíteni. Inkább azt mondanám, hogy semleges volt, s 2009-ben inkább a különféle intézkedések előkészítése zajlott. Azt mindenféleképpen sikerként lehet elkönyvelni, hogy sikeresen elkerülte az USA a súlyosabb gazdasági depressziót. Erre két csomag is szolgált. Igaz az elsőt még elődje George Bush jelentette be. Persze az túlzás, amikor Barack Obama lépéseit az új New Dealként harangozták be. A nagy dérrel-dúrral beharangozott egészségügyi reform viszont az Obama-féle kabinet állatorvosi lova, hiszen jóval többet ígért, mint amit be tud belőle tartani. Kezdetben 47 millió emberről szóltak a hírek. Ez azonban jóval kevesebb, hiszen mintegy tíz millióan nem is tartanak rá igényt. Arra sincs válasz, hogy mi lesz a 11 millió illegális bevándorlóval. Ugyanakkor az amerikai egészségügyi rendszernek a túlköltekezés a legfőbb baja, hiszen Európánál kétszer annyit fordítanak erre az ágazatra. Sokkal inkább az a gond, hogy, például, nincs felső határa a műhibaperek anyagi vonzatának. Külpolitikában az egyik pozitívum, hogy a kairói beszédében Barack Obama új politikát hirdetett meg. Ennek egyik elemeként különféle üzeneteket juttatott el az USA Iránnak. A klímaváltozás elleni küzdelemben is tett engedményeket az új kabinet. ugyanakkor az energiafüggetlenség megteremtésében nem történt túl sok előrelépés.

Mi az oka, hogy semlegesként lehet értékelni Barack Obama első évét?