„Aki elsőként nyomja meg a piros gombot, az fog meghalni másodszorra”

Mivel Észak-Koreával kapcsolatban mindig hagyományosan sok a találgatás és nagy a homály, nem árt tisztázni: pontosan mit vehetünk biztosra a pénteki események kapcsán?

Az észak-koreai tömegtájékoztatás és a KCNA állami hírügynökség teljesen egyértelműen azt közölte, hogy az ötödik nukleáris próbarobbantásra került sor pénteken. A hivatalos kommunikáció emellett azt is hangoztatta, hogy immáron olyan standardizált robbanófejjel hajtották végre a kísérletet, aminek a gyártását folyamatosan tudják biztosítani. Noha a hírekben, kommentárokban úgy szerepelt, hogy ezzel ünnepelte az ország fennállásának 68. évfordulóját, én úgy gondolom, az időzítés nem ehhez igazított volt, sokkal inkább azok a feszültségek határozták meg, amelyek most már lassan két évtizede tapasztalhatók. Az azóta folyó huzavona részeként időzített dologról van szó: nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kísérletet olyan időpontra időzítették, amikor a dél-koreai elnökasszony éppen külföldi utazáson tartózkodott Laoszban, ezt megelőzően nem sokkal pedig Barack Obama amerikai elnökkel is egyeztetett a Koreai-félsziget helyzetéről. Emellett Pak Kunhje számos nemzetközi fórumon vett részt az utóbbi időszakban, ahol szintén egyeztetett másokkal a kérdésről, és még Vlagyimir Putyin is megnyilatkozott az ügyben. Phenjanban pedig azt szeretnék, hogy a téma állandóan magas szinten legyen napirenden, meglátásom szerint ennek következtében került sor éppen most erre a kísérletre. Emellett fontos kiemelni, hogy ha megnézzük a fejleményeket, nem csupán nukleáris próbarobbantásokat végeznek, hanem mintegy kéthetente a hordozóeszközöket is tesztelik.

Most is elrettentés és politikai nyomásgyakorlás tehát a cél?

A rezsim folyamatosan két dolgot akar demonstrálni: egyrészt, hogy a katonai alternatíva nem lehet megoldás a koreai helyzetre Washington számára, másrészt, hogy a nemzetközi közösségnek tárgyalóasztalnál kell megoldania a problémákat. Ez természetesen az Egyesült Államokat jelenti elsősorban, akikkel Kim Dzsong Unék évek óta kétoldalú tárgyalásokat szeretnének kicsikarni. Az üzenet tehát az, hogy Amerika ne is gondolkodjon olyan beavatkozáson, mint amivel például Irakban élt, mert Észak-Korea a saját vonzáskörzetében hatalmas pusztítást okozna egy ilyen esetben.

Látni kell, hogy egy meglehetősen paranoid rezsimről van szó, ahol a katonai és politikai vezetők generációi nőttek fel abban a hitben, hogy őket meg fogják támadni az Egyesült Államokból, illetve nukleáris eszközökkel fenyegetik őket. A félszigeten hivatalosan ugyebár máig sincs béke, hiszen a koreai háborút 1953-ban csak fegyverszünettel zárták le, és az ebből fakadó instabilitás csak fokozza ezt a tudatot. Másrészt Phenjanban elsősorban nem Dél-Koreát, hanem az Egyesült Államokat tekintik elsődleges hadviselő félnek, ha a koreai háborúról van szó.

Vagyis a vezetés tényleg realitásként tekint egy amerikai katonai csapásra, és nem csak a helyi néptömegeknek szóló propagandáról beszélünk?

Mint mondtam, az észak-koreai vezető réteg nemzedékek óta ebben a tudatban él. Emellett a félelmeiket csak igazolva látják az iraki háborúkkal, a Kis-Jugoszlávia elleni NATO-fellépéssel vagy az arab tavasz egyes állomásaival. Moamer el-Kadhafi végzete különös félelemmel töltheti el a phenjani döntéshozókat, hiszen ő volt a harmadik világ egyetlen diktátora, aki rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, de végül mégis belement bizonyos kompromisszumokba a nyugattal. Ehhez képest uralmának vége minden volt, csak barátságos nem. Észak-Koreában a fenti példákból azt a következtetést vonták le, hogy a rezsim fennmaradásának elsődleges és egyetlen módja, garanciája, ha rendelkeznek nukleáris eszközökkel és hordozóeszközökkel. Úgy látják, a külföld csak ekkor veszi őket majd igazán komolyan.

És mindezt akkor kizárólag azért, hogy tárgyaljanak velük?

