John Shiban és John Orloff amerikai televíziós alkotók A levegő urai című televíziós miniszériája kétes kimenetelű vállalás: a „véres századként” ismert amerikai 100. bombázócsoport története pontosan kidolgozott, összességében mégis konvencionális és kiszámítható.
Már alig emlékezett valaki Donald L. Miller amerikai történész A levegő urai című, a New York Times sikerlistáján sokáig előkelő helyén álló regényére, amikor végre elkészült a mintegy négyszázötven perces televíziós adaptáció. Persze, ez nem gond: a nagy könyvek időtállóak, de a tisztességes alkotások szavatossága sem jár le, csupán könnyebb elfeledkezni róluk. Így van ez az Egyesült Államok Nyolcadik légierejének (Eighth Air Force) 100. bombázócsoportjáról (100th ARW) – alapvetően interjúk, memoárok és anekdoták, részben levéltárakban gyűjtött ismeretek alapján – írt lektűrrel, amely azokról a vadászpilótákról szól, akik a náci Németország ellen harcoltak a második világháborúban – már, ha túlélték a kegyetlen légi harcokat és/vagy a Luftwaffe által működtetett kemény hadifogolytáborokat.
Bár a 2007-es eredeti megjelenés utáni években már szárnyra keltek a pletykák a megfilmesítésről, Hollywood többszörös Oscar-díjas állócsillagai, Steven Spielberg és Tom Hanks executive produceri „atyáskodásával” végül nem az HBO, hanem az Apple TV + streaming-szolgáltató gyártott kilencrészes mozgóképváltozatot. Az „álomgyári” történetmesélés zsenije és a borítékolható kasszasikereket szállító filmsztár is szenvedélyesen érdeklődik a második világégés iránt: Az elit alakulat (2001) című, az amerikai haderő 101. légi szállítású hadosztályának 506-os ezredéhez tartozó Easy századról beszélő sorozatuk kultikussá vált, a csendes-óceáni hadszíntér amerikai tengerészgyalogosainak prizmáján keresztül mesélő The Pacific – A hős alakulat (2010) szintén közönségsiker lett, bár jóval gyengébb minőséget képviselve. (A legadekvátabb példát a feszültségtől, erőszaktól és szentimentalizmustól sem mentes ’98-as klasszikus, a Ryan közlegény megmentése szolgáltatja.)
Az idén januárban debütált, fináléjához a napokba érkező A levegő urai tudatosan követi a felsoroltak által kijelölt csapásirányt: tisztességes, látványgazdag és konvencionális, miközben az előző évtized televíziós makrokozmoszát idézve egy katonai alakulat belső működésében találja meg gyújtópontját. 1943-ban, Grönlandon vesszük fel a fonalat az amerikai pilótákkal, akik a tengeren innen nulla látótávolsággal és nem múló légi betegséggel küzdenek. „Üres a gyomruk, mint az üzemanyagtartály” – halljuk egyikőjüktől, egy másik pedig véletlenül nem a kelet-angliai állomáshelyre, hanem a németek által megszállt Franciaországba navigálja Boeing-bombázójukat, amikor véletlenül kiválnak a légi századból. Hamarosan azt is megtudjuk, hogy a Nyolcadik légierőnek döntő fontosságú feladatot szánt a szövetséges hadiirányítás: nekik kell kiszorítani a német bombázó repülőgépeket az Egyesült Királyság légteréből, illetve komoly logisztikai feladatot jelentő, komplex légitámadásokkal kell megsemmisíteniük néhány kulcsfontosságú katonai célpontot.
A széria (ideig rejtett) főszereplője és narrátora, Harry Crosby főhadnagy (az észak-ír Anthony Boyle érett alakítása) sokáig kicsit esetlen, pipogya flótásként jelenik meg, de aztán bizonyítja, hogy nem csak teljesértékű tagja az egységnek, hanem történelmi szerepe van: a B17-es repülő erőd navigátoraként ő tervezi meg a normandiai partraszállás, a D-nap átfogó légikíséretét. A sorozat két másik sztárja a higgadt, sztentori hangú Buck (az Elvis átütő címszerepéért Oscar-díjra jelölt amerikai Austin Butler; most tehetsége „színehagyott” arzenáljával jelenik meg) és a balhés, nyughatatlan Bucky (a szerepre megfelelő brit karakterszínész, Callum Turner), vagyis Gale Cleven és John Egan őrnagyok, akik elválaszthatatlan cimborák és hűséges bajtársak. Tőlük tudjuk meg, hogy kétféle pilóta van: az, amelyik landolt már kerék nélkül, és az, amelyik ezután fog. Hamarosan azt is megértjük, hogy miért mondja egyikőjüknek egy lengyel katonafeleség, hogy „minél közelebb jön a halál, annál drágább az életed”, még ők úgy vannak a dolgokkal, hogy „azért vannak, hogy bombázzanak.”
