Tábori püspök: úgy vagyunk, mint az apostolok

Kedves Püspök atya, mindenekelőtt a sajátos püspöki hivatásodról kérdeznélek, hiszen az azt megelőző katonai lelkészi szolgálatodból mintegy „belenőttél” a tábori püspökségbe. A tábori püspök pedig egy bizonyos szempontból „kakukkfióka” a többi püspök között, hiszen nem egyházmegyés püspök, se nem megyéspüspök, hanem valami más és talán izgalmasabb is bizonyos szempontból.

Az azonosság abban van, hogy az evangéliumot hirdetjük, Jézusnak az örömíréről beszélünk a katonáknak. Attól más – és ebben megerősít engem ez a képzés itt az új püspököknek –, hogy sok szó volt itt a struktúrákról. Ahogy kedvelt püspököm és elődöm, Bíró László püspök mondta, „mi struktúrák nélkül létezünk a katonai ordináriátusban”. A tábori püspökségnek nincs struktúrája, nincs templomunk, nincs plébániánk. Úgy vagyunk, mint az apostolok, valójában minden nélkül vagyunk. Persze, nagyon sok mindent ad a katonaság, a magyar honvédség, de valójában mi egyházi struktúrák nélkül létezünk. Persze, ez abból következik, hogy mi személyekhez vagyunk delegálva, hogy nem vagyunk egy területi egyházmegye. De ebben van egy óriási szabadság és nagy öröm és reménység is, hogy nincs rajtunk az a teher, hogy most rendbe kell hozni a plébánia tetejét, a templomot és így tovább. Hadd tegyem azért hozzá nagyon gyorsan, hogy nemsokára – talán pár héten belül – a magyar honvédségben meglesz az első olyan templomformájú templom, hiszen eddig csak imatermeink voltak, ami azért egy struktúra, de hála Istennek ez sem lesz a miénk, hanem a Magyar Honvédségé, tehát logisztikailag ők fogják ellátni. Azt gondolom, hogy mindenben azonosak vagyunk az egyházmegyékkel, de van egyfajta nagy szabadságunk abban – amiként talán a tizenkettő apostolnak megvolt –, hogy miként fogjanak hozzá az örömhír hirdetéséhez.

Tehát akkor szabad a pálya?

Azt gondolom, hogy szabad a pálya a Magyar Honvédségben. 28 éve, lassan már 29 éve benne vagyok ebben a szolgálatban és azt gondolom, hogy végtelen sok olyan örömünk, derűnk és tapasztalatunk van ebben az időszakban, ami miatt „érdemes” lesz tenni, vagyis a katonák lelkipásztorkodásával foglalkozni.

Egy szabad pályán működni, az kreativitást feltételez. Említetted volt, hogy 28 éve működsz ezen a területen, hogyan lehet megőrizni a teremtőképességet, az új iránti fogékonyságot, ami nem mindig könnyű?

Azt gondolom, hogy Jézus Krisztus az örömhírt szinte mindig ugyanúgy mondta el, de valahogy mégis másképp. Ugyanazt az örömhírt és evangéliumot, az Atyjának a közelségét mondta el Péter apostolnak és Nikodémusnak és Mária Magdolnának. Mindenkinek ugyanazt mondta el, csak mindenkinek másképpen, testre szabottan. Pont az lenne a szabadság és pont az benne a kreativitás nagy előnye, hogy mindig más és más katonával beszélgetünk, még akkor is, ha azzal a katonával többször találkoztunk már egy külszolgálat alatt, lehet, hogy Koszovóban és lehet, hogy Afganisztánban, és lehet, hogy Irakban, de más és más helyzetben van. Nekünk pedig újból és újból, mindig neki kell gyürkőzni annak, hogy az evangéliumot hirdessük nekik. Azt gondolom, maguk a katonák tudják a legjobban, hogy mi a háború. Nagyon jól tudják a katonák, hogy a háborúban micsoda pusztítás van. Persze, ezt tudják a civil és polgári emberek is. De a katonák ezt most is érzik, a Magyar Honvédség katonái érzik ezt még a békében is, hogy a háborúnak milyen pusztítása lehet. Ott van náluk a fegyver és nagyon jól tudják, hogy a fegyver milyen hatalmas erejű.

