Logisztika nélkül nincs hadsereg

Gyors fejszámolás – noha eltelt több mint tíz év, Ő semmit sem változott. Én ugyanúgy mosolygok rá, mint azon a bizonyos napon férfitársaimmal egyetemben… Az érzéseim sem változtak… Jelen esetben viszont a Nagy Ő nem egy bájos hölgy, hanem a 69 M tábori mozgókonyha.

Mielőtt a Kedves Olvasó valami rosszra gondol, pár szóban el is mesélem kis történetem. A 2002 novemberéig kell visszamennünk az időben, amikor a szabadszállási kiképző központ gyakorlóterének sarában dagonyázva katonatársaimmal órák óta arra vártunk, hogy az általunk ,,Nagy Ő"-nek nevezett mozgókonyha végre pillanatnyi szünethez juttassa az állományt…

És íme, csaknem tizenegy évvel később Ő az első, akit megpillantok a Magyar Honvédség Alba Plázában megrendezett logisztikai tematikus napján…

Szinte mindent el lehet készíteni benne – magyarázza Kovács Attila főtörzsőrmester, miközben egy-egy látogató feje szinte eltűnik a négy 300 literes űrtartalmú rozsdamentes fémüst egyikében. A ma is a hadrendhez tartozó, magyar gyártmányú mozgókonyha 300-350 katona ellátására alkalmas, és – tapasztalatból mondom – kiváló ízeket produkál. A főtörzsőrmesterrel egyetértően bólogatok, mikor a körülöttünk álló idősebb úriemberek a régi technika előnyeit állítják szembe napjaink kényelmével. Hiszen, mint megtudom: az apróbb alkatrészekből álló – nyugati gyártmányú- mozgókonyhák bizony gyakran megsínylik a szállítás és a terep adta nehézségeket.
Miközben a mögöttem álló idős, – de annál vagányabb – úriemberek élménybeszámolóján mosolygok, színes zacskók, csomagok tucatjain akad meg a szemem. Biztos megint valami,,amcsi" cucc…

Erdődi Zsolt ezredes, az MH Összhaderőnemi Parancsnokság hadtápfőnöke azonban felvilágosít: ezek az ételcsomagok magyar gyártmányúak. A magyar katonáknak ugyanis más az ízlése, az igénye, mint más országok egyenruhásainak. Ennek megfelelően ezek az ételcsomagokat is úgy állították össze, hogy hogy fedezzék katonáink napi szükségletét. A nagyobb méretű sötétbarna műanyag fólia tasakok mellett sorakozó zacskókban aszalt szilva, szőlőcukor és számomra  azonosíthatatlan termékek láthatók. A lényeg az energia bevitel – nyugtatom magam, miközben a közelben állók unszolására Erdődi ezredes megbont egy aszalt szilával teli csomagot és megkínálja vele a körülötte állókat. Bár nem mindenki arckifejezése tűnik őszintének, megállapítom: nem annyira édes, mint szokott, de finom.

A pláza forgalma a pár méterrel arrébb álló, kiállított egyenruháknál kissé lelassul. Főleg a gyerekek, de az idősebb asszonyok is megállnak, hogy szakértő ujjaik között morzsolgatva a katonai gyakorlókat, véleményt mondhassanak. Elég strapabírónak néz ki- súgja oda férjének egy hölgy, miközben a felöltöztetett bábuk között egy kisfiú éppen egy kisméretű altábornagyi zubbonyt próbál. A fiúcska zavartan, de annál boldogabban mosolyog, ahogy a fejére kerülő rohamsisak teljessé teszi az összképet.

Miközben újabb – tábornoki parolikra vágyó gyereksereg érkezik, mellettem néhány punk frizurás figura rohan el. Megpillantva a lehetőséget, legimpozánsabb tarajú társukat igyekeznek rávenni egy sisakpróbára – természetesen hangos nevetgélés közepette. A delikvens szemmel láthatóan nem akarja tarka-barka frizuráját alávetni a tortúrának, ezért egy ügyes huszárvágással a fegyverekkel telepakolt stand előtt terem. Az asztalon sorakozó AMD és AK típusú gépkarabélyok láttán azonnal abbahagyják egymás cikizését, szakértő szemekkel vizslatva a lövészfegyvereket.

Kissé távolabb húzódom, mialatt igyekszem végiggondolni a látottakat és hallottakat: fegyverek, felszerelés, ruhák, ételcsomagok…Őszintén megmondom a logisztikának eddig nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet, mindig is egy láthatatlan fegyvernemként tekintettem rá. Pedig már a bizánciak is tudták: A logisztika dolga, hogy a hadsereget zsolddal ellássa, a feladatnak megfelelően felfegyverezze és elossza, védelmi és harci eszközökkel felszerelje a hadművelet minden igénye szerint, időben és jól – ahogy Bölcs Leo is megfogalmazta több mint ezer évvel ezelőtt.

Logisztika nélkül pedig egyetlen hadsereg sem létezhet!

Fotó: Galovtsik Gábor