Tíz tény a mohácsi csatáról

Senki sem vette komolyan a fenyegetést

A magyar királyi udvar már 1526 elején értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül, ám a segélykérést senki sem kezelte a helyén. Tomori Pál kalocsai érsek, főkapitány hiába kért pénzt és hiába figyelmeztetett a veszélyre: kinevezték ugyan kincstartónak, ám ez puszta cím volt, forrásokat nem biztosítottak számára. A török közeledésének hírére II. Lajos segítséget kért az európai uralkodóktól, de csak VIII. Henrik angol király ajánlott fel némi segélyt, továbbá a pápa 50 ezer aranyat. Április végén, a rákosi országgyűlésen csak sokadik problémaként merült fel a közelgő török offenzíva, és ugyan végül kivetettek egy adót emiatt, de erről már akkor is tudták a döntéshozók, hogy nem lesznek képesek behajtani. A kormányzat a mozgósítással is elkésett, csupán június elején történtek meg a tényleges, érdemi lépések, ami magában kódolta, hogy a teljes létszámúnak tekinthető hadsereg ősz előtt nem gyűlik össze. Amikor a hónap végén az oszmánok a Szávához értek, még csak pár ezer ember állt harcra készen Magyarországon.

Teljesen aránytalan felállás

A fentiekből fakadóan tökéletesen érthető, miért kellett nyomasztó török túlerővel szembenéznie a magyar főseregnek Mohácsnál augusztus 24-én, amikor a helyszínre érkezett. II. Lajos több mint egy hónappal előbb indult el Budáról, de a sereg menet közben lényegesen lassabban gyarapodott, mint azt előzetesen várták: az aratási munkálatok, a távolságok, a szervezés inkompetenciája egyaránt nehezítette a helyzetet, és hiába fenyegették meg akasztással az ellenszegülőket, a nyár derekán már ez is kevésnek bizonyult. Jól jellemzi a helyzetet, hogy például Batthyány Ferenc horvát–szlavón bán csak a csata napjának délelőttjén, de akkor is csak az ígért 12 ezer katona harmadával jelent meg a csata mezőn. Más remélt erők pedig meg sem érkeztek: elmaradtak a horvát, cseh és morva erők, és nem érkezett meg Szapolyai János erdélyi vajda serege sem Mohácshoz. Így eshetett meg, hogy miközben az oszmánok legalább 60 ezer katonával és 400 ágyúval érkeztek a csata színhelyére, addig a magyar vezetés nem egészen 25 ezer embert és 85 ágyút volt képes kiállítani velük szemben.

Szapolyai nem játszott össze a törökökkel

Mohács egyik legismertebb momentuma, hogy Szapolyai, a későbbi király nem vett részt a csatában, amivel már saját korában is rengeteg találgatásra adott okot. Főleg, hogy a Habsburg-udvar nyíltan azt terjesztette róla, hogy már a csatavesztés előtt is együttműködött a törökökkel. Vádjaikat Ibrahim nagyvezír egyik kijelentésével támasztották alá, amelyet akár úgy is lehetett értelmezni, hogy a magyar főurak között több áruló is akad – az azonban nem egyértelmű, pontosan melyik időszakról is beszélt Ibrahim. Szapolyai esetleges áruló voltát semmiféle bizonyíték nem támasztja alá, és a történészek többsége szerint nem is lehet komolyan venni a vádakat. A vajda katonai okokból nem volt jelen Mohácsnál: az első forgatókönyvek szerint Erdélyből tört volna be az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozó területekre, hogy így vonjon el török erőket Magyarországról, ám később e parancs úgy módosult, hogy Havasalföldről támadja meg a török főhadakat, majd azt üzenték neki, hogy inkább mégis egyesüljön a magyar fősereggel. Mire azonban utóbbi üzenet célhoz ért, már késő volt: Szapolyai mindössze Szeged környékéig ért el, mire Mohácsnál bekövetkezett a katasztrófa. És valószínűleg akkor sem ér oda augusztus 29-ére, ha az elejétől fogva egyértelmű parancsokat kap, mert már akkor is egyszerűen késő volt.

