Varázs-szó

A korán jött melegben, jólesik egy kis délutáni pihenő hűvös lakásomban. Szendergésbe merülő, kellemes nyújtózásomat azonban, hirtelen, ágyamig hatoló kocsi-püfögés, ajtók csapódása és egyre emelkedőbb hangú kiabálás rántja vissza az ébrenlétbe. Ketten érkeztek – egyidőben –, de csak egy szabad hely van. Ki foglalja el? Az autók gazdáinak, harsány, fiatal férfihangja süvít be hozzám, és talán másokhoz is…

„Nehogy már beállj az én helyemre!"

„Mi?! Ezt te bérled? Hát, ki van írva a neved?"

„Na, húzzál el innen gyorsan, mert … !"

„Mert? Mert, ha nem, akkor mi lesz?"

A vita heve, egyre magasabbra csap, helyzetük megoldása egyre reménytelenebbé válik. Úgy tűnik, egyik kakas sem enged és harcol a maga igazáért.

Hogy képesek így hajba kapni egy parkolóhelyért, csip-csup dologért? Nem tudom, kik lehetnek ezek, de most már kimegyek és szétcsapok közöttük! – villan át fejemben. Már éppen felkelni készülődök, megzavart nyugalmam bosszúságával, amikor a szóváltás tetőpontján egyikük váratlanul így szól:

„Ne veszekedjünk, katonák vagyunk!"

Megáll a mozdulatom is, ahogy ezt hallom! Mint, amikor a bűvész, ráfújja varázs-szavait a csomókkal teli zsinórra, ugyanúgy hatnak ezek a szavak is, a viszály gubancos fonala azonnal kisimul. Mosolyogva dőlök vissza ágyamba. Csak a szívem körül bizsereg valami, amint érzem, ebben a pillanatban vonul el az árnyék. Meleg napfény kezdi átjárni az udvart, és a mi házfalunkat is.

De jó lenne, emberi példát mutatva, mindent szépen, így elintézni egymással, csupán egy kis „hókusz-pókusz" bűvös szóval!

A szétáradó, nyugalmas csendben, behunyt szemmel Balassi Bálint versét mormolom, amint lassan álmomba olvadnak szavai:

„Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,

Katonatalálmány, új forma ékesség,

Seregben tündöklő és fénlő frisseség,

Éntűlem s Istentül legyen már békesség!"