„Ankara számára egyelőre Aszad a fő ellenség”

Arról jelentek meg videofelvételek az interneten, hogy török kamionok szállítanak olajat Szíriából – az Iszlám Állam területéről – Törökországba, amit aztán a török sajtó cáfolt. Ez a vád nem újdonság, jelentek meg korábban török ellenzéki politikusok és újságírók részéről is cikkek, nyilatkozatok, amelyek az Iszlám Állam támogatásáról és az olajkereskedelemről szólnak. Ezek és más felvételek alapján is valószínű, hogy egyes üzleti körök igyekeztek hasznot húzni ebből, és illegális csempészés zajlott. Azon vádak bizonyítását viszont, hogy az elnöki család is benne lett volna ezekben az üzletekben, nem tartom reálisnak. Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni, hogy a török sajtó pedig Aszad és az Iszlám Állam közötti kereskedelem vádjával hozakodott elő – ami korábban egyébként szintén megjelent a nemzetközi sajtóban. Ez a moszkvai vád az orosz gép lelövése utáni orosz szankciók és a médiaháború része. Hosszabb távon, mivel mindkét fél ellenérdekelt a konfliktus kiélezésében, le fog kerülni a napirendről ez a téma.

Mondhatjuk, hogy Erdogan az Európai Unióval folytatott alkudozásokból is nyertesként került ki?

Úgy gondolom, Erdogan nyertesként került ki, de azt azért tegyük hozzá, hogy az EU-nak sem rossz ez a megállapodás. De hogy mennyire volt mindez eredményes, azt majd nagyjából egy év múlva fogjuk tudni megítélni. Viszont amit eddig el lehet mondani a megállapodásról, hogy Törökország mindenképpen sokat nyert vele. A török médiában megjelenő kommentárok egy része szerint persze mindez még így is kevés, már korábban meg kellett volna nyitni az uniós fejezeteket, és egyébként is több pénz járna nekik. Véleményem szerint a tárgyalásokon Törökországnak négy fontos dolgot is sikerült elérnie. Egyrészt kap 3 milliárd eurót, aminek folyósítása persze nagyban függ attól, hogyan tudják a jövőben kezelni a menekültkérdést. Továbbá ígéretet kaptak a vízumliberalizációra és néhány, eddig blokkolt fejezet megnyitására – ezáltal új lendületet kap az utóbbi években de facto leállt csatlakozási folyamat. Végezetül magas szintű találkozókat és a gazdasági-energetikai együttműködés támogatását is megígérte az Unió – ez az orosz szankciók árnyékában jól jön Ankarának. Viszont arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy ezek teljesülése a migrációs hullám visszafogásától is függ, tehát egyelőre várnunk kell, hogy ezeket értékelhessük. Törökország fontos partner az egész menekültválságban, de nem a megoldás kulcsa. A menekültkérdés a szíriai konfliktus rendezésétől függ: attól, meddig húzódnak a harcok, illetve visszamennek-e a szíriaiak a hazájukba. Továbbá attól is, hogy Törökország mennyire engedi át, s fogadja vissza az Unióból, aztán toloncolja vissza a pakisztáni és afganisztáni menekülteket, akik Irán felől lépnek az ország területére. A folyósítási rendszer és az ellenőrzés persze még a jövő zenéje, de ez már önmagában is komoly fegyvertény.

Oda fog jutni ez a pénz, ahová szánja Brüsszel? Törökországról azért eléggé horrorisztikus korrupciós történeteket lehet olvasni-hallani.

A korrupció esélye természetesen fennáll, viszont ez nem egyedüli, Törökország-specifikus jelenség. Az Európai Unió ellenőrizni fogja a pénzek elosztását, illetve az akciótervben is leírták, hogy mire költhetik a törökök ezeket a forrásokat, még akkor is, ha a pontos részleteket még nem dolgozták ki. Ha pedig a dolog mégis megbicsaklana, az Unió nem folyósít több pénzt, és revideálhatja a megállapodás többi pontját. Vagyis Törökországnak is érdeke a megfelelő keretek között tartani ezt az egész kérdéskört. Arról nem is beszélve, hogy ha a szíriai válság elhúzódik, akkor újabb pénzügyi csomag kerül majd a napirendre. Egy korrupciós botrányokba fulladó, kevés eredménnyel járó migrációs politika esetén pedig romlana az ország hitelessége és ezáltal alkupozíciója is.

