TOP 10 világháborús FPS játék

Noha az alábbi felsorolás alapvetően szubjektív, hiszen többségét saját emlékeim, élményeim szerint jártam körül, mégis nyugodt szívvel merem állítani, hogy ha nem is azonos sorrendben, de nagy egyetértésre lelek generációm – tehát a rendszerváltás környékén születettek – tagjaival. Mi előttünk lassan bár, de sosem látott világ nyílt meg előbb a DOS alapú, majd az első Windowsokra fejlesztett játékokkal. És ezzel együtt őrületes kalandok egész sora vette kezdetét, aminek olykor csak a „vajon elfut-e a gépemen?” kérdés kegyetlen húsba maró valósága állított akadályt.

Ezek a szoftverek akciódús jeleneteikkel és az egymást tetéző újításaikkal, valamint az addig nem látott képi megjelenítéseikkel valóban elénk tárták Normandia, azon belül is az Omaha-partszakasz homokos fövenyét, a szétlőtt Carentan városának törmelékekkel teli utcáit, Afganisztán hegyeit, az űr végeláthatatlan csataterét, a legádázabb harckocsiütközetek feszültségét és nem utolsó sorban a hősök bátorságát, önfeláldozását, és a bajtársaik iránt érzett el nem múló szeretetét. Nekünk ezek a játékok még nem kizárólag húsz perces, többjátékos meccsekbe tömörülő céltalan adrenalinfürdőt jelentettek, hanem egy olyan különös átszellemülést, ami során mi lehettünk a sebeikkel mit sem törődő tengerészgyalogosok, a Bangalore-torpedókért üvöltő gyalogos katonák, az egységüktől elszakadó ejtőernyősök és számtalan soha el nem ismert fedett művelet legvagányabb operátorai.

Írásommal korántsem törekszem a teljesség igényére, hiszen nem is lehetne minden gyöngyszemet felsorolni, ezért a személyes emlékeken túl inkább az évek óta töretlen népszerűségük és a kiemelkedő eladási listák alapján kerültek be TOP 10-es összeállításunkba. Lássuk!

Medal of Honor: Allied Assault (1999/2002)

Kétségtelen, hogy e remekmű legfontosabb jeleneteit – tehát a partraszállást – a Ryan közlegény megmentése (1998) című mozifilm ikonikus pillanatai ihlették. Ennek természetesen az is oka, hogy konkrétan a filmet is rendező Steven Spielberg fejéből pattant ki a játék ötlete és megvalósítása.

Ki ne emlékezne a Higgins-csónakunkban feszengő rangerekre, miközben mögöttünk a százados utasításokat osztogat? Aztán lenyílik a rámpa és elszabadul a káosz. A parti akadályok között fedezékről-fedezékre nyomulva bajtársak tucatjai maradnak örökre mögöttünk, majd jön a híres jelenet és az első fontos feladat: Bangalore-torpedókat találni! E földi poklot mi mégis furcsa izgatottsággal játszottuk végig, hiszen mire kezünk közé kaparintottuk a telepítő CD-t, addigra már vagy nyíltan vagy titokban, de csak megnéztük Miller százados, alias Tom Hanks nagyszerű alakítását és 1944. június 6-a vérszivattyúját. És a csoda ott jött el, mikor mi magunk lehettünk a film szereplői, mi szálltunk partra, mi írtunk történelmet! Éppen ezért egy igazán kedves emlék ez a mai szemmel már kissé esetlen rajzolatú remekmű.

Call of Duty (2003)

Egy évvel később pedig ismét felfoghatatlan izgatottság tört ránk, hiszen az Európa felszabadítását célzó partraszállást ismételten győzelemre vihettük, ezúttal a légideszantosok szemszögéből. Mondanom se kell, hogy az ekkor még bőven friss Az elit alakulat (2001) című minisorozat emlékei két kézzel dobálták a fát a Call of Duty történetszálának tüzére. Mindannyian az Easy század számunkra kedves, kedvenc karakterének bőrébe bújva „ugrottunk ki” a C-47-es repülőgépből. Parancs nélkül is tudtuk, hogy mi a dolgunk a Brécourt Manornál, ahol az Utah partszakaszt tűz alatt tartó német tüzérségi lövegeket kellett kiiktatnunk, hiszen addigra már ezt a jelenetet is többször átrágtuk a sorozatot nézve.

