Szurmay Sándor 160. születésnapjára

Szurmay Sándor nyugállományú vezérezredes életútja, családjának története nem csupán kiemelkedő évfordulók alkalmával kerül szóba. A dandár és Budapest XVI. kerületi önkormányzatának égisze alatt megjelent életrajzi kötet, megannyi cikk, megemlékezések, dandársorakozók sora tárta elénk hadvezéri képességének, példaként szolgáló emberi, katonai nagyságának bizonyságait.

Katonai pályafutásának maga adta rövid összefoglalóját. „Egész pályámon fontos szervezőmunkakörben dolgoztam. Közben 1 évig voltam zászlóalj-, és 2 évig ezredparancsnok. Az 1914-es világháború kitörésekor a honvédelmi minisztériumban voltam, ott léptem elő államtitkárrá. De itt nem volt maradásom és harctéri szolgálatra jelentkeztem. 1914. november 25-én ki is kerültem, mint hadseregcsoport-parancsnok az Ung völgyébe, majd Bártfára, Homonnára, később ismét Uzsokra, mindenütt kiverve az oroszt… 1917. februárban visszajöttem a harctérről, mert honvédelmi miniszterré neveztek ki.”

A magyar hadtörténelem kitüntetett lapjain, nemkülönben A katonabáró című életrajzi kötetben olvashatjuk: egykor, a boldog békeidőkben és az első világégés idején miként vezethetett az út a tábornokságig, az „alantas” parancsnoki szolgálattól a harctéri hadseregcsoport-parancsnokságig, a mindenkori teljesítmény elismerése után a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjéig.

Nekünk, a kései generációk tagjainak elődeink katonai pályája, családtörténete segíthet megérteni: ma miről mit gondolunk, miért élünk úgy, ahogy élünk. Idén, ezt aligha kell külön kommentálni, a vírus minden megemlékező programot korlátok közé szorított. Így már az is különleges napnak számított, amikor Visi Attila őrvezető, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár 32. Nemzeti Honvéd Díszegység lövészkatonája kiemelkedő életmentő helytállásának elismeréseként odaállhatott egy „szelfire” a dandár emlékhelyén, Szurmay mellszobrához. „Mellszobrával szelfizni megtisztelő, igaz, leginkább életmentőnek adatik meg az ilyesmi...”

Különleges alkalom volt felidézni az önálló magyar honvédség megteremtéséről, szép honvéd szavunkról épp száz éve leírt gondolatait éppenséggel azért, mert idén márciusban múlt harminc éve, hogy a magyar haderő megnevezése ismét „honvédség” lett.

„Véderőnk elnevezésének kérdésében egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a honvéd, vagyis a hamisítatlan, ízig-vérig magyar katona nevétől elválaszthatatlan nemcsak Branyiszkó, Hatvan, Isaszeg, Nagysarló, Komárom és az Erdélyben lefolyt harcok, de a Kárpátok hősi védelme, Uzsok, Limanova, Gorlice, Bresztlitovszk, Doberdó, a Hétközségek fennsíkjának dicső napjai és az 1848/49-iki szabadságharc, valamint a nagy világháború megszámlálhatatlan tündöklő fegyverténye.

A történelmi Magyarország minden honvédje tehát, miként a múltban, úgy a jövőben: jó bajtárs, meghitt barát fog maradni utolsó leheletéig, bárhová sodorta is Trianon. Mi magyarok legkevésbé engedhetjük meg magunknak azt, hogy ezt az érzést csorbítsuk, vagy megsemmisítsük azzal, hogy a jövőben a magyar harcost ne honvédnek hívjuk.

A magyar nemzeti hadsereg elnevezése szükséges és jogosult volt keletkezésekor, megkülönböztetésül az akkor létezett vörös s egyéb nem nemzeti alakulatoktól, de nem szükséges, nem találó, s nem is jogosult ma már, amidőn a dicső Honvédség elnevezéssel ezen intézmény rendeltetését és mi több, annak oly véresen kipróbált értékét is oly találóan egybefoglaljuk.”

E gondolatok is ihlethették a hadvezér „újkori” portréfestőit, a harctéren őt megörökítő Poór Bertalan kései követőit. A katonai hagyományokat őrző, hadisírokat kutató és gondozó székesfehérvári Krajczáros Alapítvány a Nagy Háború centenáriumi megemlékezéseinek kezdetén „Ecsettel a békéért!” elnevezéssel hirdetett projektet, melynek keretében határon innen és túl hívtak fel képzőművészeket világháborús hősök, kiemelkedő parancsnokok portréinak elkészítésére, a harctéri és a hátországi küzdelmes mindennapok megörökítésére. Németh István nyugállomúnyú ezredes, a kuratórium elnöke mondta: a felkéréseket a „soha többé háborút!” szándékuk vezérelte, és nemkülönben az, hogy ne csak a közismert hadvezérek, „snájdig” katonák, hanem a lövészárkok bakái is kapjanak „vásznat”.