Mik a további előnyök?

Az októberre megígért vízummentesség régi török kérés, és ha megvalósul, garantáltan óriásit lendíthet a turizmuson, a gazdasági kapcsolatokon. A részletek itt a következő hónapok egyeztetésein dőlnek el. Az uniós csatlakozási tárgyalások előre vitele szintén nagy török győzelem, hiszen egy fejezet megnyitása már december 14-én megtörténik. Ez egyébként a 17. fejezet a gazdasági és monetáris politika tárgykörében. Ugyan nem pontosították a menetrendet, de a törökök további öt fejezetet szeretnének megnyitni: energia, alapjogok, külpolitika, s a többi, viszont itt azért több probléma is fennáll. Harminchárom fejezetet kellene lezárni, és ez a folyamat eddig sem haladt túl gyorsan, Olyannyira nem, hogy egyelőre egy lezárt fejezetről beszélhetünk, tizenhetet pedig Ciprus és Franciaország blokkol. Vagyis nagyjából a fejezetek feléről folynak tárgyalások, az pedig, hogy valamelyiket megnyitják, természetesen nem jelenti azt, hogy gyorsan le is tudnák zárni.
Vagyis inkább gesztusról van szó…
Igen, viszont a gesztusérték, a politikai üzenet sem lebecsülendő. Már magának az uniós−török csúcsnak is komoly üzenete volt, hiszen utoljára tizenegy éve tartottak ilyen egyeztetést, ezentúl pedig gyakrabban rendeznek hasonlót. Fontos, hogy a török kormány – és a média egy része – úgy interpretálta a történeteket, hogy végre partnerként bánnak velük, és haladnak előre a csatlakozás felé. A mostani lépések üzenetértékét tehát a török kormány otthon is kihasználta saját népszerűségének növelésére. Ha pedig esetleg közben megakadnának a tárgyalások, majd azt mondhatják, hogy az Unió nem akarja felvenni őket, ahogy ez a retorika már korábban megjelent Törökországban.

Megakadásra azért van esély, nem? Törökországban Erdogan alatt távolról sem abba az irányba haladnak a dolgok a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerének viszonylatában, amit Brüsszel általában kívánatosnak tart…

Biztosra vehető, hogy ha nem történik változás az újságírók letartóztatása, a sajtó- és gyülekezési szabadság korlátozása terén, akkor az éves jelentésekben Brüsszel keményen elmarasztalja majd Törökországot. A tárgyalások folytatódnak majd, egyik félnek sem érdeke ezeket félbeszakítani, de jelentős eredmények nem lesznek.

Ciprus kérdésének rendezésére sem látszik sokkal több esély, főleg így, hogy Görögországban Ciprasz kormánya alatt jelentősen nőtt az orosz befolyás…

Az orosz faktor itt inkább sokadlagos. Ciprus ügyét én az EU-fronton látom fontosabbnak, és miután a legutóbbi, 2004-es rendezési kísérletet, az Annan-tervet a ciprusi görögök elvetették, én magam is szkeptikus lennék a dolog sikerét illetően. Jelzésértékű lépések viszont ezen a téren is történtek, hiszen Ciprus már a mostani EU-csúcson is mondhatta volna, hogy szó sem lehet a fenti pontokról, mégsem tették. Ugyanígy a további magas szintű uniós−török egyeztetéseket is támogatták. Ami az oroszokat illeti, már az orosz gép lelövése előtt is ellentét állt fent a felek között, már a szíriai konfliktus elejétől, ahol Moszkva a kezdetektől fogva Aszadot támogatta. Ő pedig Ankara számára elfogadhatatlan. Az is csak idő kérdése volt, hogy mikor fog komolyabb diplomáciai problémákat okozni, hogy Törökország Aszad ellenzékét segíti.

