„A terroristáknak csak egy lehetőségük van”

A biztonságpolitikai szakértő szerint nincs rá egyértelmű magyarázat, miért pont az utóbbi években kerültek előtérbe ezek a nyilvánvaló, igen primitív elkövetési módszerek. „Szeptember 11. is klasszikus példa: a gépeltérítéseknek évtizedek óta nagy »hagyományaik« voltak, de ezek mindig csak eszközként szolgáltak ahhoz, hogy más túszokat, börtönbe került terroristákat szabadítsanak ki a civil túszok életéért cserébe" – mondja a biztonságpolitikai szakértő. „Az öngyilkos merénylet, mint módszer csak a ’90-es évektől kezdett igazán elterjedni, és nem is a dzsihadisták, hanem a Tamil Tigrisek alkalmazták nagy számban ezeket a támadásokat először. Ennek persze oka volt: annyira hatékonnyá vált a hagyományos támadások elleni védekezés, hogy már csak ez maradt végső fegyverként."

A szakértő rámutat: a terroristák alapproblémáját ebben az időszakban az jelentette, hogy ugyan a modern terrorizmus hagyományosan az állam képviselői – rendőrök, bírók, politikusok – ellen akart erőszakot alkalmazni, ám hozzájuk egyre nehezebben tudtak közel férkőzni: nemcsak a biztonsági intézkedések, a titkosszolgálati felderítés vált eredményesebbé, hanem a megfelelő eszközöket, fegyvereket is egyre nehezebbnek bizonyult beszerezni. Így váltak fokozatosan egyre legitimebbé a civil áldozatok elleni akciók. „A ’60-as vagy a ’70-es években ez abszolút nem volt jellemző, amennyiben mégis civilek estek áldozatul egy terrortámadás során, azt általában bocsánatkérés követte. Maguk a szervezetek is megpróbálták elkerülni a hasonló fiaskókat, ez ugyanis negatív megítélést eredményezett a saját támogatóik körében. Ezért nem voltak jellemzők a tömeges kivégzések például a gépeltérítések, túszejtő akciók során sem, egyszerűen nem ez volt a cél. Mivel azonban egyre nehezebben tudták keresztülvinni a támadásokat, először elkezdtek járulékos veszteségként tekinteni a civil áldozatokra, később pedig kifejezett célponttá váltak a polgári személyek is. Már a terroristák hátországát jelentő közvélemény is sokkal jobban elfogadja az ilyesmit" – mondja Wagner Péter.

Az egyre primitívebb módszerek szintén a fenti szempontokkal állnak összefüggésben: egyre nehezebb eljutni a hagyományos célponti körhöz, egyre nehezebb megfelelő fegyvert szerezni, egyre hatékonyabban dolgoznak a titkosszolgálatok. „Sokkal egyszerűbb a helyzetem, ha terroristaként egyedül odamegyek, és felrobbantom magamat a tömegben, netán elkezdek késsel kaszabolni az utcán, mint ha megpróbálok sejtet szervezni, hiszen a javuló lehallgatás, megfigyelés következtében utóbbi esetében gyorsan felderíthetnek. Márpedig a terroristáknak rendkívül adaptívnak, intuitívnak kell lennie, mert csak egy lehetőségük van, és terroristának lenni eleve speciális lelki- és elmeállapotot feltételez" – fogalmaz a szakértő. „A késes támadásoknak Izraelben annyi lehet az oka, hogy a palesztin terroristák évek óta nem tudnak bombákkal bejutni az ország területére, nem tudnak lőfegyert szerezni. Így aztán olyan eszközökkel akarnak harcolni, ami a kezük ügyébe kerül. A teherautós akciók is mind a helyzethez alkalmazkodó módon történnek. Míg Nizzában és Berlinben még nagy tömegrendezvényen hajtottak a tömegbe az elkövetők, Palesztinában már azt láthattuk, hogy az illető elkötött egy járművet, és belerontott vele az első nagyobb csoportosulásba, ami az útjába került. Itt már csak körültekintő előzetes tervezésről sem beszélhetünk."

A késes, teherautós akciókra természetesen nem is lehet felkészülni: kést bárki vehet, és még előképzettség hiányában sem nehéz vele halálos sérüléseket okozni akár sok embernek egyszerre. „Nincs száz százalékos biztonság" – szögezi le Wagner Péter. „Nem lehet mindenkit krav maga képzésre küldeni, de igazából felesleges is. Valamilyen megoldás bizonyára lesz majd ezekben az esetekben is. Például lehet, hogy ma még vadnak tűnik egy olyan elképzelés, hogy csak retinaszkennerrel lehessen vezetni teherautót, de ha sok hasonló akciót visznek véghez, simán elképzelhető, hogy valamilyen módon megvalósul. Ha pedig valakit már túszul kell ejteni ahhoz, hogy elkövesse az akciót a terrorista, rögtön bonyolultabb a helyzet."

A szakértő szerint nem feltétlenül kell pánikba esni akkor sem, amikor például az Iszlám Állam magazinjában, a Rumiyah-ban gyújtogatásra buzdítja az aktivistákat a terrorszervezet. „Ezeket a magazinokat propagandisták készítik, akik mindenfélét kitalálnak, tippeket adnak, de a dolog valóságértéke egyrészt erősen korlátozott, másrészt eddig nem láttuk nyomát annak, hogy tömeges méretekben bárki is innen merítené az ötleteit, és kizárólag az ilyen cikkek hatására radikalizálódna. Az otthon radikalizálódott európai akciók elkövetői – a ilyen újságok tanácsai ellenére – 2015-ig szinte mindig lőfegyvert vagy kést használtak, az orlandói lövöldöző vagy a San Bernardinó-i házaspár esetében pedig semmilyen közvetlen kapcsolatot nem tudtak kimutatni a hatóságok a radikális iszlamista szervezetekkel, hiába hivatkoztak ezekre" – hívja fel a figyelmet Wagner Péter.

Emellett mindenféle sikeres cselekedet első lépése a gyakorlás, a hozzávalók beszerzése. „Úgy gondolom, ha olyan könnyű lenne lángba borítani például egy várost, mint azt a hivatkozott cikk is sejteti, sokkal több esetben történt volna meg hasonló. Ebben az esetben ugyanis nem arról van szó, hogy valaki odagyújt egy pad alá a templomban. Vagyis a hasonló propagandakiadványok szerzőinek sokszor nincs is fogalmuk az ötleteik tényleges megvalósíthatóságáról, de igazából nem is ez a cél. Sokkal inkább a kommunikáció fenntartása a lényeg itt, illetve az, hogy ijesztő tippekkel fenntartsák a félelmet."