Az ember a legfontosabb tényező!

Mióta foglalkozol fotózással?

Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de már óvodás koromban tudtam, hogy a fényképezőgép melyik oldalán szeretnék állni. Mindig sírtam, amikor jött a fényképész az óvodába és – hogy vigasztalni próbáljon – kaptam egy filmes dobozt a kezembe. Szerintem ott kezdődött minden! Rajz szakos általánosba jártam, aztán középiskolában már egy lázadó korszak jött: türelmetlen voltam a rajzoláshoz, de mégis szerettem volna magamat valahogy kifejezni, és akkor tényleg jött a fotózás. Nagyatádról származom, amely nagy múltú katonaváros volt akkoriban, így mindennapos volt, hogy katonákat lássak, illetve kiskoromtól sokkal szívesebben játszottam autókkal meg fegyverekkel, mint babákkal, így a katonai fotózás szinte adta magát. Már több mint 20 éve dolgozom ebben a munkakörben.

Melyik volt a legemlékezetesebb fotózásod?

Sok emlékezetes fotózás volt, hiszen a riporteri munka nem egy megtervezett kép, itt mindig váratlan szituációknak kell megfelelni, és alkalmazkodni kell mindenhez: fényhez, helyszínhez, emberekhez. Munkám során a műtőasztaltól (boncasztaltól) a barlangon és légi fotózáson át az éleslövészetekig sok olyan extrém helyen megfordultam, ami nem átlagos egy fotós életében.

A legelső emlékezetes légi fotózásom az AN-26-ról (Ancsa) volt, amikor nyitott rámpával repültünk, és nekem le kellett hasalnom a járófelületre a nyílásba. Sosem felejtem el, nagyon para volt, de aztán maga a látvány meg a munka annyira lekötött, hogy igazából bármikor újra szívesen részt vennék hasonlóban!

Mind mentálisan, mind fizikailag az egyik legmegterhelőbb munkám az volt, amikor a Magyar Barlangi Mentőszolgálat munkatársait kísértem el egy gyakorlatukra a Mátyás-hegyi barlang járataiba. Itt igazi meglepetésként ért, hogy találkozhattam Mark Dickey-vel, a dél-törökországi Morca-barlangból pár nappal korábban kimentett amerikai barlangásszal.

Mindig izgalmas műveleti területen dolgozni. Afganisztánban történt igazán necces dolog is, de ott az adrenalin, meg a körülöttem lévő profi katonák megnyugtatóan hatottak, így utólag már csak mosolygok rajta. Kabulból indultunk CH-47 Chinook típusú helikopterrel Dzsalálábád városba néhány más pont érintésével. A fedélzeten más nemzetek katonái, csomagok és utánpótlás is volt. Mindenki nagyon akart már menni, mert egy nap késésben voltunk, előző nap időjárási gondok miatt nem repülhettünk. Mérlegelés után mindenki felpakolt a gépbe, és kigurultunk a kifutón. Már éppen emelkedni kezdtünk, amikor sűrű fekete füst kezdett gomolyogni az utastérben. A megszakított felszállás után visszagurultunk az állóhelyre, mindenki nagyon csalódott volt. Megjelent azonban egy technikus egy laptoppal, amelyet összekötött a géppel, majd miután megtudta, mi a gond, egy csavarhúzóval a plafonból pár csavart eltávolított, ahonnét rengeteg olaj ömlött ki. Mint kiderült, egy olajpumpa mondta fel a szolgálatot, amelyet ott helyben azonnal cseréltek. Az egész művelet körülbelül másfél óra alatt lezajlott, mi újra elfoglaltuk a helyünket, és indultunk is a célállomásra. Ott azzal fogadtak minket, hogy egy órával azelőtt kisebb tűzharc volt. Ezen a másfél órán múlott, hogy nem csöppentünk a kellős közepébe....

Más katonai fotós munkáját követed-e?

Követni nem követek senkit, de Lynsey Addario munkásságát igazán nagyra tartom, Mesterségem c. könyve komoly szakmai írás, csak ajánlani tudom az érdeklődőknek. Mellette Margaret Bourke-White, akit még említenék, és napjainkból nemrég láttam Wolfgang Schwan képeit, amelyek igazán nagy hatással voltak rám.

Hogy állsz neki egy fotózásnak előzetesen?

