Különvonat az Isonzó vidékén

Miután az Isonzó Expressz teljesítette útját Budapesttől a Semmering-hágón – a világ első magashegyi vasútvonalán – keresztül a szlovéniai Nova Goricáig, a nosztalgiavonat utasai két csoportot alkotva megkezdték történelemidéző körutazásukat Szlovénia és Olaszország egykori hadszínterein.

A méregzöld színben pompázó Isonzó, avagy szlovén nevén Soča mentén az érdeklődők felfedezhették a város szélén található Solkan völgyhidat, amely a maga csaknem kétszázhúsz méteres hosszával a világ legnagyobb vasúti kőhídja. Az 1904 és 1905 között épített átkelőn 1906. július 19-én haladt át az első vonat, rajta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösével, Ferenc Ferdinánddal.
Noha az első világháború a hidat is alaposan megtépázta – a monarchiás katonák 1916-ban felrobbantották, hogy az ellenség ne használhassa –, a háború lezárása után az olaszok előbb fémszerkezetet húztak fel, majd a régi romjain egy új kőhíd felépítésébe kezdtek a húszas évek második felében.

Ezt követően az Isonzó Expressz – immáron busszal utazó – közönsége a Nova Goricától északra fekvő Kobarid (olasz nevén Caporetto, monarchiás nevén Karfreit) irányába vette az irányt. A város egyik leghíresebb nevezetessége az a hadtörténeti múzeum, amelynek kiállítási tárgyait szinte kivétel nélkül a környező hegyekben, völgyekben találták elő. Az ütött-kopott fegyvermaradványok, a hétköznapi – civil – használati eszközök és a személyes tárgyak kegyetlen őszinteséggel „mesélnek" mindarról a pokolról, amely a tizenkét isonzói csata során a közelben zajlott.

A múzeumlátogatást követően továbbra is északra vezetett a szlovéniai hadszíntereket járó csoportok útja, méghozzá a Bovectől mindössze pár kilométerre található Kluže erődhöz. A helyőrség eredetije még az 1600-as években épült, ám a napóleoni háborúk idején az ütközetek során szinte teljesen lerombolták. Ma is ismert formáját az 1800-as évek végén nyerte el, a monarchia uralma alatt. Az erőd tövében magasodó hegy lábánál még ma is felkereshetők azok a kavernák, amelyekben a katonák szolgáltak és éltek. Felettük rémisztő képet festenek azok a sziklába ütött keskeny „fémlétrák", amikről tudni lehet, hogy a katonák nap, mint nap azokat használva jutottak fel a hegy tetejére és vissza, teljes menetfelszerelésben egyensúlyozva.

Hasonlóan vegyes érzéseket vált ki az odalátogatókban a Kolovrat-hegy, s a rajta található, szinte teljesen restaurált védelmi állás. Igaz, itt az olasz katonák harmadik védelmi vonala húzódott, mégis rettenetes elképzelni, hogy még a nyári hőségben is szó szerint hideg kavernák mélyén, illetve a legtöbbször fedetlen lövészárkok folyosóin emberek éltek és harcoltak emberek. De azért, hogy minderről mégis legyen némi fogalmuk az Isonzó Expressz utasainak, a Magyar Tartalékosok Szövetsége Hagyományőrző Tagozatának korhű egyenruhát viselő szakemberei mutatták be, milyen lehetett a hegyek között a katonaélet száz évvel ezelőtt. A hagyományőrzők egy korabeli ágyút is hoztak magukkal, erről Jásdi Balázs, a tagozat vezetője  elmondta: az ilyen típusú  haditechnikai eszközökkel akár nyolc kilométeres távolságot is el lehetett érni. Az álló-, állásháborúban hatalmas szerepük volt a különböző tüzérségi eszközöknek, hiszen sokszor csak ezekkel tudtak hathatós tűzharcot vívni a szembenálló felek.

Az 1140 méter magasan fekvő olasz állásból letekintve a tájra jól belátható az 1917-es caporettói áttörés szinte minden helyszíne, amelyekről dr. Négyesi Lajos alezredes, hadszíntérkutató tartott előadást. A sorsfordító csata kapcsán azt is elárulta, hogy ezen ütközetben tüntette ki magát először az ifjú Erwin Rommel főhadnagy, aki később, a második világháború idején már tábornokként irányította a német csapatokat. Szintén hatalmas haditetteket hajtott itt végre az ekkor még csak 19 éves Bertalan Árpád is, akiből a második világégés idejére szintén neves tiszt, valamint a magyar katonai ejtőernyőzés atyja lett.

Fotó: a szerző felvételei