Pályafutásának negyvenedik jubileumát ünnepelte a közelmúltban dr. Pogácsás Imre dandártábornok. A HM Kontrolling Főosztály vezetője szerint az egyéni siker a Magyar Honvédségben a közösség erejéből fakad - és fordítva.
Mikor dőlt el, hogy katona lesz?
Középiskolában, az Óbudai Árpád Gimnáziumban fogalmazódott meg a gondolat. Az egyik évben toborzás alkalmával jelentkeztem egy honvédelmi táborba, ami Csopakon volt. Onnan jutottunk el Szentkirályszabadjára, ahol először találkoztam a katonai helikopterekkel. Azonnal pilóta akartam lenni.
Mi nyűgözte le a legjobban?
Talán furcsa, hogy a katonaság kapcsán ilyet mondok, de a szabadság. Mindig olyan munkát szerettem volna, ami változatos, és nem irodához kötött. Akkor úgy gondoltam, hogy egy repülőtér tipikusan ilyen. Ez fogott meg a helikopterekben, így lettem katona.
De végül mégsem pilóta…
Jelentkeztem az akkori Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára helikoptervezetőnek, de a több mint 190 centimmel túl magasnak találtak az orvosi alkalmasságin. Így 1981-től repülő műszaki szakra jártam, és helikopter sárkány-hajtóműves üzemmérnökként végeztem.
Csalódott volt?
Egy kicsit, de nem sokáig. Így is a repülés mellett kötöttem ki.
Mi történt a főiskola után, merre indult tovább?
Maradtam a repülő-műszaki vonalon, de nem kerültem el csapathoz. Az MH Repülőanyag Ellátó Központnál ajánlottak beosztást, tehát egy klasszikus logisztikai szervezethez kerültem. Az első beosztásom századparancsnoki volt, ez volt az a hely, ami megtanított arra, hogyan kell közösségben viselkedni és hogy mit kezdjek azzal a felelősséggel, amikor a kezem alá adnak 80-120 embert. Ez nem volt része a tananyagnak, de az élet megtanított arra, hogyan kell kezelni. Kilenc évet töltöttem ott, utána beiskoláztak a Budapesti Műszaki Egyetemre gépészmérnök hallgatónak. 1997-ben végeztem, majd a Repülő-műszaki Szolgálatfőnökségre kerültem főtiszti beosztásba. Volt pár kisebb kitérőm, többek között az ezredfordulón megalakult Haditechnikai Ellátó Központban dolgoztam parancsnokhelyettesként, de az USA-ban is tanultam másfél évig a vezérkari tanfolyamon. 2004-ban, amikor hazatértem, újra a Repülő-műszaki Szolgálatfőnökségen kaptam beosztást, akkor már szolgálatfőnökit.
A kilencvenes években nagyon sok minden történt. A rendszerváltás után a Magyar Honvédség elkezdett amortizálódni, a beígért fejlesztések legnagyobb része leépítésnek bizonyult. Hogyan élte ezt meg?
Nehezen. Mi is azt láttuk, hogy minden pusztulni, romlani kezdett. Logisztikai szempontból rengeteget bajlódtunk az elöregedett technikával, a hiányos infrastruktúrával, és azzal a hatalmas mennyiségű anyaggal, eszközzel, alkatrésszel, ami a leépítések során keletkezett. Amit lehetett, megpróbáltuk hasznosítani vagy megjavítani, amit nem lehetett, azt a vagyontörvény szerinti szabályok alapján értékesíteni. Összességében szakmailag rengeteg kihívást jelentő és rendkívül lehangoló időszak volt.
Mikor kezdődött a változás?
2005-ben érkeztek az első Gripenek. Ez volt az első olyan eset, amikor komplex fejlesztési csomagot kapott kézhez a honvédség. Én voltam az a szakmai vezető, aki a flotta átvételét és a rendszerbe állítását menedzselte. Nem sokkal utána jött a nagy szervezeti átalakítás, megszüntették a parancsnokságok rendszerét, létrejött az Összhaderőnemi Parancsnokság Székesfehérváron. Akkor kezdtem el dolgozni a Honvédelmi Minisztérium háttérintézményénél, az újonnan megalakult Fejlesztési és Logisztikai Ügynökségnél. A repüléssel kapcsolatos szakmai munkát befejeztem, és onnantól a logisztikai rendszerben dolgoztam.
Ott mi volt a feladata?
A parancsnokságok felszámolásával a szakmai feladatokat is szétosztották. A fejlesztési feladatok kerültek az ügynökséghez, amit annak Anyagi-technikai igazgatósága kezelt. Gyakorlatilag a működőképesség fenntartása volt a feladatunk éveken keresztül. Később Benkő miniszter úr - akkor még vezérkarfőnökként - a logisztikai csoportfőnökség vezetését bízta rám. Egészen 2016-ig dolgoztam a beosztásban. Életem egyik legkomplexebb, legnehezebb feladatát, a biztonsági határzár építését is ott kaptam feladatul. Rengeteg munkát és körültekintést igényelt, de sikerült.
Lassan megérkezünk a jelenbe...