Alapvetően nagy teleobjektívvel szeretek dolgozni, mert ilyenkor egy kicsit láthatatlan maradok a fotóalany számára, és nincs meg benne a kényszer, hogy nekem pózoljon, ugyanakkor azt is vallom, hogy mindig menjünk közelebb! Persze a biztonsági rendszabályok nem minden esetben a barátaink, de a rutin és az évek alatt kialakult szakmai kapcsolatok nagyon sokszor segítenek egy-egy álomkép elkészülésében! Amit katonai témában azért már előre szeretünk eltervezni (direkt többes számban írom, mert szerintem ezzel majd' minden kollégám így van), az a torkolattüzek „megcsípése”, legyen az kézi lőfegyver, harcjármű, páncéltörő eszköz vagy valami repülő dolog. Ezt amúgy a mai modern technikával egyre könnyebb véghezvinni, de az ember a gép túloldalán mindig is fontos tényező marad. Persze vannak kivételesen nehéz szituációk.

Lengyelországban voltunk légvédelmi rakéta éleslövészeten, és ott azért nem olyan egyszerű a dolog, mert a felsorakozott indító állványok közül nem tudható, éppen melyik fog indítani, és mivel 5-6 lehetőség van, nagyrészt szerencse és megérzés tárgya a sikeres fotó. Mindezt lehet még fokozni az éjszakai végrehajtással, ahol ugyanez a helyzet, csak több nehezítő tényező van: nem tudjuk, mikor és melyik fog rakétát indítani, plusz még a délutáni naplementéből indulva a sötét éjszakába érkezünk fényileg, és a gép beállításait folyamatosan korrigálni kell, menni a sötétség után, ugyanakkor belekalkulálni a rakéta lángjának fényét is. Na, innét szép nyerni!

Milyen felszerelést használsz?

Én megszállott Nikon rajongó vagyok, már a legelső amatőr gépem is az volt annak ellenére, hogy ahol a szakmát kezdtem, a másik nagy márka gépei voltak a riportgépek. Most két D5 vázzal dolgozom, objektív terén a 14mm-től a 600mm-ig gazdálkodom. Vannak munkák, amelyek megkövetelik, hogy két vázzal legyek jelen, akkor az egyiken a 150-600mm, a másikon egy nagyobb látószöggel nyomulok, hogy az esetleges objektív cserével ne menjen az idő, illetve hogy magáról a pillanatról legyen egy nagy totál és közeli részlet is. A gép többnyire a nyakamban van, de ha két gépet viszek, vagy egy gép + 150-600 mm objektívet, akkor két hevederrel a két vállamon lóg a felszerelés, plusz az oldaltáskám, amelyben további kiegészítők vannak.

Mire figyelsz, amikor megérkezel a helyszínre?

Szeretem megbeszélni, hogy az adott munkánál mi fog történni, mire kell figyelnem, mi az, ami esetleg nem publikus, merre-meddig mehetek. Ha nagyobb korlátozásokat akarnak kivetni, akkor is igyekszem kompromisszumokat kötni, és maximálisan kihasználni, amit csak lehet. Azokkal az alakulatokkal szeretek dolgozni, amelyek maguk is belátják, hogy egy csapatban evezünk, nekik is érdekük egy-egy jól sikerült képanyag létrejötte, és segítik a munkámat azzal, hogy javasolnak szituációkat, látószögeket. Szerencsére egyre több ilyen csapat van!

Milyen az utómunka folyamatod?

Alapvetően én igyekszem nagyjából olyan képet exponálni, amelyen már csak kisebb vágást, tónusok, színek korrekcióját kell elvégezni, nagyobb jellegű beavatkozást nem igényelnek. Azt gondolom, a hiteles riporteri munka nem tűr meg nagy csalásokat. A Photoshop CameraRaw szűrője a fő segítségem a képfeldolgozás során.

Ha egy rövid tanácsot kéne adnod egy kezdő fotósnak, mi lenne az?

Sokat kell fotózni, gyakorolni, kísérletezni, és sok képet kell nézegetni, kérdezni a szerzőtől. A képelemzés nagyon sokat segít, ötleteket ad, és rávilágít technikákra, lehetőségekre. Maga a technikai eszköz is fontos, elengedhetetlen, hogy ismerjük a gép adta lehetőségeket, de újra csak azt kell mondanom: az ember a legfontosabb tényező. Lehet a kezünkben akár a világ legjobbnak mondott fényképezőgépe is, a mi látásmódunk, a mi tudásunk/döntésünk a mérvadó. A legfontosabb a szakmai alázat!

* * *

(Az interjú elkészülte után érkezett a hír, hogy Rácz Tünde egyik fényképét - a galériában a másodikat - beválogatták a 42. Magyar Sajtófotó pályázat által összeállított Az év fotói 2023 - Pictures of the Year 2023 című kiadványba! Ezúton is gratulálunk!)