Ráadásul a később valóságos branddé váló cím alkotói kétszer is sorba álltak, hogy a hollywoodi ötletforrásból merítsenek, hiszen az amerikai 101-es légideszantos ugrást követően csakhamar egy süllyedő ladikban találtuk magunkat a fekete füstbe burkolódzó Sztálingrád felé tartva. A fejlesztők olyannyira nem tagadták le az Ellenség a kapuknál című filmmel való áthallásokat, hogy még az ikonikus fegyver- és lőszerosztást is átélhettük, következésképpen mindössze egy töltőlécnyi puskalőszerrel kezdtük meg a város felszabadítását. Ugyanezen kampány alatt végül aztán mi magunk is Vaszilij Zajcevvé, a híres-hírhedt mesterlövésszé válhattunk.

S ha már Call of Duty, kötelező megemlíteni a játék harmadik, brit küldetéssorozatát is, hiszen itt bukkant fel először Johnathan Price százados is, avagy Captain Price, aki előbb különleges arcszőrzetével, ezer közül is megismerhető orgánumával, majd a COD sorozat további epizódjainak tanúságtételeként halhatatlanságával is a játékosok szívébe lopta magát.

Az utólag kiadott United Offensive kiegészítő, bár már volt egy érezhető utánlövés jellege, mégis ki tudta egészíteni az első epizódot, hiszen számtalan szereplő visszatért, ráadásul többek között a játékvilágban addig méltatlanul hanyagolt ardenneki csata egy-egy ütközetébe is elkalauzolt bennünket.

Sokunk számára a Call of Duty volt A játék, ahol nem egyedül, hanem bajtársak tömkelegével, legendás karakterekkel az oldalunkon együtt vihettük győzelemre az egész estét betöltő csatákat.

Battlefield 1942 (2002)

Nem lehetne teljes a felsorolás, ha nem említenénk szót a Battlefield 1942-ről külön kiemelve a hihetetlenül jól megkomponált főcímdalát, aminek fő motívumai aztán végig kísérték a teljes szériát különböző hangszerelésekben. Szerettem, de bizonyos korhűtlenségek (akkor, azon nemzet katonája kezében az a fegyver nem lehetett…) árnyalták a fényét, s tettek irányba más játékok felé. Kétségtelen viszont, hogy rendkívül népszerű volt a maga korában, sőt, amerre később haladtak az ugyanezen címen kiadott folytatások, többen is úgy vélték, hogy ez, az első BF volt az egy és igazi.

Medal of Honor: Pacific Assault (2004)

Bár csak két év választotta el elődjétől, történetét, grafikáját és intenzitását tekintve annyit lépett előre, hogy megjelenésekor azt éreztük: megérkeztünk! Ez itt a csúcs, nincs tovább a számítástechnikában, ez már a nagybetűs valóság. Mai szemmel persze az ifjonti hevület már mosolyra fakaszt, mégis örömmel néztem újra a csaknem húsz évvel ezelőtti trailerét. A MOH sorozat ezen epizódja először kalauzolt el bennünket Pearl Harborba, majd pedig a csendes-óceáni szigetvilág olyan ismert helyszíneire, mint Guadalcanal, vagy Tarawa. Talán ez lehetett az első játék, ahol egy négyfős raj minden tagjának neve, jelleme, karaktere volt, ezáltal a küldetés puszta teljesítésén túl aggódtunk, de legalábbis törődtünk a bajtársainkkal. Ez a fajta egymásra utaltság viszony első ízben világított rá arra, hogy bár az ember egyedül is sokat ér, de csapatban legyőzhetetlen.

Call of Duty 2 (2005)

Hogy jobban megértsük a COD 2 és a rá pár évvel érkező World at War részek helyzetét, illetve a bátorságot, ami ahhoz kellett, hogy ismételten a második világháborúhoz nyúljanak, látni kell, hogy a PC-s (és természetesen konzol) világ ekkor dúskált az 1939-45 közötti korszakot felelevenítő szoftverek kínálatában. A nagy leleplezés előtt hosszas tanakodások övezték a készülő projekt témáját, sokan biztosak voltak benne, hogy a szenzációt majd egy új korszak új háborúja adja majd. Tévedtek. A Call of Duty 2 gyakorlatilag leporolta az első részt, s mintha a még 2003-ban el nem lőtt sztoriknak adtak volna egy második esélyt, hogy szebb grafikai környezetben ők is napvilágot láthassanak.