Ahol volt még egy mérföldkő. Amikor a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programmal kapcsolatos első lépéseket meg kellett tenni, felkértek egy új főosztály, a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programok Főosztály megalakítására. Ez 2018 végéig működött, és az volt a feladata, hogy elindítsa a program első ütemét. 2019 óta a HM Kontrolling Főosztályt vezetem, ahol a tárca kontrolling rendszerének működtetése és fejlesztése mellett tulajdonképpen a vezetői döntések előkészítésében veszünk részt, a meglévő informatikai és egyéb rendszerekben található adatok értékelésével, feldolgozásával, ezzel segítve a tárca gazdálkodási folyamatait. Azokat a tapasztalatokat, amiket a negyven év alatt szereztem, itt, ezen a főosztályon tudom kamatoztatni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos mérföldkőhöz. Mikor hallott először a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programról? Mennyire lehetett komolyan venni az egészet az elmúlt évtizedek ígéreteinek tükrében?
Emlékeim szerint 2014 körül már mondogatták, hogy 2016-tól jelentős támogatást kap a honvédelmi tárca. Komolynak tűnt és az is lett. Eleinte volt persze egy kis bizonytalanság az állomány részéről. Minden katona vágya az volt, hogy megújuljon a technika, és végre korszerű, minden feladattal összefüggésben megoldást nyújtó eszközök és képességek kerüljenek be a rendszerbe. Persze, hogy először kétségekkel fogadták a bejelentéseket, de aztán, amikor elkezdtek valóban megérkezni az eszközök, túlléptek a kérdőjeleken. Ott voltam, amikor Kecskeméten először leszálltak az Airbusok. Nem felejtem a katonák örömét. Mint amikor egy kisgyerek megírja a karácsonyi kívánságlistát, és csak reméli, hátha tényleg megkapja, amire vágyik, de elhinni csak akkor hiszi el, amikor meglátja a fa alatt, és meg tudja érinteni. Ez olyan motivációt ad mindenkinek, amit nem lehet szavakkal kifejezni.
Voltak olyanok, akik szerint a Magyar Honvédség nem volt felkészülve egy olyan rendszerszintű változásra, mint amilyet a program követel. Önnek mi volt a véleménye?
Saját munkakörömből nézve: az meg sem fordult meg a fejemben, hogy a Magyar Honvédség magával a képességgel, az eszközökkel, vagy a technológiával ne tudna mit kezdeni. Én inkább azon gondolkodtam, fel tudok-e építeni ennyire rövid idő alatt egy olyan csapatot, amelynek tagjai átlátják ezt a komplex feladatrendszert. Sikerült, és ez a siker tényleg csapatmunka és a vezetők részéről nyújtott támogatások eredménye. Mindig arra törekedtem, hogy lehetőség szerint jó szakemberekkel vegyem magam körül. Sosem zavar, ha a kollégáim többet tudnak egy adott témáról, mint én. Az csak segíti a munkámat. Személyes véleményem, hogy a jó vezető nem magától sikeres, hanem attól a szervezettől, vagy csapattól, amelyikkel együtt dolgozik.
Elindítani a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programot azért ennél bonyolultabb lehetett...
Eljutni a kezdő lépésekig, elindítani a „kőgolyót”, az volt bonyolult. Ilyesmit senki nem csinált előtte. Rengeteg munkát és energiát igényelt, temérdek időt elvett a családtól, de mindenki érezte, tudta, milyen történelmi dologban vesz részt. Az egész csapat így gondolkodott, mindenki hajlandó volt a cél eléréséért áldozatokat hozni, mert tudtuk, mi lesz a végeredmény.
Ha már végeredmény: amikor megpillantotta az új helikoptereket, mit érzett?
Határtalan örömöt. A tárca és a Magyar Honvédség nagyon régóta foglalkozik a helikopter-képesség megújításával. Több mint nyolc évvel ezelőtt már létezett egy munkacsoport, ami ezzel a kérdéskörrel foglalkozott, annak a vezetésével engem bíztak meg. Akkor a dolog még nem érett meg a megvalósításra. De amikor végül bekövetkezett, akkor éreztem igazából, hogy én is részese voltam a folyamatnak, hogy beérett a gyümölcs.
A beszélgetésünk alatt többször eszembe jutott, hogy önnek alapjellemvonása az optimizmus...
Optimistán realista vagyok. Igyekszem mindennek a jó oldalát nézni. Ha újrakezdhetném az egészet, akkor sem csinálnék mást és másképp. Visszagondolva a 40 éves pályafutásomra, nem volt olyan alkalom, amikor elcsüggedtem vagy feladtam volna a dolgot. Mindig szerettem csinálni, amit csináltam. Azt persze nem tudtam előre, hogy milyen beosztásban leszek évek múlva, de valamiért mindig úgy hozta a sors, hogy jól éreztem magam a következőben is.
Sikeres embernek tartja magát?
Az imént már beszéltünk erről: az én sikerem egy olyan folyamat, ami nem ebben a formában teljesedik ki, ha nem ilyen közegben, környezetben, nem ilyen kollégákkal és nem ilyen rendszerben dolgozom. A Magyar Honvédség olyan lehetőséget ad, amit sehol máshol nem kap meg az ember. És ehhez csak becsülettel, tisztességgel kell végeznie a munkáját. Soha nem kopogtattam előléptetésért, mindig az eredményeim alapján ítéltek meg. Soha nem gondoltam arra, hogy egyszer tábornok is lehetek. Most viszont úgy vélem, csak dolgozni kell és a jól elvégzett munkával a sikerek is jönnek. A honvédség rengeteget ad az embernek, csupán el kell indulni az úton. Az egyéni siker ezen a pályán a kollektív eredménybe van kódolva.