Phenjanban gyakorlatilag a ’90-es évek eleje óta arra törekszenek, hogy közvetlen, kétoldalú párbeszédet folytathassanak az Egyesült Államokkal. 1994-ben vagy 2007-ben bizonyos részelemeket, részpaktumokat sikerült is kizsarolniuk, alapvetően mégis valamiféle nagyszabású, hatalmas kétoldalú megegyezésben reménykednek, ami békeszerződést jelentene, és végre jogi szempontból is lezárná a koreai háborút. Példaként az iráni-amerikai paktumot említhetném: amikor a megállapodást követően felvetették a kérdést különböző fórumokon másod- és harmadvonalbeli észak-koreai döntéshozóknak, hogy vajon ilyesmi-e a céljuk, azonnal az volt az előkészített válasz, hogy semmiképpen. A rezsim reakcióinak, gondolkodásmódjának ismeretében azonban ez a tagadás inkább egyértelműen azt jelzi, hogy pontosan ez a vágyuk. Azt akarják, hogy nagyon magas szinten foglalkozzanak velük. De Irán mellett a kubai-amerikai viszony javulását is említhetem. Persze a fenti példák azért sántítanak, mert akármilyen is Irán vagy Kuba berendezkedése, egyik állam esetében sem beszélhetünk annyira szélsőséges, elnyomó diktatúráról, mint amilyen Észak-Korea. A magas rangú tisztviselők nyilvános kivégzéseiről, tisztogatásokról felröppenő újabb és újabb hírek például bizonyosan nem segítik elő ezt a folyamatot.

Dél-Korea tőle szokatlanul keményen reagált a robbantásra, és kilátásba helyezték Phenjan porig rombolását bármilyen erőszakos északi lépés esetére. Mennyire gondolhatták komolyan mindezt?

Alapvetően retorikai ütésváltásról van szó. Annyira túlmilitarizált régióról van szó, hogy elmondhatjuk: aki elsőként nyomja meg a piros gombot, az fog meghalni másodszorra. Tényleges konfrontáció esetén itt csak a csapás-ellencsapás fáziskésése jelentene némi különbséget, a végeredményből senki sem jöhetne ki győztesként. A félsziget teljes lakossága 73 millió fő körül van, de ha beszámítjuk az észak-kínai területeket és a Japánhoz tartozó közeli szigeteket is, a régióban egy körülbelül 500 kilométeres sugarú körben mintegy százmillió ember él, akit egy efféle konfliktus közvetlenül érinthetne. Ez azt jelenti, hogy egy tényleges konfrontáció 21. századi körülmények között, még a nukleáris eszközök nélkül is milliós nagyságrendű áldozatot követelne, emellett pedig az egész világgazdaságra kihatna. Elég, ha csak megnézzük, milyen globális cégek központja Dél-Korea… A fentiek miatt aztán senki sem akarja vagy meri igazából babrálni Phenjant. Egy elhúzódó konfliktus egyenesen katasztrofális hatást váltana ki, és ebben senki sem érdekelt.

Észak-Korea sem…

Észak-Korea sem, hiszen akármi is történne, egy efféle háború mindenképpen a Kimek uralmának végét jelentené. Márpedig az országról tudni kell, hogy akármilyen színezetet is ölt, ez a rezsim alapvetően monarchikus jellegű, a feudális koreai hagyományokon alapuló rendszer, benne a gondolkodásmódjukat alapvetően meghatározó konfucianizmussal, a szülők, az ősök tradicionális távol-keleti tiszteletével. Kim Dzsong Un már csak emiatt sem teheti tönkre azt, amit tulajdonképpen az apjától, nagyapjától kapott örökül. Vagyis amennyiben nem történik valami váratlan vagy előre kiszámíthatatlan esemény, senki sem akar igazából háborúzni. A jelenlegi dél-koreai kormányzat is a szankciókkal, büntetőintézkedésekkel való jó útra térítés politikájában hisz, noha ennek ezidáig nem nagyon mutatkoznak eredményei. A Koreai NDK ellen létének kezdete óta borzasztóan sok szankció és büntetőintézkedés van érvényben, de a rezsim karakterén mindezek nem igazán változtattak. Szöulban 2008 óta ismét a konzervatívok vannak hatalmon, és ők hagyományosan ezt az iskolát képviselik. A baloldal inkább hajlana a gazdasági kapcsolatok élénkítése felé, de választásokat legközelebb jövőre tartanak.

Kínát miként érinti a pénteki kísérlet? Feltűnően csendesek és szűkszavúak a kérdésben, mint általában…

