Török iga helyett bécsi rablánc

A Buda felszabadításával és a török kiűzésével, visszaszorításával járó 1686. szeptemberi ostromig hosszú út vezetett. Kara Musztafa nagyvezír sikertelenül próbálja 1683-ban megostromolni Bécs várát. Ennek ellenére a nyugat-európai hatalmak ekkor ébrednek rá arra, hogy komoly veszélyben vannak. 1684-ben ezért XI. Ince pápa létrehozza a Szent Ligát, melyet Velence, Lengyelország, a Habsburg Birodalom mellett kezdetben néhány német fejedelemség alkot. Később csatlakozik a koalícióhoz Oroszország is. A Liga fő célja Magyarország török iga alóli felszabadítása volt, azért, hogy biztonságban tudhassák Nyugat-Európát az oszmán birodalomtól.

Már a Liga megalakulásakor, 1684-ben kísérletet tettek arra, hogy Buda várát felszabadítsák. Ekkor azonban még a mintegy 50 ezer főből álló ostromló sereg kudarcot vallott. Ugyanakkor Magyarország-szerte számos hadisikert érnek el a csapatok a törökök ellen, ezzel is gyengítve a sereget. 1685-re felszabadították a Dunántúlt, illetve Felvidék jelentős részét. Ezzel egyébként megszűnt az 1982-ben létrejött Felvidéki Fejedelemség, melynek vezetőjét, Thököly Imrét a törökök elfogták, és fogolyként kezelték. Erre válaszul az általa vezetett csapatok viszont átálltak a felszabadítókhoz. Csak a török végvárak tartották még magukat. Esetükben az ostromlók a kiéheztetést választották: körbezárták az erődítményeket, s várták, hogy a védők megadják magukat.

1684-1685 során Lotharingiai Károly csapatai többször sikerrel ütköztek meg a szultán seregeivel, s végül ostromgyűrűt húztak Buda vára köré. Az 1684-es első nagy roham az időjárási viszontagságok miatt elbukott. A második nagy roham 1686. június 22-én indult meg. Ekkora az ostromló csapatok Pestet már felszabadították. Az ostrom parancsnoka Lotharingiai Károly volt, aki csapataival a vár északi oldalán sorakozott fel, mintegy 40 ezer embere élén. II. Miksa Emánuel, 21 ezer fős csapat élén pedig délről zárta körül Budát. Az összeségében mintegy 80 ezer fős ostromlók között 15-20 ezer magyar katona is harcolt, akik zömükben Thököly Imre seregéből kerültek ki. A magyar haderő nem szervezhetett önálló csapatot, szétosztották őket különböző parancsnokok között.

A szeptember 2-ai mindent eldöntő ütközet előtt három alkalommal is kísérletet tettek az ostromlók, hogy felszabadítsák Budát. Július 13-án, az erődítmény kétheti lövetése után tettek először arra kísérletet, hogy az északi oldalról bevegyék a várat. Sikertelenül. 22-én felrobbant egy török lőszerraktár, ami jelentős rést ütött a nyugati falon, ám itt sem sikerül átverekednie magát a keresztény haderőnek. Először 24-én sikerül bejutnia a várba Fiáth Jánosnak 600 hajdú élén, miközben Esterházy János és 2000 hajdú álrohamot indított. A kibontakozó csatában 5500 ostromló mellett mintegy 2,5 ezer védő is életét veszítette. Tekintettel arra, hogy a várat 12-15 ezer török katona védte, ez komoly veszteségnek számított. Nem véletlen, hogy augusztus 12-én Szári Szulejmán nagyvezír vezetésével jelentős,  mintegy 50 ezer fős felmentő sereg érkezett Buda vára alá.

A sikeres ostromot követően a következő években egészen Belgrádig sikerült a Ligának visszaszorítania a török haderőt. Azonban nem csak ez volt a következménye a csatának. Mivel Magyarország csak formálisan lehetett a Szent Liga tagja, a győztes haderők meghódított területként kezelték. Az 1687-es pozsonyi országgyűlésen a rendeknek le kellett mondaniuk az ellenállási jogról, a szabad királyválasztásról, s ki kellett mondaniuk a Habsburgok örökös királyságát. Erdélyt különálló tartományként csatolták a Habsburg Birodalomhoz. Pozsonyban azt is kimondták, hogy a hadjárat költségeinek 70 százalékát Magyarországnak kell viselnie. Történt ez annak ellenére, hogy Eperjes 80, a szelepcsényi érsek 160, Debrecen pedig 960 ezer forinttal járult hozzá a hadjárat költségeihez.

A győztesek, jelesül Bécs más módon is igyekezett megtörni a magyarokat. Visszavonta az úgynevezett hajdúszabadságot. Így az ezzel élő jobbágyok ismételten robotra kényszerültek, s újra földesúri fennhatóság alá kerültek. A hadviselés költségeit is rájuk hárították. Ez két elemből állt. Egyfelől nekik kellett elszállásolniuk a katonákat. Ez volt az úgynevezett porció. Ugyancsak ők viselték a katonaság szállításának terheit, a forspontot. Az emiatt kibontakozó elégedetlenség vezetett el az 1703 és 1711 között lezajlott Rákóczi-szabadságharchoz.