A játék ezáltal nem egyedi, ugyanazon tematika mentén haladt tovább, mint amit az első rész megteremtett. Hol amerikai, hol szovjet, hol brit katonaként harcolhattunk megint csak Normandiában, megint csak a Szovjetunióban, majd Németországban és újdonság gyanánt Észak-Afrikában. A téma szerelmeseként külön jól esett látni, hogy az első Call of Duty óta mit sem adtak le a korhű felszerelések igényéből, ezért kifejezetten jó volt vizslatni a szemünket a különböző katonák szettjein.

Brothers in Arms sorozat (2005-2008)

„Sosem akartam rajparancsnok lenni” – vall színt Matthew Baker őrmester egy ejtőernyősökkel teli C-47-es szállítógép oldalajtajánál állva, mielőtt belevetné magát a nyomjelzős lövedékek és robbanások fényárjában pompázó normandiai éjszakába. S e nyitánnyal egy három részen keresztül tartó dráma vette kezdetét. Szokatlan, de izgalmas megközelítés volt, hogy valóban rajparancsnoki teendőket kell ellátnunk FPS-ben (first person shooter, azaz belső nézetes lövöldözős játék). Noha természetesen egy-egy küldetésnek megvoltak a szigorú korlátai térben, az elénk táruló táj, város, épület kellően részlet- és lehetőséggazdag volt annak érdekében, hogy mi, a gamer altisztek taktikázhassunk, kigondolhassuk, hogy a biztosító tűzpár honnan fedezze a rohamozók előrenyomulását. És éreztük azt a ránk nehezedő súlyt is, amit az átvezető videókkal és a játék során elhangzó párbeszédekkel a fejlesztők tettek a vállunkra: akarva-akaratlanul is kötődtünk a jól kidolgozott, egymástól sokszor nagyon eltérő jellemvonású és fizimiskájú bajtársakhoz. Számított, hogy egy géppuskafészek lerohanását hogyan fogjuk kivitelezni, mert bizony, akit elvesztettünk, nem tért vissza a következő pályán.

Az első részt még további kettő követte, amelyek, ha nem is ugrották meg a franchise-teremtő Road to Hill 30 szintjét, hűen követték a meghatározott irányvonalát. Egyedül talán a túldramatizált gondolatmonológok és az ezáltal talán túlságosan szájbarágóssá váló moralizálás tették kissé vontatottá a játékmenetet, mindezek ellenére mi igenis vártuk volna a harmadik rész végén – hacsak egy fél mondat erejére is - belebegtetett havat, tehát kimondatlanul az ardenneki csatáról szóló negyedik epizódot. Sosem készült el.

Medal of Honor és MOH Warfighter (2010-2012)

E két részes modernkori kitekintő megjelenése idején még javában zajlottak az afganisztáni háború eseményei. A világ, de még inkább az amerikai célközönség számára ekkorra már egészen hétköznapivá vált a távoli kontinensen folyó konfliktus, ezért vitatható, hogy nem-e az amerikai hadügyminisztérium állt-e a játék megalkotásának hátterében. Annyi bizonyos, hogy pénzt, paripát nem sajnáltak a fejlesztők, hiszen a felhasznált zenei betétek egy részét a Linkin Park szolgáltatta, így a The Catalyst és a New Divide remekek is felcsendültek a marketingkampány folyamán és a játék bizonyos pontjain egyaránt.

Maga a játékmenet és a tematika is egyfajta toborzó volt, hiszen az amerikai haderő különleges erőinek színe-javát felvonultatták: egyszerre lehettünk az afgán világba beolvadó, nagyszakállú, mégis a legmodernebb eszközökkel operáló Navy Seal kommandósok, a hadsereg különleges erőit jelentő Delta Force-osok, Rangerek, Apache helikopterpilóták és mindezek gyűjtőjeként: csillagossávos igaz amerikai hősök. Vagány beszólások és párbeszédek, drámai, olykor egészen megható pillanatok és töméntelen akció jellemezték a játékot.