Kínának rendkívül kellemetlen ez a típusú nukleáris tevékenység, ráadásul közvetlenül fenyegetheti is, hiszen a földrengéshullámok például a korábbi tesztek esetén is átjutottak kínai területre. Peking ugyanakkor mára Phenjan szinte egyetlen külkereskedelmi partnere – Oroszország a másik, de jóval kisebb mértékben –, és a kínaiaknak még mindig jobb egy ilyen rezsim és az általa jelentett ütközőzóna, mintsem az egységes Koreai-félsziget létrejötte, ami teljesen megváltoztatná a térség stratégiai-geopolitikai viszonyait. Kína például – Oroszországgal egyetemben – nagyon érzékenyen reagált arra is, amikor Dél-Korea pont az északi fenyegetésre hivatkozva, az amerikaiakkal közösen rakétavédelmi rendszer kiépítésébe kezdett. Peking hivatalosan is tiltakozott emiatt, hiszen a rendszer a mandzsúriai területek révén rájuk is hatással van. Kína számára a lehető legrosszabb forgatókönyv lenne a phenjani rezsim összeomlása és egy olyan egységes koreai állam, ahol az amerikai csapatok közvetlenül a kínai határvidék közelében állomásoznának, az említett rakétavédelmi rendszer elhelyezéséről már nem is beszélve. Emellett gazdasági szempontok, közvetlen anyagi érdekek is fűződnek kínai részről ahhoz, hogy a rezsim fennmaradjon. Kína jelenleg jól alkalmazkodik a status quóhoz, és olcsó bányászati termékeket vásárol Észak-Koreából, amelyeket akár két-háromszoros haszonnal értékesít tovább többek között például Dél-Koreának. Erről értelemszerűen nem nagyon akarnak lemondani.

Dél-Korea mellett Japánt is előszeretettel fenyegetik Phenjanból. Tokióban mennyire veszik komolyan mindezt?

A koreaiak nagy része a történelmi sérelmek, az 1910 és 1945 közötti japán gyarmati uralom emléke miatt eleve ellenséges a japánokkal, ez egyébként délen sincs másképp. A Japánnak szóló északi fenyegetések ugyanakkor elsősorban az ottani amerikai bázisokra vonatkoznak. Viszont Japán számára a nukleáris hadviselés Hirosima és Nagaszaki után fokozottan érzékeny dolog, vagyis nyilvánvalóan nem örvendetes számukra, hogy a közvetlen közelükben egy velük szemben ellenséges érzelmeket tápláló rezsim rendszeres erődemonstrációkat hajt végre atomfegyverekkel. Javarészt a békealkotmány újragondolása, a lassan kezdődő fegyverkezés is erre vezethető vissza. Ez talán a leginkább kézzel fogható példa arra, hogy az észak-koreai nukleáris program és rakétagyártás fegyverkezési versenyhez vezethet a térségben, ami egyébként szintén senkinek sem áll érdekében.

Milyen kapcsolatokat ápol most Moszkvával az északi vezetés?

Oroszország számos szálon keresztül kötődik a rezsimhez, de Észak-Korea a ’60-as évek elejétől a keleti tömbön belül is külön entitássá vált, sosem számított olyan szovjet szatellitországnak, mint például Magyarország. Erőteljesen elszigetelődtek, a szovjet-kínai konfrontáció idején sokkal inkább Kínához húztak, amitől elhidegült a viszony, és csak évekkel a Szovjetunió felbomlása után, a ’90-es évek vége felé kezdtek el ismét közeledni. A kapcsolat ekkor aktívabbá vált, amit az is mutatott, hogy a 2000-es években pekingi székhellyel folytatott, végül eredménytelennek bizonyult hatoldalú tárgyalásokon az oroszok is részt vettek az Egyesült Államok, Kína, Japán és a két Korea mellett. Putyin néha ma is megértően nyilatkozik az észak-koreai biztonsági aggályokat, szándékokat illetően, de összességében így is jóval kisebb a befolyásuk Kim Dzsong Un rezsimjére, mint a kínaiaknak, és a szerepük sem olyan fontos. Az oroszok egyébként ma is folytatnák a hatoldalú tárgyalásokat, de Észak-Koreában ez ma már nem alternatíva: Phenjan az amerikaiakkal akar tárgyalni, és legfeljebb Kína részvételét tartja még elképzelhetőnek az egyeztetéseken.

Trump koreai elképzeléseiről érdekes retorikai megfogalmazásokat hallhattunk. Biztosnak látszik, hogy demokráciaexport-kísérletbe ő sem menne bele, és én inkább azt valószínűsítem, hogy annyira közvetlenül nem foglalkozna ezzel az egész kérdéskörrel. Talán valamilyen alkuba vagy paktumba hajlandó lenne belemenni Phenjannal, azzal a célkitűzéssel, hogy állandó feszültségforrásként vagy búvópatak-szerű fenyegetésként megszűnjön az észak-koreai kérdés. Ugyanakkor tett már olyan kijelentéseket, amelyek a Koreai-félsziget déli felén igencsak visszás véleményeket váltottak ki. Ilyen volt, amikor azt mondta, hogy elhívná hamburgerezni Kimet, vagy még inkább, amikor azt pedzegette, hogy ha Dél-Korea továbbra is igényt tart az amerikai csapatok jelenlétére, akkor lesznek szívesek viselni a költségeket is. Szintén érdekes fejlemény, hogy a KCNA felelősségteljes politikai vezetőként mutatta be Trumpot. Így aztán kíváncsian várom a fejleményeket én magam is.