A vadászgép lelövése azért még ennek fényében is igen durva lépés volt…

Hasonló orosz légtérsértések több más NATO-tagállamnál is rendszeresen előfordulnak, és az oroszok október elején többször megsértették a török légteret. Ankara minden szinten keményen tiltakozott a hasonló akciók ellen. Nyilván vita kérdése lehet, mennyire reagálta túl Törökország a mostani esetet, de az biztos, hogy a lépésnek kemény üzenetértéke volt: jelezni kívánták, hogy nagyon nem értenek egyet Oroszország szíriai politikájával, illetve, hogy a milíciák, felkelői csoportok és az oroszok által támogatott erők közötti harcban ők a másik oldalon állnak. A türkmének elleni akciókat, amelyeket etnikai tisztogatásnak neveztek, már az orosz gép lelövése előtt az ENSZ BT elé tervezték vinni. Viszont szerintem innentől fogva egyik félnek sem érdeke tovább feszíteni a húrt. Az ugyanakkor nagyon fontos, hogy az oroszok elkezdték az S-400-as légvédelmi rendszer telepítését Szíriában, amelynek 480 kilométeres a hatósugara, és bőven uralja a latakiai−hatayi régiót. Ezzel természetesen a török gépek belépését is megnehezíti a szíriai légtérbe, vagyis a helyzetbe bele van kódolva az újabb konfrontáció, már csak az emberi tényező, az esetleges mulasztások miatt is.

Látni kell: Törökországnak sem a szíve vágya az Iszlám Állam, de még mindig Aszadot tartják nagyobb ellenfélnek. Ugyanakkor ők is bombázták már az Iszlám Államot, és elkötelezettek a NATO mellett is, viszont olyan vezetést akarnak látni Szíriában, amelyet ők segítettek hatalomra. Az eddigi történtek fényében biztosan nem lesz könnyű kiegyezniük Aszaddal, ha mégis marad. Törökország így valószínűleg azt szorgalmazza majd: ha a jelenlegi rezsim esetleg maradna is, Aszad akkor is menjen. Ha pedig semmilyen szinten nem marad, akkor sem mindegy nekik, ki veszi át a helyét. Egyáltalán nem szeretnének például egy boszniai típusú föderációt látni a szomszédban, és egy újabb Irán-barát vezetést sem.

És akkor még ugye a kurd kérdés is bonyolítja a helyzetet.

Az észak-szíriai kurdokkal Aszad kiegyezett, egymást nem is támadják – bár ez nem nehéz, mert jelenleg nem is határosak. A hivatalos álláspont szerint a felkelőcsoportok és az Iszlám Állam közös ellenség számukra. A kurdok emellett amerikai szövetségesek, komoly sikereket arattak az Iszlám Állam elleni harcokban, és egész jó a PR-juk a nemzetközi médiában is. Török szempontból itt az jelenti az elsődleges aggályt, hogy a határsávban, de nem teljes hosszúságban elterülő területeken egy olyan kurd szervezet szerezte meg a hatalmat, amit ők a PKK helyi leányvállalatának tartanak. Vagyis az ő értelmezésükben, lesarkítva a helyzetet, itt még az amerikaiak is a PKK-val játszanak össze, és ez annak fényében, hogy a PKK-val is kiújultak a harcok, nagyon érzékeny kérdés. Az Aszad-dinasztia elég komoly támogatást adott a PKK 1984-től kezdődő harcához, 1998-ig Abdullah Öcalan is Damaszkuszban élt, és csak akkor utasították ki, amikor Ankara konkrétan jelezte, hogy hajlandó emiatt Szíriával vállalni a fegyveres konfrontációt. Emellett ekkor nagyon jók voltak a török−izraeli kapcsolatok is, így a szíriai vezetés engedett, és Öcalannak el kellett hagynia az országot. A kurdokra visszatérve: távolról sem beszélünk egységes csoportokról. Hogy csak a legnyilvánvalóbb példát mondjam, az észak-iraki kurd csoportokkal, Maszúd Barzáni erőivel kifejezetten jó kapcsolatokat ápol Ankara, az Iszlám Állam elleni harcokban csapatokkal is támogatták őket. Barzáni is jó viszonyban van Erdogannal, élénkek a gazdasági kapcsolatok a földgáz- és kőolajüzlet terén. A PKK nem is viszonyul jól ehhez a kurd hatalmi központhoz, még annak dacára sem, hogy rendszeresen ide vonul vissza. Törökország pedig ezeket a kurd erőket bombázza Észak-Irakban. Arról nem is beszélve – csak a kurd kérdés bonyolultságát szemléltetve –, hogy a törökországi kurdok sem egységesek. Egy részük a parlamentben lévő kurd pártot támogatja, míg tekintélyes tömegeik pont az Igazság és Fejlődés Pártja szavazóinak számítanak.