A kollekció egyre csak gyarapodott, nem egy alkotás a 2014‒2018 közötti évek alkotótáborainak valamelyikében született. A képzőművészeti remekekből ízelítőt először a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred egykori laktanyájának ma is álló falai között láthatott a közönség. A Szurmay Sándorról kuratóriumi elnöki ajánlásra festett arcképek is eljutottak a nemzetközi nagyérdemű elé. Akárcsak Kis Luca felvételünkön látható alkotása Homonnától úgy húsz kilométerre, Szinnára, amely tájékon, amely harctereken a hadvezér hadtesterejű harccsoportjának mindig is félisteneknek nevezett bakái verték ki a hazánk földjére betörő muszkát, és ahová a Trianon utáni időkben visszatérnie már nem lehetett, jelképes „látogatására” 2015 áprilisáig, e kiállítás megnyitáság várni kellett.

S hogy el ne feledjük, a napokban jött ki a nyomdából az alapítvány karácsonyfa alá kínálkozó albuma, benne a portrétár, s benne Kis Luca, Majorváry Szabó Sándor és Pozner Katalin Szurmay portréja, a népes kortárs erdélyi, lengyel, magyar, szlovák, ukrán festőművész-csoport megannyi alkotása.

Az emlékezés békésebb idején, tavaly szeptemberben ama kötet szerzőjének és a Resicabányai (boksánbányai) Református Egyházközség lelkipásztorának kezdeményezésére, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkárának, a Szurmay dandár parancsnokának, a leszármazottak képviselőjének, egyszersmind a hívek jelenlétében emléktáblát avattak a szülőváros református templomában. Az emlékezetőrzés ekkor nem ért véget. Most, a koronavírus-járvány korlátozásai mellett, egy ritka pillanattal élve az egyházközség új lelkipásztora, Adorján Dávid, gondnoka, Borbély József, valamint a boksánbányai gondnok, Vincze Jancsi András Szurmay Sándor születésének 160. évfordulója alkalmából koszorút helyezett el az emléktáblánál.

Meghitt ünnepi készülődésünk, áldott várakozásunk idején érdemes még felidézni a hadvezér irattárban fennmaradt harctéri emlékeit, Uzsok hősének 82 évesen mondott szavait, mellékelve hozzá a nagyapa, Szurmay Sándor és a Kossuth-leszármazott unoka, Kossuth Gábor 1937-es karácsonyi fotóját.

„Doktoromon kívül vigyáz rám három drága zsandárom. A feleségem meg a két leányom: Blanka és Edit (utóbbi vitéz udvardi és kossuti Kossuth Ferenc, a Nemzeti Bank ügyészének felesége), akik ha naponta ¾ 7-kor kelek, este kilenckor az ágyba parancsolnak. És jómagam a legnormálisabb életet élem. Sokat olvasok és dolgozok. Most éppen egy vaskos kötetre terjedő életrajzomon.” (Akkor 1942-őt írtak, az utókor sajnálatára ez a műve nem jelent meg.)

„El sem lehet képzelni az emberiség etikai megújhodását a családi kötelék megszilárdítása és védelme nélkül. Minden gondozás és védelem azonban csődöt mond, amikor a sors kegyetlensége folytán olyan események zúdulnak az emberiségre, amelyek egy-egy ország minden lakóját, férfit és nőt, fiatalt és öreget, gyermeket és aggastyánt egyaránt kisodornak az élet rendes kerékvágásából, amikor ez emberek élete és tevékenysége egészen más irányba terelődik: és ez a háború.

A fronton egy esetben elementáris erővel és szívbemarkolóan tört utat a családról való megemlékezés: Karácsony szent estéjén.

1914-ben, karácsony estéjén történt. Limanova után volt, üldöztük a muszkákat Galícia földjén. Gromnik községben töltöttük az éjszakát. A vacsora a paplakban volt bemondva s midőn fél nyolc óra tájban benyitottam a nagy szobába, a megilletődöttségtől gyökeret vert a lábam a küszöbön. Négy-öt méteres karácsonyfa égő gyertyákkal és csillogó díszekkel köszöntött rám. Amikor leültünk a vacsorához, újabb meglepetés ért: szabályszerű betlehemes csoport, álarcosan és jelmezben lép be, szép kis templomot tesznek a földre, körbeállják és gyönyörűen eléneklik a magyar karácsonyi énekeket. Majd lelép ez a csoport és helyükbe betlehemesek jönnek. Csak aki már valamikor távol a családjától töltötte a karácsony estét, az tudja, hogy milyen szomorú az a gyermek nélkül s csak az értheti meg, milyen megható volt ez a mi karácsony esténk.”