Mindezek mellett mégis az hozott igazán nagy sikert a Medal of Honor szériát újjáélesztő epizódnak, hogy végre nem a második világháború unalomig ismert pár csatáját alkották meg még egyszer pepitában (pedig lássuk be, egy ma fejlesztés alatt álló játéknak bőven lenne miből választania, ha eddig be nem mutatott hadszíntereket, ütközeteket kívánna felvonultatni), hanem végre valami új, valami modern, valami nagyon aktuális konfliktusban találtuk magunkat.

Két évvel később érkezett a Warfighter névre keresztelt folytatás, amely bár kellemes volt - hiszen az első részből visszatért sok karakter - valahogy elfogyott a kraft. Pedig a recept ugyanaz volt: legyőzhetetlen szuperkatonák, nagyon szép grafika, a világ sok táján lángoló konfliktusok, Linkin Park, hatalmas marketing. Szerettük, becsületből végigjátszottuk, de mégsem őt vesszük le a polcról, ha nosztalgiáznánk egy-egy küldetés erejére.

COD Modern Warfare sorozat, a soha véget nem érő akció (2007-2022)

Ezt a sorozatot akár az újrakezdések koronázatlan királyának is tekinthetnénk. Nem elég, hogy az eredeti trilógia epizódjait az elmúlt években kiadták remastered, azaz felfrissített grafikával, a fejlesztők újabban azzal is megfejelték a szériát, hogy bármiféle névváltoztatás nélkül zárójelbe tették az első három részt és újrakezdték. Nagyjából ugyanazok a szereplők, csak épp megfiatalodtak, nagyjából ugyanazok a konfliktusok és főellenségek, csak az egész elment egy nagyon szép és izgalmas akciódús animációsfilmbe, ahol nagy ritkán mi irányítjuk a karaktereket, de ott is zavaróan fogják a kezünket a fejlesztők, nehogy eltévedjünk az amúgy is szűkre szkriptelt pályákon.

Na de vissza az elejére! A Call of Duty: Modern Warfare 1 egy olyan franchise-t és világot teremtett meg, amit talán még a fejlesztők sem hittek. Remekbe szabott, izgalmas történet, jól megírt karakterek, akik ikonikussá váló szövegeit kiváló szinkronszínészek szólaltattak meg. A sztori tele volt katarzissal: az elejétől végéig vezető úton fontossá váló szereplőket láttunk elesni, egy ízben pedig mi magunk, a játékosok is áldozatává váltunk egy taktikai atomrobbanásnak.

Ritka azon sorozatok folytatása, amikor a második rész nem csak fel tud nőni elődjéhez, de még többet is tud nyújtani annál. A Modern Warfare 2 az én szememben márpedig ilyen volt. Pedig sem a grafika, sem a dinamika nem hozott túlságosan sok újdonságot. Egyedül a történetszál hozta a kötelezőt és annál még többet is. Néhány egészen döbbenetes, de szerencsére vérmérséklet szerint kihagyható húzás (azaz a reptéri rossz fiú bőrébe bújt terrorakció) mellett a jól bevált recept működött ismét: a fejlesztők megszerettettek velünk bizonyos karaktereket, akiket aztán könyörtelen sorsa ítéltek. A harmadik rész, bár ugyanezeket az érzelmeket váltotta ki, s ekkorra már két részen keresztül megszeretett szereplőkkel találkoztunk, valahogy demagóggá vált. A Modern Warfare 3-t már mindenki úgy kezdte meg – aki még kitartott a franchise mellett -, hogy úgyis lesz benne megdöbbentő dráma, nem várt fordulat és veszteség, éppen ezért nagy csodára már nem számított az értő közönség. De a sztoriszál még mindig tudott olyannyira erős lenni, hogy csak a korábban már emlegetett Captain Price-ért belevágtunk a világ megmentésébe harmadszor is.