Hosszabb távon nehéz megmondani, hogyan alakul és mikor fejeződik be a szíriai konfliktus, de Ankara számára egyelőre Aszad a fő ellenség. Bár már 2013-ban terrorista szervezetnek nyilvánították az Iszlám Államot, annak megerősödésekor – 2014 derekán – kevésbé hangzatosan léptek fel ellene. Ennek nemcsak a stratégiai nézőpont volt az oka, hanem az is, hogy amikor tavaly nyáron az Iszlám Állam elfoglalta Moszult, és hirtelen az egész világ felkapta a fejét, a török konzulátuson lévőket is foglyul ejtették. A török állam pedig nem ütött meg kemény hangot, mint azt sokan várták. Ekkor már javában folyt az elnökválasztási kampány is, és Erdogannak nagyon nem hiányzott, hogy a médiában török diplomaták lefejezését mutató képek jelenjenek meg, így aztán tárgyalásos módszerrel kihozta Moszulból az ottani török állami alkalmazottakat. Ezek a tárgyalások biztosan nem tettek jót a nemzetközi megítélésének az ügyben. Tény az is, hogy Törökország nem zárta le megfelelően a határait, így aztán a dzsihadista harcosok átmentek a török határon, és beálltak Szíriában harcolni, ahol aztán további mozgások mentek végbe a különböző csoportok között. Viszont a törökök még ezzel együtt is több ezer embert fordítottak vissza a határról. A 2015. júliusi suruci merénylet után Törökországban működő, az Iszlám Államhoz kötődő sejteket – legalábbis ezek egy részét – fel is számolták. Ezzel kapcsolatban persze felvetődik a kérdés, hogy a török hatóságok miért nem léptek fel már korábban is ellenük. És az is igaz, hogy vannak olyan üzleti körök Törökországban, amelyek megpróbálnak hasznot húzni a háborúból.

A civil-katonai kapcsolatok européerebbé válása – ezzel a hadsereg szekuláris-kemalista magjának meggyengítése – olyan lépéssorozat volt, amit támogatott Brüsszel, hiszen korábban a török hadsereg rendszeresen puccsokat hajtott végre. Ez a veszély mára elhárult. Erdogan akarata nagyon magas szinten érvényesül köztársasági elnökként is, messze több de facto hatalom az övé, mint ami a köztársasági elnök alapvetően szimbolikus funkciója szerint járna neki. Bár én azért Ahmet Davatoglut sem tenném zárójelbe, de a frissen alakult kormányban alapvetően Erdoganhoz közel álló politikusok kaptak helyet.

Meddig tarthat ön szerint az Erdogan-korszak?

Erdogan 2019-ig egészen biztosan államfő lesz, és utána még egyszer újraválaszthatják, vagyis 2024-ig a jelenlegi alkotmány alapján is hatalmon maradhat. Ha pedig sikerül keresztülvinnie legnagyobb aktuális projektjét, az elnöki rendszert alaptörvénybe iktató új alkotmányt, még nagyobb de jure hatalommal bír majd. Azt még nem tudjuk, hogyan fog kinézni ez a prezidenciális rendszer, nyilvánvalóan az elnöki ciklusok befolyásolják majd az összképet. Az új alkotmány elfogadtatása persze így is bonyolult, pláne, hogy egyáltalán nem mindegy, miként viszonyul Erdogan a kurdokhoz, akik jelentős részének tömörülése – és sok baloldali török szavazata – akadályozta meg a kétharmadot a novemberi választáson. Erdogan politikai tehetségének és hatalomtechnikájának köszönhetően népszerűségét a korrupciós botrányok ellenére sem veszítette el. A PKK-val folytatott háború, a jelenlegi válságos külpolitikai helyzet pedig egy erős vezető igényét erősíti a török lakosságban, legalábbis a novemberi választási eredmény ezt mutatja. Így az sem kizárt, hogy a török lakosság eddig alapvetően elutasító álláspontja az elnöki rendszert illetően meg fog változni.