Tűzszerésznek lenni…

Kiderül, hogy egy esetleges robbanás esetén a környék tízemeletes házainak nem mindegyikébe lehetne visszatérniük az ott lakóknak, az óvoda épületéről már nem is beszélve. Ha mindebbe igazán alaposan belegondolunk, sokkoló a válasz – hiába ért véget több mint hetven éve a második világháború, a hazánk területén a földben rejtőző, megbecsülhetetlen mennyiségű, fel nem robbant bomba, gránát, lőszer még a jelenben is komoly, és valóságos veszélyt jelent. Csak valahogy hajlamosak vagyunk minden esetben azt hinni, hogy a távirati iroda majd ezerszázalékos biztonsággal kiadja a hírt, miszerint a „tűzszerészek a helyszínen hatástalanították ezt és ezt a robbanószert, a terület lezárását megszüntették".

Ilyen megfontolásból is tartott az MH 1. Honvéd Tűzszerész- és Hadihajós Ezred tavaly hatásbemutatót Újdörögdön, amelynek során egy – szakmai körökben apróságnak számító – 82 milliméteres repesz-aknavetőgránátot robbantottak fel. A területen elhelyezett anatómiai bábukon pontosan látható volt, hogy a hatókörben a robbanást egyik sem „élte túl" – hiába ültek mondjuk autóban vagy álltak ablak mögött a közeli épület emeletén(!). (Érdemes megnézni a cikkhez csatolt videót.) Az önmagukban is súlyos sérüléseket okozó repeszdarabok pedig több száz méterre szóródtak szét.

Amikor tehát arról hallunk, hogy az elmúlt hetven évben a tűzszerészkatonák több mint húszmillió robbanótestet hatástalanítottak, és mintegy 150 ezer hektárnyi területet mentesítettek a robbanószerkezetektől, mindenképpen érdemes a számok és a tényszerű adatok mögé látni, hogy megtudjuk: mit is jelent valójában tűzszerésznek lenni. És mit fog jelenteni még beláthatatlan ideig, merthogy a sokszor leírt, éves szintű, átlagosan 2500 bejelentés és az ezek alapján felderített robbanóanyagok összsúlya egyáltalán nem mutat csökkenő tendenciát; sőt, évek óta állandónak mondható.

Néhány évvel ezelőtt, egy toborzóirodában alkalmam nyílt beszélgetni olyan fiatalokkal, akik mindenáron katonák akartak lenni. Lövészek, harckocsizók, helikoptervezetők… illetőleg az egyikük a jövőt firtató kérdésemre határozottan rávágta: ő bizony tűzszerésznek készül. Ezen némileg a többiek is meglepődtek, mire a fiatalember magyarázatként azt mondta: ő bizony a legnagyobb stresszhelyzetben is képes a legnyugodtabb maradni, és nagyon vonzó számára az, ahogyan a tűzszerészek a folyamatos életveszély ellenére – vagy épp azért – higgadtan, megfontoltan dolgoznak. Tisztában volt azzal is, hogy a tűzszerészkiképzés bizony hosszú-hosszú, éveken át tartó folyamat, nem beszélve a különböző tűzszerész-fokozatok megszerzése utáni kötelező folyamatos önképzésről és tanulásról. A bombák (bel)földjén ugyanis másképp nem lehetséges a sikeres szolgálatteljesítés, és mint arra a hortobágyi tragédia is rávilágított: sajnos még a szakmailag és mentálisan egyaránt legjobban felkészült tűzszerészek sem teljesen védettek…