A kor egyik legnagyobb formátumú uralkodója vezette a török túlerőt

I. (Nagy) Szulejmán (1494−1566) az Oszmán Birodalom valaha élt egyik leghatalmasabb uralkodója volt, akinek kivételes képességeit már saját korában is elismeréssel emlegették, beleértve ebbe legádázabb ellenfeleit is. I. Ferenc francia király szövetségeseként fő célja a Habsburgok megdöntése és ezzel egyidejűleg a törökök európai uralmának megszilárdítása, hatalmuk kiterjesztése volt, így legnagyobb hadjáratait elsősorban Magyarország felé vezette, összesen hetet. Ezek során elfoglalta Nándorfehérvárt, Mohácsnál végérvényesen térdre kényszerítette hazánkat, később pedig elfoglalta Budát. Keleten sikeresen nyomult előre Mezopotámiában, török kézre kerítette Bagdadot, és a tengeren hosszasan hadakozott a portugálokkal is, és igaz, sikertelenül, de egyszer Bécset is ostrom alá vette. Halálát hetedik magyarországi hadjáratában lelte Szigetvár ostrománál, betegségben. Birodalomszervezési szempontból is maradandót alkotott, és bőkezű mecénása volt a kultúrának is.

Egymással is marakodva vállalták a csatát a magyarok

A király és tanácsadói, illetve a katonai vezetés tagjai természetesen pontosan látták, hogy bajban vannak. Innentől viszont adódik a kérdés, hogy miért kellett mégis vállalni az ütközetet ennyire kedvezőtlen körülmények között – kivárással, bizonyára komoly véráldozatot kívánó, de hosszabb távon működőképesebb visszavonulással talán el lehetett volna kerülni a katasztrófát, mondjuk rá csaknem ötszáz év távlatából. Maga II. Lajos is ezt tartotta volna kívánatosnak, ám végül kénytelen volt meghátrálni: Tomori Pál végvári harcosai azonnal neki akartak menni a törököknek, és további hezitálás esetén akár még a király tábora ellen is fordultak volna. Emellett kérdéses, mennyivel lett volna kíméletesebb vagy kevésbé katasztrofális a visszavonulással kiszolgáltatni a leglakottabb vármegyék népét a prédázó töröknek, és egy ilyen forgatókönyv esetén akár még Budát is ki kellett volna üríteni, amit szintén nem akartak meglépni.

Nem volt kedvező a terep sem

A magyar főerők a csata napján a Mohácstól délre elterülő mezőn sorakoztak fel, amelyet kelet felől a Duna árterülete övezett, dél és nyugat felől pedig egy máig ismeretlen dőlésszögű, de nem elhanyagolható magasságú, 20-30 méter magas terasz, lábánál egy kisebb településsel. Maga a csatamező nehezen áttekinthető, dimbes-dombos-völgyes szakasz volt (noha több forrás is síkságként jellemzi), amely ráadásul alaposan fel is ázott a rengeteg eső következtében. Az oszmánok a terasz pereméről tökéletesen átlátták a magyar harcrendet, és ennek fényében határozták meg a követendő taktikát.

Két óra alatt megpecsételődött Magyarország sorsa

A csata lefolyása viszonylag közismert, és ugyan a részleteket illetően számos tisztázatlan pont akad, a lényeg sajnos mindenki számára ismert: az alig több mint két órán keresztül tomboló, heves és igen véres ütközetben mintegy 15 ezer magyar veszett oda, beleértve ebbe gyakorlatilag a teljes korabeli politikai és katonai elitet, az egyházi vezetés nagyjából felét, illetve magát a királyt is. Az oszmán veszteségekről nem maradtak fent hitelt érdemlő adatok. A csata a magyar hadsereg jobb szárnyának rohamával kezdődött, amit a bal szárny támadása követett. Ezt követően Tomori – máig vitatott és némileg érthetetlen módon – megparancsolta a második lépcső támadását is, ám mire ez megindult, az első lendület kifulladt, és a jobb szárny a kezdeti sikeres előrenyomulás után „lepattant" az oszmánokról a janicsárok sortüze után. A lovasroham erejét vesztette, és a csata ezzel el is dőlt: a gyalogságot bekerítették a törökök, és egytől egyig lemészárolták őket. A csata után a törökök egész éjjel fegyverben maradtak, és várták a magyar főerőket, mert sem a szultán, sem Ibrahim nagyvezír, sem a többi török katonai főméltóság nem hitte el, hogy tényleg a magyar főerőt verték tönkre, és valóban ennyire könnyen ment a dolog.