Bucky kezdetben harmincöt repülőért, illetve háromszázötven emberért felel, utóbbiak közül sokan harci tapasztalatok nélkül érkeztek a norfolki állomáshelyre. Amikor az első, brémai bevetésről nem jön vissza annyi gép, amennyi elhagyta a kifutópályát, pokolian érzékelhetővé válik: ilyen fajta orosz rulettet talán egyetlen másik alakulat sem játszott a légi hadviselésben. A soron következő részek újabb és újabb bevetésekre kísérik egyre fogyatkozó hőseinket: Regensburgban a német légierő legnagyobb példányszámban gyártott vadászrepülőgépeit, a Bf 109-eseket összeszerelő műhely, Schweinfurtban a golyóscsapágygyárak a célpontok, Afrikába csak rövid kitérőt tesznek, a Ruhr-vidéken pedig az ipari szállításokat kell megzavarniuk. Az életerős, kamaszkort éppen csak maguk mögött hagyó férfiak tucatjával vesztik életüket, eltávra ritkán mehetnek, az anyaországban csak egy bizonyos kvótaszám alapján térhetnek vissza, a leszerelés pedig meg sem fordulhat a fejükben.
Mivel az alkotógárda képtelennek bizonyult túllendülni a könyvsiker vezérelvén, az epizódok jórészt kiszámíthatóak, a cselekmény pedig egy bizonyos ponton túl kikövetkeztethető. A küldetéseknek azonban tétje van, amelyektől izgalmasok és átélhetőek a grandiózus összecsapások: A levegő urai szereplőiről nem lehet tudni, hogy túlélik-e az adott bevetést, esetleg a belga vagy francia ellenállás segítségével még visszatérhetnek-e bajtársaikhoz, netán az alsó-sziléziai hadifogolytáborok áthatolhatatlan kerítésein belül ragadnak. Utóbbira is van példa – a „prisoner-of-war” történetszál az Oscar-díjas amerikai színésznő és emberjogi aktivista, Angelina Jolie Rendíthetetlen című rendezésének kwajalein-atolli fogolytáboros szekvenciát idézi (bár az emberi lélek összeomlásával csak elvétve foglalkozik), de legalább működik.
Cary Joji Fukunaga, Dee Rees, Anna Boden, Ryan Fleck és Timothy Van Patten rendezők érdeme, hogy bár a légierő kötelékében szolgálók egytől-egyig önálló karakterek, ráadásul szimpatikusak is (boldogság lenne, ha nem csak archetípusok lennének), A levegő urai egyáltalán nem kanyarodik sem az ésszerűtlen háborúdicsőítés, sem a túlzott pacifizmus zsákutcájába. A háborús megpróbáltatások elegánsan jelennek meg: a barátságtalan légnyomások, a kritikus pillanatokban fel nem oldódó kallantyúk, a rakéták és vadászpilóták kivédése, a Buckból az első bombázás során kiváltott reakció, a veszteségekkel való megbirkózás megkerülhetetlen „hozadéka” a látványos akció/csatajeleneteknek.
A levegő urai legnagyobb mulasztása, hogy semmiben sem nyújt kimagasló teljesítményt: nem akar invenciózus filmnyelvet teremteni, a rendezés kommersz, a színészek jók (leginkább két epizodista, az Oscar-jelölt ír Barry Keoghan és a brit Bel Powley), de nem átütőek. A jobbára az ausztrál operatőr, Adam Arkapaw teremtette képi világ azonban egységes és epikus, a légi felvételek a valósághűség szándékáról árulkodnak. John Orloff szkriptje látványosan nem foglalkozik azzal, hogy elkerülje a háborús filmek és tévéjátékok kliséit (talán ezért is érdemes megnézni Az égbolt hősei: A Nyolcadik légierő című NatGeo-dokumentumfilmet, vagy A véres százas című Apple-dokumentumfilmet), de mivel az alkotók összességében helyt állnak, a nehezen körülírható háborús dráma zsánert pedig éppen a vizuális és cselekményalapú közhelyek éltetik, mindez vállrándítást sem ér. Ahogy az sem, hogy bár a széria képes feszültséget teremteni és tartani, technikás egyensúlyozó képességét a végére már elveszti.