Ha már háború, akkor hadd kérdezzek rá, mert készültem is ezzel kérdéssel: Amikor a szomszédunkban háború dúl, akkor egészen különleges a tábori püspök feladata. Miben lett mássá most fél éve a te püspöki szolgálatod, katonák között, akik csak figyelik a háborút, de sajnos nem lehet tudni, hogy merre fordul, olyan bizonytalan napról-napra?

Azt gondolom, ahogy ezt kommunikálták is már, mi a béke pártján vagyunk. Nagyon érdekes, hogy a magyar haderőt soha nem hívjuk hadseregnek, hanem azt honvédségnek hívjuk, tehát a haza védelmében létrejött véderőnek, tehát nem támadó hadseregnek. A magyar honvédség mindig is arra rendezkedett be és mindig is az volt a feladata, hogy a népet, a családokat, a magyar embereket, Magyarországot megvédje. Azt gondolom, hogy ténylegesen egy olyan helyzetben vagyunk, amikor figyelnünk kell. Ha pedig mi odafigyelünk az Úristenre, ha mi odafigyelünk a mi Atyánkra és Jézus Krisztusra a Szentlélek által, akkor azt hiszem, hogy jó úton járunk. Amikor (püspöki) jelmondatot kellett választani, akkor én azt választottam, hogy „Szolgatársak vagyunk az Úrban”. Nekünk, tábori lelkészeknek, egyrészt a helyünk ott van, hogy mi az Isten és az ő szolgálatára vagyunk és mi együtt vagyunk az ő szolgálatára. Azt gondolom, hogy a honvédségnek és a magyar katonáknak is ez az ereje, ahogy erről beszélgettünk is a püspöktársakkal, hogy a katonák arra készülnek valójában, hogy a békét megvédjék és erre is készülnek a kiképzés során. A rajban, a szakaszban, a században, a zászlóaljban, az ezredben mindenki begyakorolja azt a feladatát, amire szüksége van egy adott helyzetben. Lehet, hogy az egyházunkban is jó lenne ez a kiképzés ilyen formán, különböző egyházközségekben, hogy öten-hatan, utána tízen-tizenöten, harmincan-negyvenen, hatvanan, nyolcvanan, százan begyakoroljuk azt, hogyan kell valójában krisztusi módon élnünk. Ennek alapsejtje természetesen a család és aztán épülünk tovább.

A katonatiszt éppúgy a béke építője kíván lenni, mint egy tábori lelkész, vagy éppen tábori püspök. Mi a sajátossága a tábori püspöknek és a tábori papnak a béke építésében, annak evangéliumi szerzésében?

Azt gondolom, hogy amikor a katonákkal együtt vagyok, akkor mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy mi a feladata a katonának és a tábori lelkésznek. Mindig nagy a kísértés, hogy az ember reagáljon arra, hogy a papok azért vannak a katonák mellett, hogy megáldják a fegyvereiket. De ez soha nem történt meg valójában, nem a fegyvereket áldották meg, hanem az embert, aki az Isten képmása. Tény és való, hogy rengeteg háború volt már a világban. Talán azok az erőfeszítések, amelyek az utóbbi évtizedek pápáit jellemzik, amit XXIII. János pápa, II. János Pál pápa, egészen Ferenc pápáig, akik azért dolgoztak, azért írtak enciklikákat, azért tanították ezt a világot, hogy béke legyen, hogy békesség legyen. Azt gondolom, hogy a katonák nagyon jól tudják, akár Németországban, vagy akár itt Olaszországban, hogy a tábori lelkészek által mindenkinek a békére kell készülnie, a biztonságra, a rendre, az Isten által adott rendre kell készülni, mert erre adják az életüket.

Püspök atya, további jó kreatív erőket kívánok neked és munkatársaidnak azon a különleges terepen, ami a katonaság, amit hadd nevezzek úgy, hogy az is az „Úr szőlője”! Köszönöm a beszélgetést.