Máig sem tudjuk pontosan, miként hunyt el II. Lajos

Mohács bizonyára legnagyobb rejtélye, hogy pontosan mi történt II. Lajos magyar királlyal, aki a legismertebb verzió szerint a Csele-patakba fulladt. Nem ő volt az egyetlen főméltóság, aki a csatamező környékén lelte halálát, hiszen hét főpap és csaknem harminc főúr is odaveszett az ütközetben a közkatonák ezrei mellett. A király kapcsán azonban több korabeli forrás is a gyilkosságot valószínűsíti, többek között Szerémi Györgynél is olvasható egy ezt alátámasztó változat – eszerint Lajossal a feldühödött magyar főurak végeztek, és csak utána dobták a holttestét az egyik közeli vízmosásba. Akármi is történt vele, Lajos maradványaira jobbágyok akadtak rá, akik megfosztották uralkodójukat ékszereitől és egyéb drága holmijaitól, majd eltemették. Testét hat héttel később Sárffy Ferenc győri várkapitány hantoltatta ki a helyszínen, és a királyt végül Székesfehérváron helyezték örök nyugalomra. Akár megölték, akár megfulladt, holttestét biztosan nem a Csele-patakból, hanem egy ma már nem létező, mocsaras területről halászhatták ki az említett parasztok.

Megnyílt az út a főváros felé

A mohácsi győzelem után az oszmánok megindultak Buda felé. A fővárosba már augusztus 30-án megérkezett a tragédia híre, mire a következő napokban mind a királyné és kísérete, mind a polgárság jelentős része elmenekült. Szulejmán szeptember 11-én vonult be a városba, de ekkor még nem akart helyőrséget hagyni Magyarországon: kifosztotta a kincstárat, kirabolta a várat, majd felégette Budát és Pestet. Ezután az oszmánok hidat vertek a Dunára, és immáron az ország középső részén megindultak vissza, dél felé. A középkori Magyar Királyság összeomlását hozó hadjárat – szomorúan szimbolikus módon – Nándorfehérváron ért véget, ahová a szultán október 10-én ért vissza. Buda 1541-ben került véglegesen oszmán kézre.

Nekünk Mohács kell?

Mohács jelkép a magyar történelemben: gyászdátum, amely emellett a jellemző magyar széthúzás, viszálykodás szimbóluma is. Ugyanakkor – még a „mi lett volna, ha…"-típusú kérdések értelmetlensége mellett is – érdemes megjegyezni, hogy az ekkor hatalma zenitjén álló, egy minden szempontból kivételes képességekkel rendelkező uralkodó által vezetett Oszmán Birodalommal egy egységesebb, időben mozgósító Magyar Királyságnak sem feltétlenül lett volna esélye hosszabb távon. Az ekkori világ legerősebb katonai hatalmával egyszerűen lehetetlen volt dacolni: a törökök gyakorlatilag minden korabeli ország hadseregénél szervezettebbek voltak, haditechnikai szempontból szintén felülmúlták a környező riválisokat, és nem utolsósorban sokkal több katona, illetve anyagi forrás állt rendelkezésükre. Mohács üzenete ma is érvényes, amiből ennek ellenére sem mindig látszott tanulni a magyarság – ám ezzel együtt abszolutizálni sem érdemes ezt az üzenetet. A katasztrófához valóban óriási mértékben járult hozzá a magyar megosztottság és pártoskodás, ám – vélhetően – egyéb esetben is legfeljebb elodázható lett volna a törökökkel szembeni vereség.