És ezt a fejlesztők is érezték. Érezték, hogy a sorozat itt véget ért, nincs több lehúzható bőr. Aztán eltelt nyolc év – s számos más tematikájú COD rész – és az alkotógárda úgy döntött, hogy leporolják a Modern Warfare címet, s mintha egy alternatív valóságot nyitnának, kvázi ugyanazon szereplőkkel alkotnak egy teljesen új történetet. Bár valahol a jelenkorunkban játszódik a sztori, a tapasztalt vénróka, Captain Price hirtelen egy harmincas éveiben járó fiatal, vakmerő katonatiszt, aki épp csak elkezdi az azonos idősíkon történő eredeti trilógiából ismert műveleti csoport felállítását.

Battlefield 1 (2016)

A Battlefield 1 hatalmas űrt foltozott be azzal, hogy játékosait az első világháború lövészárkaiban küldte a frontvonalra. Ez az új világ önmagában is elég volt arra, hogy a háborús játékok rajongó táborát feltüzelje. A gyönyörű képi világ, a zenei aláfestők és a filmszerű bejátszások mind fantasztikus élményt adtak, amik az első pár küldetés erejére még kellő lendületet is adtak. Aztán idővel, miután szép lassan külön tudtuk választani a történetet a játékmenettől, rájöttünk, hogy a méltatlanul rövid sztoriszálak csak amolyan szükséges rossz elemek a marketing és eladhatóság érdekében, valójában elsődlegesen ez a játék is a többjátékos módra alapoz, ahol a korhűséget felváltja az egyediséget kifejező, szabadon összeállítható küllemű és mikrotranzakciókkal, tehát pénzért kiegészíthető játékélmény. Egészen eddig a felismerésig nagyon szerettem, mert egy addig érintetlen területhez, az első világégés idejéhez nyúlt. Idővel azonban rá kellett jönnöm, hogyha az 1914-1918-as korszakot feldolgozó, élményszerű és korhűnek tekinthető megoldást keresek, akkor a Verdun, Tannenberg és Isonzó című remekművek felé kell fordulnom. E három címmel egy későbbi összeállításban visszatérünk még!

Call of Duty: Black Ops sorozat (2010, 2012, 2015, 2018) és ami utána jött

Mire kiszivárogtak az első Black Ops epizód készülésének hírei, a Call of Duty márka egyet jelentett a minőséggel és a lövöldözős játékok szemszögében értelmezhető „moziélménnyel”. Éppen ezért rettenetesen izgatottak voltunk a második világégés időszakát hátra hagyó és – többek között – a vietnami háborúba invitáló kampány iránt. Meg is kaptuk, amire vágytunk: UH-1 Huey helikopterek mindenütt, dzsungelek tele csapdákkal és rajtaütésekkel, korabeli rockzene és nem utolsó sorban még A szarvasvadász (1978) című alkotás orosz rulettező jelenete is felelevenedett előttünk.

Aztán történt valami. A második részben bár még ugyanúgy kalandoztunk a hidegháború szövevényes évtizedeiben, de már belekerültünk egy olyan vízióba, ami egyszerre festett elénk egy nagyon előrehaladott jövőképet és kecsegtetett a világ elpusztulásának gondolatával. A karakterek még mindig egyediek voltak, de érezhetően a háborgó jövőt tálcán kínáló fejlesztők hirtelen annyi mindent próbáltak beleszuszakolni a klaviatúra véges lehetőségeibe, hogy bevallom, egyes funkciók már eszembe sem jutottak a felfokozott mérkőzések alkalmával.

És ezzel elindult egy olyan lejtmenet, amiben minden további epizód, bár tudott valami újat mutatni, korántsem hozta azokat a mérföldköveket, amikkel a COD korábban megerősítette a brandet. Ezen aztán az Advanced és Infinite Warfare részek sem segítettek sokat, bár mindkettő hozott érdekes megközelítéseket a játékvilágba. A leáldozni látszó Call of Duty égiszen egyedül a korábban említett Modern Warfare részek tudtak valamennyit visszahozni, de az utóbbi epizódok a franchise legújabb kiadásaihoz – WWII és Vanguard – hasonlóan már inkább tűnnek gyönyörű grafikájú animációs filmeknek, semmint a gamerek minden katonai tudását latba vető adrenalinsokknak.